2000. 12.- Erdészek és természetvédők egyazon célért, egymást sokszor mégis akadályozva, heves viták közepette próbálják menteni, ami még menthető a természetből. Gazdálkodni, nevelni, kitermelni, óvni, védeni, gondozni, és elsősorban megőrizni a jövő számára - de hogyan? Erről, de főként az erdőkről szól összeállításunk.
Magyarország területeinek csaknem húsz százaléka, 1,8 millió hektár erdő. Ennél nagyobb területen erdő csak a trianoni diktátum előtti időben volt. Ezt követően a nagy- és kisbirtokosok „váltógazdálkodása" jellemezte a tulajdonviszonyokat. A második világháború után a nagybirtokosok összefüggő erdőségeit az 1945-ös földreform megszüntette, majd az államosításkor a felosztott területek ismét az államra, illetve a szövetkezetekre szálltak, amíg el nem érkezett a rendszerváltozás és a kárpótlás időszaka, amely újra gyökeres fordulatot jelentett az erdőgazdálkodásban
A kárpótlással az állami erdők több mint negyven százaléka került magánkézbe, a többi az állami erdészetek kezelésében maradt. Jelenleg az állami tulajdonú erdőket tizenkilenc részvénytársaság révén az ÁPV Rt. kezeli, eltekintve a Honvédelmi Minisztérium két társaságától, amelyek szintén rendelkeznek állami erdőterületek felett. Pápai Gábor, az Országos Erdészeti Egyesület lapjának főszerkesztője szerint gazdálkodási szempontból az a jó, ha az erdő összefüggő egység marad, ahol megfelelő, természetszerű gazdálkodást lehet folytatni a jövőben. A kárpótláskor azonban hatszázezer hektár erdő került csaknem háromszázezer magánszemély tulajdonába, akiknek egyharmada hivatalosan nem jelentette be törvény szerinti erdőgazdálkodási szándékát. A magánerdők bejegyzett tulajdonosait egyelőre a társulás szükségességéről is nehéz meggyőzni, az egy-két hektáros területeken viszont nem lehet megfelelő erdőgazdálkodást végezni. Emiatt emberöltőkön keresztül kell gazdát cserélnie ezeknek a kisbirtokoknak, hogy nagyobb, ösz-szefüggő egységek jöhessenek létre.
Az új tulajdonosok között jó néhány kalandor is található, akik a jogi kiskapukat megtalálva erdőre váltották a kárpótlási jegyüket, amelynek ellenértékét aranykoronában számolták ki. Mivel a vásárolt területen lévő fa értékét szinte figyelembe sem vették, az újdonsült tulajdonosok hasonló áron juthattak értékes tölgyesekhez vagy bükkösökhöz, mint értéktelenebb erdőterületekhez. A nagyobb szélhámosok azonnal kivágták erdejüket, és olcsón eladták a földterületet. Az új tulajdonos csak rövid ideig örülhetett a potom pénzért vásárolt földnek. Az erdészeti felügyelőség emberei ugyanis keresni kezdték az erdőt, és súlyos büntetést szabtak ki a tízéves erdőgazdálkodási üzemtervben megkövetelt felújítási kötelezettség elmulasztása miatt. Az erdőtelepítési program azon múlik, hogy a magánkézben lévő közel másfél millió hektáros, erdőtelepítésre alkalmas területek tulajdonosait rá lehet-e venni a tisztességes erdőgazdálkodásra. Ez a tevékenység ugyanis hosszú távon is legfeljebb öt-tíz százalék hasznot hozhat. Az állam ugyan évi hatmilliárd forintot szán az erdőtelepítésekre, de szükség lesz az európai közösség hathatós segítségére, hogy a program megvalósuljon.
Ez azért is fontos, mert az erdőterületek tekintetében elmaradunk az európai átlagtól. Az elmúlt tíz évben ennek ellenére mindössze 56 ezer hektár erdőt telepítettek az országban, amely negatív csúcsnak számít a szocializmus időszakának hatszázezer hektárnyi erdőtelepítéséhez képest.
