2017. 11. 13. - A vadásztársaságok elkeseredett harcot vívnak a zöldekkel, a falvak lakói meg a medvékkel.

Robbanásközeli helyzet: mindennapos a medvetámadás Székelyföldön, de a túlszaporodott állományt nem szabad ritkítani. A zöldek szerint a lakosság túl közel él a nagyvadakhoz. Riport a Hargitáról.
Sosem volt még annyi medvetámadás Erdélyben, mint az idén.
Korábban több mint négyszáz kilövési engedélyt adtak ki évente, tavaly egyet sem.
A környezetvédelmi minisztérium még a nyáron intézkedést ígért, azóta sem tartotta be.
Sokan már azt fontolgatják, csapdázni és mérgezni fogják a medvéket.
– Elkapott egy disznót, de amikor jött a vadőr, próbálta elásni – mondja Marmureanu-Bíró Leonárd, és mutatja mobilján a képet: véres vaddisznótetem, félig a sárba kaparva. Leonárdot, a Nagy-Küküllő Vadásztársaság igazgatóját Maciként ismerik és nevezik Székelyudvarhely környékén.
Nem hagyta ott a vadőr a medve zsákmányát, kirakják majd estére csalinak.
Ágakat kap fel a terepjáró, irtó nagy gödrökbe, mélyedésekbe zuttyan, kezem-lábam kifeszítem az anyósülésen. A jellegzetes erdélyi tájakban van egy csomó extrém ötlet: az út mellett szakadék, az alján patak rohan, „túfelű” meg égbe törő hegy. A gyertyános-bükkös vidéknek akkora a csöndje, hogy az ember önkéntelenül suttogni kezd. Nagyon helyesen, mondja Maci: bár a szemük nem túl jó, a hallásuk-szaglásuk első osztályú.
Kérdi a székely bácsit a turista: mit kell csinálni, ha jön a medve? Hát egyszerű az. Lefekszik rögtön, akár keresztbe az úton, s jó vastagon békeni magát szarral. Annak utálja a szagát a medve, úgyhogy elmegy. Jó, tehát lefekszem, mondja a turista. De honnét vegyem a szart? Ne búsuljon, meglesz az! – mondja a székely bácsi.
Ülünk és kávézgatunk a konyhában, reggel a székelyeknél, László Szabolcs vadőr felesége, Emese mondja a viccet, nagyon nevetünk mind, azok is, akik sokszor hallották.
– Hogy integetett a mackó? – kérdezi a vadőr a hatévesforma gyerekét, az pedig mutatja, felágaskodva.
– Ez is nemrég volt, arra –  mondja László Szabolcs, és kimutat az ablakon. A falu széle füves, meredek domb, jó hatszáz méterre kezdődik csak az erdő, ott ijesztett a medve a vadőr gyerekére.
– Gombászni vagy sétálgatni sem merünk már kimenni – mondja a szomszédasszony is, és beinvitál a portára. – Régen ilyen nem volt, én pedig itt éltem mindig, de most csupa félelemben vagyunk napról napra, de főleg éjjel. Itt jöttek be, hátulról. Vitték a tyúkokat.
Jó harminc centi vastag a medvemancsnyom, mélyen a dróthálóban. Arra riadtak előző éjjel, hogy ordítanak a kutyák, hát villanyt kapcsoltak és jöttek nagy zajjal mindannyian, mindenki fogta, amit tudott, gereblyét, seprűt, így aztán elment a medve. De ha visszatámad, meg is ölhetett volna valakit. Nem lehet ezt kiszámítani.
Halálos támadás évekkel ezelőtt történt, akkor viszont nem is egy. Az elmúlt időszakban mind gyakrabban támadt emberre a medve, csak Hargita megyében több mint tucat ilyen eset volt egy év alatt.
– Legtöbbször persze elmennek, ha megriasszák őket, de olyan is van, hogy csak dühösebbek lesznek.
– „Ami nem öl meg, az megerősít, kivéve a medve, mert az megöl.” Amikor emberre támad, tényleg ölni akar?
– Többnyire nem, csak odacsap vagy harap, tán mert ő is megijed, tán agresszivitásból, nem tudjuk. Volt, hogy a kislányt az udvaron támadta meg, a napokban meg utcán ment neki embereknek, fényes nappal. Én is futtam már medve elől, meg bújtam is. Ha nagyon meg akar ölni, akkor megteszi – állítja Leonárd.
– Voltak olyan szabályok régebben, hogy az erdőben hangoskodni kell, együtt maradni a turistaútvonalon, külön elhelyezni az élelmiszert és a sátrakat…
– Az úgynevezett bakancsos turizmusnak már vége, nem is ajánljuk senkinek, hogy az erdőben kószáljon – mondja a Gizi fogadóban, a vadászok egyik törzshelyén a tulajdonosnő.
Ami engem illet, egyszer találkoztam vele az udvaron, egy hétig nem szóltam.
– Nagyon sokat változott az emberhez való viszonyulásuk – mondja Farkas Attila vadgazdálkodási mérnök, az Ökoszisztéma Menedzsment Egyesület elnöke. – Korábban jellemzően kerülték az embert, ma már bizonyos példányok a táplálékszerzést összekötik a jelenlétével. Ha a turista zajt csap az erdőn, könnyen lehet, hogy épp azért mennek oda.
A medve kabalaállat: az utolsó európai „nagyragadozóként” a vad, ősi természet szimbóluma. Talán kifejez valamit a reményből, hogy nem igáztuk le egészen az anyatermészetet – hiszen csak a nagyon nagy erdőkben él meg a medve, és míg nagyon nagy erdeink vannak, a természeti erőforrásaink sincsenek végveszélyben. A medvelakta területek turisztikai vonzereje hatalmas, és ez gyakran a környezetvédő érvelésben is megjelenik, miközben azt állítják, hogy a medveturizmus a bajok egyik oka. A WWF Magyarország például úgy fogalmaz a nagyvad magyarországi megtelepülésével kapcsolatban, hogy  „természetvédelmi szempontból hatalmas siker lenne. Több tájegységünk turisztikai vonzerejét is növelhetné a medvék megjelenése, ahogyan erre számos példa van Európában, Dél-Tiroltól Erdélyig.”
– Tusnádfürdő könyékén az volt a gond, ami egyébként másutt is megesett, hogy etették a medvét, s odaszokott, most meg már csak a baj van vele.  Ezt sokáig nem bánta senki, mert a turisták medvét akartak látni meg fényképezni. Csakhogy ez tényleg „nem játék”, hanem súlyos felelőtlenség – mondja Farkas Attila.
Megállunk a valószínűtlen tájon nyomokat nézni. Uhu, suttogja Attila. Kérem? Uhu, mutat a lombra, ahonnan leválik egy jókora bagoly, majd pár határozott szárnycsapással ellebben. Mennyi szín, mennyi szag. Megnézzük az etetőt, üres, körbejárjuk,  Farkas Attila és Leonárd-Maci a földet kémleli, nyomokat keresnek. Elhagyott les fészkel a fán.
– A lesbe nem tud felmászni a medve?
– Miért ne tudna?
– Itt van a szara neki – szól Leonárd; megyek, úgysem láttam még medveürüléket. Feketésbarna, nem büdös, több a kupacban az emésztetlen gumó, mag és gyümölcs, mint a bélsár. Gyors az emésztésük, mondja Attila, ezért folyton esznek valamit. Kikerülünk egy cuppogós vaddisznódagonyát, Leonárd megáll, mutat a földre. Tányérnyi friss medvenyom, kevesebb, mint egyórás: az eső még nem állt meg a karmok vájatában, a vörös meg sárga levelek betaposódtak a földbe,  és – bár potyognak szorgalmasan, ahogy felkavarodik a szél – a nyomon nincs egy sem.
– Ezen a lesen leszünk?
Jé, hallom a szívverésemet.
– Nem, feljebb megyünk, egy zárt leskunyhóba.