Vannak persze olyan fafajok, amelyek nőnek telepítés nélkül is, de a természetvédők nem túlzottan kedvelik megjelenésüket a hazai vadonban. Ilyen például az akác, amely rendkívül jól érzi magát az alföldi homokon, de annyira agresszív, hogy már a középhegységekben is megjelent, fojtogatva az egyéb csemetéket. Pápai Gábor szerint a természetvédők tiltakozása ellenére az akác a jövő fája. Nagyon gyorsan nő, megköti a nitrogént, és igen jó műszaki tulajdonságai vannak. Hollandiában trópusi fákat váltanak ki akáccal a gátak cölöpözéséhez, de óriási felvevőpiaca van a bortermelők között is, akik szőlőkarónak vásárolják.
Az elmúlt tíz évben egyébként a fás területek mennyiségét tekintve csak a tölgy előzi meg az akácot, azt követi a cser, az erdei fenyő, a nemesnyár és a bükk. Összesen alig több mint százezer hektárral növekedett a terület, ennek majdnem fele az akácosodás számlájára írható. A természet tehát önállósuló „gazda", bármennyire is szeretnék befolyásolni. Sokan csapnak fel favágónak, holott nincs meg az ehhez szükséges engedélyük. Két-három tolvaj egy-egy motoros fűrésszel és autóval többhektárnyi fát vághat ki és szállíthat el egy délelőtt. Mire ezek a szállítmányok elindulnak a tüzép-telepek felé, már szabályos menetlevéllel utaznak át az országon.
Több mint háromszázezer köbméter fa tűnik el ilyen úton bizonytalan tulajdonosi hátterű erdeinkből évente, de természetesen erről nem készülnek teljesen hiteles statisztikák. Arról sem szólnak a feljegyzések, hogy ez évente milyen veszteséget jelent, hiszen az értékesebb vadgyümölcsfákból elég, ha csak egyet tulajdonítanak el a tolvajok: több százezer forintot kereshetnek az „üzleten". Az állami erdők erdészei azért többnyire sikeres harcot vívnak a faállomány megőrzéséért, annak ellenére, hogy privatizáció során végrehajtott elbocsátások miatt megsokszorozódott a dolguk. Nem könnyű megakadályozni a tolvajok és a vadorzók garázdálkodását, miközben az állami erdők gazdálkodásának irányítása mellett a környékbeli vállalkozókat is segíteniük kell az üzemtervek betartásában.
Homor Jenőnek, a papréti kerület vezető erdészének nem mindennapi helyszínen kell találkoznia ezekkel a problémákkal. A szakember otthona felé vezető út karcsú tölgyek és cserfák mellett halad, az országút felől sorompó állja útját az illetéktelen betolakodónak. A domboldal rozsdabarna szőnyegén szarvascsapat fordul felénk, etetőket, sózókat keresnek a szokott helyeken, a tél beálltával már a helyi erdészek és vadászok gondjára kell bízniuk magukat. Lépteink elnémulnak a nedves avaron, ahogy az erdész udvarához érünk. Gazdasági épületek, istállók, szénatárolók, kocsiszínek mellett sétálunk el. Télidőben korán érkezik az alkony az erdőbe, a sötétedés órája a sürgető ház körüli munkák ideje. Homor Jenő takarmánnyal látja el a közeli tisztáson megépített karámok mögött kergetőző lovait.
A hátasoknak csak egy része marad a Pilisben, a többit értékesíti gazdájuk. Az erdésznek tizenhét lovából csak kettő igás jószág, amelyekkel vadásznak, takarmányt hordanak, ismerősöket, látogatókat kocsiztatnak az erdőben. Ahogyan többi kollégájának, Homor Jenőnek is valamilyen kiegészítő tevékenység után kellett néznie. Egy erdész átlagfizetése ugyanis alig éri el a havi ötvenezer forintot, ebből tartja el családját, mivel nehezen oldható meg, hogy a háztól távol vállaljon munkát a família többi tagja. Emellett erdei járulékos költsége is tetemes, amelyet csak részben térít meg az erdőgazdaság. Az áramot például agregátor segítségével juttatják a házba Homorék, de sokat kell spórolniuk, hogy ne lépjék túl a megtérített fogyasztást.
Homor Jenő mégis boldog ember, hiszen gyermekkora óta a természetet járja, mindennapos a kapcsolata azzal a környezettel, amelyet nem hagyna el a világon semmiért. Harmincöt éve él erdészként a munkahelyén, az erdőben. Minden évben szinte újjászületik, ha megérzi a tavaszi föld illatát, ha megjelennek az első szalonkák és elkezdődik a vadászidény.
- A szalonka szürkületi madár, sötétedéskor kezdi röptét, vagy amikor derengeni kezd az ég. A madarak húzása közel fél óráig tart, ilyenkor lehet rájuk vadászni. Az egyik legkomolyabb vadászélményt nyújtja ez a passzió, hiszen nem mindennapi tehetség kell egy-egy állat meglövéséhez. Nem csak a látási viszonyok korlátozottak, az is nehezíti a vadászatot, hogy a szalonka gyakran szinte hang nélkül, magányosan, vagy párban indul útnak - magyarázza, felvillanyozva még a gondolattól is.
Általában három-négy madár a belépő a szalonkázók évadzáró vacsorájára, ahol a mesterszakácsi módon elkészített étkek mellé ízletes, minőségi borokat iszogatnak azok a szerencsések, akiknek sikerül egyáltalán elejteni valamit. A kora tavasz először a barkavirágzású növények ágait éleszti újjá, majd kibújnak az első hóvirágok, megjelennek az ibolyatelepek sötétlila foltjai a fatörzsek tövében. A rügyfakadási időszak két-három hétig is eltart, mivel különböző időben ébredeznek az egyes fafajok. Elsőként a bükk és a gyertyán, majd a tölgy és a cser bont rügyet. Napról napra változik az erdő képe, egyes fáknak már zöldell a lombja, amikor a többin még csak sárgállanak a rügyek. Április elejétől májusig kizöldül szinte az egész erdő. Ilyenkor a magasabb fák lombja, az úgynevezett felső, az alacsonyabb fák levelei, a második koronaszint, sőt az alsó, cserjeszint is levélbe borul.
Az erdők nagy részében az alsó szint növényeit, a földtől két-három méter magasságban található fagyalt, kökényt, galagonyát, bodzákat és somféléket is megőrzik. Ezekre a cserjékre nagy szükség van, mert árnyalják a területet, a lombjukkal humuszt termelnek és a vadaknak táplálékot nyújtanak. Május elsején, a lombfakadás lezárulásával új korszak kezdődik az erdei ember életében. Ekkor kell ugyanis felkészülni az egyik legizgalmasabb, ugyanakkor a vadállomány életét is szabályozó tevékenységre, az őzbakvadá-szatra. Ez októberig tart, de az őzek kilövését célszerű már májusban elkezdeni, mert egy hónap múlva már annyira erős a lombtakaró, hogy nehéz eltalálni az állatokat. Az őz-vadászok a június-július környékén lezajló üzekedés idején is könnyebben puskacső elé csalnak egy-egy példányt.
A nyár az erdész számára a művelés, ápolás időszaka. A kora tavaszi makkvetésre, illetve a csemeteültetésekre több vegetációs éven keresztül vigyázni kell. A jó erdész rendszeresen megkapáltatja a tövüket, a környéküket lesarlóztatja és kivágatja a nem oda való fák sarját, hogy ne akadályozzák növésükben az értékesebb, cseperedő növényeket.
Az erdőművelés azonban jóval sokrétűbb munka. Homor Jenő állítja: a magyar erdőgazdálkodásban még nem játszik elsődleges szerepet a gazdasági kényszer. Az öregedő fák kivágása ugyanis az erdő megújulását is szolgálja, ha megfelelő szakemberek irányításával folyik a munka. Erdőt nevelni nemcsak csemeték ültetésével lehet, hanem a fák természetes maghullása által létrejött újulat feletti, vénebb törzsek letermelésével is. Ha a csemeték elérték a három-négyéves kort, akkor az öreg erdő egy része levágható. Az is előfordul, hogy a faállomány egészségi állapota miatt van szükség irtásra. Ebben az esetben megfelelő újulat sincs az alsó, vagy a második szinten, ezért mesterségesen kell telepíteni. Pasztákkal gyomtalanítják a talajt, hogy a lehulló magok könnyebben kicsírázzanak. Ez a módszer főként akkor lehet eredményes, ha a környék vadállatai nem találják meg a tápláló makkot. A vadkárosítás ellen sok helyen fakerítéssel, esetenként kifeszített fémdrótokkal védekeznek az erdő ápolói. A csemetéket olyan közel kell ültetni egymáshoz, hogy öt éven belül összeérjen a koronájuk és árnyalják a talajt, legyőzve a gyomnövények erőszakosságát. A fiatal erdőt az átadása után is minden évben ápolni kell, amíg tökéletesen zárul a koronája.