Mocorgást hallunk a bozótban. Na, szálljunk be, szól a vadász. Sokkal gyorsabban be tudok egyébként ülni egy terepjáróba, mint valaha gondoltam volna.
– Nem is medve volt – mondja Leonárd széles vigyorral –, más annak a mozgása.
Megállunk fönt a kunyhónál, egész a bejáratig gurul a terepjáró. Takaros gerendatákolmány, oldalt  deszkaajtóval, elöl csíkablakkal, hogy ki lehessen fényképezni vagy lőni. Dani, a fotós kolléga elfoglalja a lőállást: addig van értelme maradnunk, mondja, míg nem lesz teljesen sötét. A völgy alján patak csörög, Leonárd szerint az azért jó,  mert elviszi a hangot meg a szagokat a kunyhótól.
A patakon túl ott van már a vaddisznódög, a medve vacsorája. Biztos, hogy jönni fog érte,  itt van már valahol a közelben, sőt, ha szerencsénk van, lehetnek hárman-négyen is.
– Lent vannak, ez jó – mutat előre Leonárd az avarban tollászkodó hollókra. – Ha felrebbennek, akkor a mackó nem szeret jönni az ételért, mert tudja, hogy már van ott valaki rajta kívül. Ha másik állatot, akár embert talál a dögnél, dönthet úgy is, hogy megküzd a vacsoráért.
Érzem a vaddisznó szagát, súgom.
– Hát még a medve – bólint Leonárd, és a fejéhez kap. – Ej, nem hoztam a  puskát.
— Komolyan?
– Komolyan hát. De nem baj, tudok gyorsan futni.
– De én nem…
– Dehogynem – vigyorog a vadász.
Délelőtt, amikor bemegyünk a hivatalba Bögözön, Szilágyi Ferenc alpolgármester több stósz aktát vesz elő. A környéken mindennapos, hogy medvék osonnak be udvarokba-kertekbe, kiszaggatják a kerítést, bemennek az ólba és nekilátnak bárminek, ami ehető.
Legtöbbször tyúkot, kecskét visznek el, de öltek vagy sebesítettek meg már tehenet, juhot, lovat is. A környékbeli pásztoroknak is rendszeresen meggyűlik a bajuk velük, gyakrabban, mint a farkasokkal.
– A kártérítésnek megvan a maga menete, be kell jelenteni a hivatalnál, rengeteg papírt kitölteni, fotókkal dokumentálni a helyszínen az eseményeket – míg a teendőket részletezi, az alpolgármester nagy, fekete-fehér papírfotókat mutat széttépett állatokról, beszakított palánkról. – De nem mindenki áll neki a huzavonának, napokat kell eltölteni vele, aztán várni erősen, hogy legyen valami. Egy tyúkért, ha elfogadják a bejelentést, ezer forintnak megfelelő kártérítést fizetnek.
– Nem lehet valahogy védekezni? Acélkerítéssel, kutyákkal…
– Van, aki villanypásztort szerel a kerítés köré, de ezt nem mindenki teheti meg. Az embereknek nincs pénzük, hogy erődítményekké alakítsák át a portáikat. A medve nem törődik a kutyával, rázza magáról lefele.
Medvepolitika – húzd meg, ereszd meg
Romániában azután sokasodtak meg a támadások, hogy a kormány tavaly betiltotta a medvevadászatot, az úgynevezett preventív állományritkítást is. Idén júliusban több száz gazda tiltakozott a minisztérium épülete előtt a vadkárok miatt. A környezetvédelmi miniszter először 180, majd mégis inkább csak 140  egyed kilövésére lehetőséget adó rendeletet ígért, augusztus 8-ra. Ám csak szeptemberben jött ki a rendelet, amely a medvék egy részének kilövését engedi, a többinek az áthelyezését írja elő. Október közepéig a kérvényeket el sem bírálta a minisztérium, november elején viszont jóváhagyta, hogy összesen 23 medvére lehet puskát emelni. Korábban évente 400-450 medve kilövésére volt lehetősége a vadásztársaságoknak, s szerintük ettől sem csökkent kritikus szint alá a populáció.