Ezután már csak öt-tíz évenként vágják ki a rossz növekedésű, villás, vagy beteges egyedeket, nagyobb térhez juttatva az egészségesebb fákat. Áz erdők kora meghatározza gondozóik munkáját is. Huszonöt éves korig ápolásra szorulnak, ezután következik a gyérítés, amikor csak azokat az egyedeket hagyják meg, amelyek majdan az öreg erdőt alkotják. Ezek az úgynevezett „végfák" akár száz-százötven évig is élhetnek háborítatlanul, sőt növekedésük biztosítására a mellettük álló segítőfákat kivágják, de csak olyan mértékben, hogy a lombkorona összefüggő maradjon. A gyérítést követi a végvágás, vagy felújító vágás, amikor a koronaszintben akkora nyílásokat képeznek, hogy a fény elérhesse a magokból kisarjadó csemetéket.
A pilisi faállomány nyolcvan százaléka tölgy, cser és bükk, de a második koronaszinten elszaporodott a gyertyán és a mezei juhar is. Ezeket a szabályok szerint csak a téli időszakban termelhetik ki, ilyenkor favágóktól zajos az erdő. A távolból még este is motorfűrészek hangja hallatszik, a Pilisben erdélyi munkások dolgoznak hajnaltól éjjelig. Minél többet akarnak keresni a fakitermelés ideje alatt, hiszen teljesítménybérért dolgoztatják őket. A kerületi erdész szerint manapság nem ez jelenti a legnagyobb gondot, hanem az átgondolatlan privatizáció. Ennek során nemcsak erdők kerültek magánkézbe, hanem a géppark nyolcvan százaléka is. A fizikai dolgozók zömét elküldték, holott az erdőgazdálkodáshoz lényegesen több emberre lenne szükség. Az erdészek számára nyomasztó, hogy az erdőtulajdonhoz jutott magánzók csak kis százaléka szakmabeli és így kezdenek hozzá a fakitermeléshez. Homor Jenő úgy látja, hogy a kilencvenes évek óta csökkent az erdész szakma megbecsülése, s az erdőgazdálkodás egyre inkább pénzügyi kérdéssé vált.
- Amióta az ÁPV Rt. az állami kezelője, úgy érezzük, a gazdasági mérleg a legfontosabb. Ha valaki nem jól teljesít, elküldik, és mást ültetnek a helyére - panaszolja. - Ezzel nem szolgálják az erdőgazdálkodás érdekeit. A természetszerű gazdálkodásnak ugyanis az használna leginkább, ha az erdész minél jobban ismerné a területet, ahol dolgozik.
Az elbocsátások, a szakmában dolgozók számának csökkenése ellenére az erdészek szervezettsége még mindig kimagasló az országban. A XIX. századra visszanyúló hagyományokkal bíró Országos Erdészeti Egyesületnek jelenleg több mint 4300 tagja van, s számuk folyamatosan bővül. Az egyesület főtitkára, Ormos Balázs szerint a tagok megpróbálják visszaszerezni az ötvenes években államosított székházukat, de ezért vállalniuk kellett a pereskedést az állammal, mivel az egykori egyesületi tulajdonban jelenleg a Gazdasági Minisztérium működik.