A vadásztársaságok egybehangzó véleménye, hogy a zöldszervezetek politikai lobbinyomásának tudható be a vadászati tilalom. Általános elképzelés a környezetvédők közt, hogy az európai barnamedve védelemre szoruló faj, ez azonban sokak szerint vitatható.
A medvéket nehéz megszámolni, mert mozognak. Ennek ellenére léteznek szakszerű becslési módszerek; Európában körülbelül 17 ezer medve lehet, ebből több mint 6800 Romániában. A székelyföldi medveállomány túlnyomó része, mintegy 5300 példány Hargita, Kovászna és Maros, valamint a szomszédos Brassó megyében él.
A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) ún. Vörös Listáján 2017-ben már „kevéssé fenyegetett” fajként szerepel a barnamedve. Az uniós szabályozás ugyan 1992 óta kiemelt védettséget biztosít a nagyvadnak, ebből azonban Farkas Attila szerint nem következik a vadászat teljes körű tiltása.
– Hát mi következik belőle?
– Eltérhetnek a tagállamok a szigorú védelemtől, ha azt súlyos kár megelőzése, közegészség, közbiztonság vagy más kiemelkedően fontos közérdek védelme indokolja. Ilyenkor az uniós szabály megelőző beavatkozást tesz lehetővé. Ez jelenthetné a szakszerű vadgazdálkodást, ami a csökkenésre megtartó intézkedésekkel, de a túlszaporodásra ritkítással reagál.
– Mennyi volna az ideális medvelétszám?
– Nagyon nehéz pontosan megmondani.  Itt, Hargita megyében átlagosan 45 egyedet lőttek ki évente, és akkor nem alakult ki a mostanihoz hasonló helyzet, de ezek az összefüggések azért bonyolultabbak. Várunk a megfelelő számú engedélyre, de egyre nehezebbek a feltételek. Igazából csak a bizonyíthatóan veszélyes egyedeket lehet kiemelni.
– Ez nem tűnik életszerűnek.
– Mert nem is életszerű, bár a vadász, vadőr szinte arcról felismeri őket. Például a fülnek a fejhez viszonyított mérete irányadó lehet, ahogy a bunda színe,  a méret, a testalkat, vagy a korábbi, verekedésekből maradt sebhelyek.
Viszont tetten érni nem könnyű, és ha lehetne is, a helyszínen nem lehet kilőni a medvét, mert az lakott területen veszélyes. Követni kell, megtalálni és kiiktatni.
A hatóság azt a látszatot kelti, hogy jogi keretet biztosított a megoldásra, de az engedélyezés elképesztően hosszú és bürokratikus. Minden elejtendő medvének tételes bűnlajstromot, priuszt kell csinálnunk,  s mire az jóváhagyódik, kicsi a valószínűsége, hogy meg is találjuk.
– De legalább arra a pár példányra lehet vendégvadászt hívni.
– Elvileg lehet, igen. Miért?
– Jó biznisz a bérvadásztatás?
– Akár jó is lehetne, de nem az.
– Ha én ki akarok lőni egy medvét, mennyit kell fizetnem?
– Ha van vadászengedélye, öt-hétezer euró közt megoldható. Ebben benne van a szakszemélyzet munkája, a szervezés, a trófea, vagyis a koponya és a bunda, de nincs benne a hús. Az a vadásztársaságé marad, eladhatják feldolgozásra.
– Finom a medvehús?
– Ízlés kérdése. Főleg szalámiba szokták rakni a húst, marha- vagy sertéshússal keverve.
– A zöldek szerint a vadászat szuperbiznisz. A hétezer euró tényleg nem hangzik rosszul.
– Nézze, egy átlagos méretű székelyföldi vadászterületen évente körülbelül 55 nagyvad ejthető el, de ebben benne vannak azok is, amiknek nincs értékes trófeájuk, például a szarvastehenek. Volna még a vaddisznó, de nagyon nehéz rá fizetővendéget szervezni, így többnyire a tagdíjat fizető társulati tagok ejtik el. A vadászterületek bérleti díja is a társaságokat terheli, akár a vadak kiegészítő takarmányozása, amire a társaságok összesen majdnem 300 ezer eurót fizetnek ki évente. És akkor még vegyük hozzá a személyzet bérköltségét.