Jó lenne, ha a szakma szétszórt intézményei helyet kaphatnának ebben az épületben, hogy rendezettebb körülmények között végezhessék a parlamenti döntéseket előkészítő szakmai munkát. Az állami erdőgazdálkodók támogatása mellett a magánerdők tulajdonosait is szeretnék segíteni. Az utóbbi időkben alakult új csoportok közül az egyik legjelentősebb a magánerdő-gazdálkodók pártoló tagi tanácsa, amely egyelőre negyven tagú. A létszámot bővítve az egyesületen belül olyan országos hálózatot szándékoznak létrehozni, amelyik elősegítheti a gazdálkodni kívánó magánzók együttműködését. Ezért tanfolyamokat szerveznek, útmutatókat adnak ki, és rendszeresen eljuttatják az erdészeti lapokat az új tagokhoz.
A tanácsadás azért is fontos, mert Ormos Balázs szerint számos magángazda komolyan gondolja, hogy az erdővel hosszabb távon is foglalkozni akar. A főtitkár is hallott azonban arról a híresztelésről, amely szerint a magánzók egy része tömegesen irtja a fát az erdeiben, de ez szerinte egy félreértés következménye. A kárpótlás elmúlt éveiben ugyanis ezekre az erdőkre favágási tilalom vonatkozott, s a moratórium lejártával a gazdák az erdőtervek alapján elkezdték kitermelni a felhalmozódott famennyiséget. Persze előfordul az is, hogy az új befektető kivágja a fáit és eltűnik, de az erdészek megpróbálhatják megállítani ezt. A magánerdők felkarolása azért is központi feladat, mert valószínű leg egyre szaporodik majd a számuk. Ahogyan az állami erdőké is, hiszen a Híd a harmadik évezredbe elnevezésű FVM-program szerint a következő tíz évben 174 ezer hektár új erdő telepítését'tervezik.
A szervezet elkövetkezendő feladatai közül hangsúlyos szerepet kap a természet védelme is. Az egyesület vezetői elfogadhatatlannak tartják az erdőgazdálkodás és a természetvédelem szembeállítását. Ezért nemrég közös rendezvényt kezdeményeztek Gödöllőn a szakminisztériumok, az erdőgazdaságok, a nemzeti parkok és az erdészeti felügyelőségek vezetőivel a természetvédelmi feladatok közös megoldására. Emellett tárgyalásokat kezdtek az erdőgazdaságok igazgatóival és a legkitűnőbb erdészekkel a természetvédelem és az erdészet összehangolásának lehetőségeiről. Az eredményeket a jövő évi WOOD TECH Erdészeti Szakkiállítás és Konferencia alkalmával szeretnék összegezni.
Lassan elkészül az egyesület Budakeszi úti információs központja, ahol az FVM Erdészeti Hivatalának támogatásával elvégezhetik a kommunikációs munka oroszlánrészét. A továbblépéshez azonban nem elegendők a tárgyalások, több támogatásra lenne szükség. Ormos Balázs véleménye szerint az erdő és a természet iránt megnőtt az érdeklődés, ugyanakkor a befizetett adókból az erdészeti szervezetek nem részesülnek kellő mértékben. Jelenleg a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium költségvetéséből két-százaléknyi támogatást kap az erdészeti ágazat.
Ezért sok helyen a saját létszámukat építik le, vagy nem az erdészethez tartozó tevékenységet végeznek, és annak bevételeit forgatják vissza az erdőkezelésbe, hogy a közvéleménynek tetsző gazdálkodást folytathassanak. A főtitkár állítása szerint az erdészetre az elmúlt rendszerben sem adtak kellő pénzt, az erdészek fizetését mindig a legalacsonyabbak közé sorolták. Ez amiatt van, hogy az erdő jövedelmezősége három százalék körüli egy évben, ami támogatások nélkül a gazdálkodás szinten tartására is alig elegendő.
Ormos Balázs úgy gondolja, az európai uniós elvárásoknak megfelelő erdőtelepítések elindításával párhuzamosan lépéseket kellene tenni a magyar fafeldolgozói háttér megteremtésére is. Az ebből származó bevételekből talán több jutna az erdőgazdálkodásra, és végre nagyobb megbecsülésben részesülhetnének az erdő gondozói, akik nem pénzért, meggazdagodásért, hanem igazi hivatástudattal vállalják ezt a gyönyörű, de önfeláldozó munkát. Haraszti Gyula





No events