Tavaly év végén a teljes székelyföldi vadgazálkodás veszteséges volt.
– De akkor még mindig fennállhat, hogy csak pénzért meg hobbiból akarnak medvére lődözni, nem?
– Ez nem volna túl jóindulatú megközelítés. Pénzt keresni nem szégyen, főleg, ha az ember befektet és sokat dolgozik. Nyilván a zöldek sem a levegőből élnek.
Leonárd igen dühös. Elképesztőnek tartja, hogy egyre-másra csapnak le a nagyvadak – csak e héten két esetet jelentettek náluk, az egyiket Sükőből, a másikat Homoródszentmártonból –, és nem lehet tenni ellenük semmit. Úgy érzi, a zöldek már emberi életekkel játszanak, és ezért őket terheli a felelősség. Meg is fogadja, ha nem változik a helyzet, beperli a megyei környezetvédelmi ügynökséget, illetve a környezetőrséget.
– Gyakran halljuk környezetvédőktől az érvelést, hogy közlekedési balesetben sokkal több ember sérül meg, mint medvetámadásban – teszi hozzá Attila. – Mintha létezne ráta, hogy mennyi az a sérülés és kár, ami még belefér.
 Az emberek elkeseredésükben már ott tartanak, hogy a saját kezükbe fogják venni a dolgokat.  Nem hagyják magukat a végtelenségig, ha nem változik valami, elkezdik mérgezni, csapdázni a medvéket.
– Ami bűncselekmény.
– Persze, de bizonyítsa be, aki tudja. Amúgy az nem bűncselekmény, hogy az állam sorsára hagyja az embereket?
Leonárd legurul pár száz métert a terepjáróval; azt mondja, muszáj, a medvék ismerik a kocsit, és nem jönnek, míg itt van. Dani meg Attila bent lapulnak a lesben. Nem akarózik bemennem. A patak surrogásán meg a bozótosból jövő apró, egyáltalán nem medvés mocorgásokon kívül akkora a csend, hogy szinte átmasszírozza az embert. Kiállok vizelni a patakhoz, szívom magamba az egész erdőt a homályos illataival, érzem, ahogy élesednek az érzékeim. Eszembe jut a turistás vicc, alig bírom megállni, hogy hangosan felröhögjek. Úgy érzem, ha most kilépne a medve a bokorból, meginterjúvolnám. Jó estét, egy budapesti újságtól jöttünk, feltehetek néhány kérdést? Attól viszont összerándulok, ahogy hirtelen Leonárd megszólal mögöttem.
– Nem szerencsés így elkülönülni – mondja –, menjünk be.
– Maga is egyedül osont vissza.
– Én ismerem őket, maga nem.
Odabent alig férünk, hátul állva kémlelem a nyíláson át a zúgót, a dögöt meg a hollókat. Vigyorgok.
– Mindenkin máshogy jön ki a lesláz, vagyis a megemelkedett adrenalin – mondja Leonárd. – Van persze, aki halál nyugodt akkor is, mikor pár méterre a medve. Van, akinek röhögni kell.
Az is előfordul, hogy meglátja a medvét az ügyfél, mondom neki, hogy lőjön már, és látom, hogy remeg keze-lába az izgalomtól. Ilyenkor inkább én lövök, úgyis azt meséli majd a barátainak, hogy ő volt. Ha úgy  látom, hogy csak megsebesítené, inkább nem engedem. A sebesült medvénél nincs rosszabb, és akkor eredhetünk utána.
Megkerestem a WWF Románia bukaresti irodáját, hogy megkérdezzem: egyetértenek-e azzal, hogy túlszaporodtak a medvék Székelyföldön, és szerintük mi a konfliktusok oka. Arieta Hulea, a környezetvédő szervezet igazgatója a következőket közölte:
Az adatok néhány megyében 50 százalékos hibahatáron mozognak, új felméréseket kellene készíteni.
A vadgazdálkodási rendszer profitra törekszik, nem arra, hogy megőrizze a nagyvadakat és elkerülje medve-ember konfliktust.
A lakosság erőszakosan benyomult a nagyvadak életterébe, kizsákmányolja a táplálékforrásaikat, például túl sokat szüretel az erdei gyümölcsökből.
A közlekedési infrastruktúra és a településfejlesztés, valamint a turisztikai fejlesztések tönkreteszik a medvék élőhelyét.
A szegényebb lakosság, különösen a falusi közösségek túl közel élnek a nagyvadakhoz.
Hiányzik a konfliktusmegelőző intézkedések támogatása.
A kérdésre, hogy e kiélezett helyzetben egyetértenek-e a ritkító állományszabályozással, illetve milyen megoldásokat javasolnak, az igazgató azt felelte:
Új felméréseket készíteni, keresni a leghatékonyabb tudományos módszert a vadon élő állatok védelmére.
Kifejleszteni uniós direktívák alapján a kármegelőző infrastruktúrát (elektromos kerítés, speciális nyájvédő kutyák, stb).
Teljesen eltörölni a preventív vadállomány-ritkítást. Adott esetben meg lehet oldani bizonyos medvék áttelepítését.
A román környezetvédelmi minisztériumnál is megtudakoltam, egyetértenek-e az állományritkítással. Egy hét múlva megküldték a hatályos törvény hosszas definícióját a vadászatról, valamint felsorolták  a további vonatkozó jogszabályokat. A kérdésemre, hogy miért nem kapták meg a vadásztársaságok a hónapok óta ígért engedélyeket, azt felelték: nagyon körültekintően és egyenként kell vizsgálniuk a csatolt adatokat, ez némi időt vesz igénybe. Arra, hogy mennyi kilövési engedélyt fognak kiadni, azt felelték:  összesen 140 adható ki. Arra a kérdésre viszont, hogy ezeket mikor fogják kiadni, nem feleltek. Viszont a minisztérium biodiverzitásért felelős igazgatósága tájékoztatott, hogy
kilövési engedélyt csak vészhelyzetben adnak ki, hogy elkerüljék a terményben vagy haszonállatokban okozott jelentős kárt, illetve akkor, ha erre a lakosság biztonsága érdekében van szükség.
– Fejbe lövik a medvét?
– Dehogy fejbe, hát az trófea. Legjobb valahogy oldalról keresztüllőni, úgy egyből vége van, de ha szemből, akkor mellkason. Utána, ha kell, megadni a kegyelemlövést, de azt is tisztes távolságból.
Dani már úgy fordul hátra, hogy az felér egy pisszegéssel. Kényelmes tempóban ereszkedik a völgyre a sötét, és megindul a horrofilmeken edződött a fantáziám: hirtelen, nagy bömböléssel beszakítja a medve ezt a semmi kis deszkaajtót, és…
– Megjött – súgja Farkas Attila, Leonárd bólint. Hallanak valami, amit én nem. Fülelünk, Dani vadul pásztáz az objektívvel. Igen, valami mozog kint, nagy, hosszú súrlódásokkal, reccsen egy ág, cuppan a sár. Aztán megint csend. Csak akkor veszek levegőt, amikor már muszáj.
Teljesen besötéledik, de a dög még érintetlen. Menjünk, mondja Leonárd, Dani csalódottan szedelőzködik, kilököm az ajtót.
Itt volt, ni: mutat a lámpájával a sárba Leonárd-Maci. Csakugyan: alig húsz lépésre a kunyhótól a terepjáró friss nyomát taposta szét a medve, belemarkoltak a sárba a hosszú karmai. Eljött idáig, várt, nem tetszett neki a szag meg a mocorgás, hát arrébb húzódott. Itt van valahol a közelben, mondja Leonárd, és azt javasolja: maradjunk együtt, amíg lebattyogunk szépen a terepjáróig. Balavány György

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés