2000. április 22. - Meddig vágja maga alatt a fát az emberiség?
Amazonia lüktető testét súlyos sérülések érik nap mint nap. A szisztematikus irtások, égetések eredményeképpen ijesztő sebességgel fogyatkozik a fajokban egyedülállóan gazdag trópusi esőerdő területe.

Ültetvényesek, bányatulajdonosok, jól megfizetett mérnökök döntenek hektár milliók sorsáról és azoknak az élőlényeknek a jövőjéről, amelyek ezen a területen élnek évezredek óta. Állat- és növényfajok, hatalmas tudást őrző bennszülött törzsek tűnnek el örökre a föld színéről a messziről jött gyarmatosítók rövid távú érdekeinek áldozataiként.
A jövevények csupán kiaknázandó erőforrásnak tartják az erdőt, s távolról sem olyan életadó közegnek, amellyel az embernek együtt kell nevelkednie, sírnia, nevetnie, lélegeznie. Máig nem tanultuk meg, hogyan kell együtt élni a természettel. S akik erre megtaníthatnának, azokat épp most irtottuk ki.
A Domonkos-rendi Gaspar de Carvajal barát 1541-ben, miközben Dél-Amerika legnagyobb folyóján hajózott, bárkájából izmos, megtermett nőket figyelt meg, akik hajukban tolldíszt viseltek, övükbe tűzve pedig nyílvesszőt hordtak. A bennszülött asszonyok a mitológiabeli amazonokra emlékeztették a derék szerzetest. Ekkor és ezért kapta nevét a hatalmas folyam, amely eladdig annyi névre hallgatott, ahány törzs élt a partja mentén.

Genetikai örökség
Földünkön az Amazonas vízgyűjtő területe a legnagyobb: mintegy hétmillió négyzetkilométeren felfakadó vizet fogad magába s juttat el az Atlanti-óceánba. Nem kis  víztömeg ez, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy forró, nedves, egyenlítői klímával megáldott területen vagyunk, ahol az évi csapadék értéke a 4000 millimétert is meghaladhatja. Nem csoda hát, hogy a folyó esős évszakban néha nem tudja befogadni az óriási vízmennyiséget, s medréből kilépve messze elkalandozik a környező kiterjedt lapályokra. Ez azonban cseppet sem zavarja az Amazonas-medence lakóit - sem a növény-, sem az állatfajokat, de még a farengeteg mélyén kis csoportokban meghúzódó bennszülött törzseket sem.
Sok ezer éve élnek itt, volt idejük alkalmazkodni valamennyi természeti jelenséghez. Nem zúgolódnak a kilúgozott talaj ellen, nem panaszkodnak a délutánonként beköszöntő, özönvízszerű esőzésekre vagy a már-már elviselhetetlenül magas páratartalomra Inkább megpróbálnak megfelelni a környezeti feltételeknek, amelyeket sérthetetlen, szent törvényekként fogadnak el. S ez sikerül is nekik, hála a türelmes, minden tényezőt figyelembe vevő adaptációnak, amely a környezettel folytatott „párbeszéden" alapszik. Valamennyi élő szervezet szünet nélkül „választ vár" a környezetétől, szeretne megbizonyosodni róla, jó úton jár-e, beváltak-e apró életmódbeli, genetikai változtatásai.
Ennek az állandó adaptációnak meg a különleges klimatikus adottságoknak köszönhetően jött létre földünk legnagyobb, leggazdagabb ökoszisztémája, amelyet a 19. század nagy német természettudósa, Alexander Humboldt okkal nevezett hileiának (görögül: érintetlen vadon). Hihetetlen fajgazdagságát jól érzékelteti a tény, hogy a mintegy 60 ezer növényfajta alkotta rengetegben több mint 300 emlősfaj él, főként törzs- és koronaszinten. Az ember számára oly kellemetlen ízeit lábú fajok száma pedig megközelíti a 2,5 milliót! A területet sűrűn behálózó folyókat kétezernél több halfajta népesíti be, s teszi a bennszülöttek számára természetes éléstárrá. A térség egyik legnagyobb ismerője, Eneas Salati mondta: „Amazónia néhány hektárján több növény- és rovarfaj él, mint Európa egész flórájában és faunájában."
Ez a csodálatra méltó ökoszisztéma - amelyet fajgazdagsága miatt a világ genetikai örökségének is neveznek - azonban végtelenül sérülékeny. Ennek legfőbb oka az, hogy itt található Földünk tápanyagban egyik legszegényebb, legkilúgozottabb talaja. A lényeget Harald Sioli, a nagy Amazonas-specialista fogalmazta meg: „Az esőerdő valójában a talajon él, nem pedig a talajból. A talaj csupán fizikai támaszul szolgál, ahol az egyes faóriások gyökérhálózatai összefonódnak, hogy közösen viseljék a rájuk nehezedő hatalmas terhet. Ily módon létrejön egy dinamikus egyensúly, melynek megvan a saját, természet diktálta ritmusa, melyre az egész erdő együtt mozog és hajlong. Ezért tapasztaljuk azt, hogy ha kidöntünk egy fát, az magával rántja számos társát is."
Az esőerdő - gazdag talaj híján - csak zárt tápanyagforgalma révén tudja fenntartani lenyűgöző gazdagságát. A bő csapadék által a talajba bemosódó, elhalt, bomlófélben lévő anyagokból a növények a gyökereiken élő gombák és mikroorganizmusok segítségével közvetlenül veszik fel a tápanyagot, a humuszosodás nagyon kis mértékű. Így fordulhat elő, hogy az erdőtől megfosztott, eróziónak kitett trópusi területek hamar elveszítik vékony talajtakarójukat, rövid időn belül alkalmatlanná válnak mindennemű mezőgazdasági művelésre, s nagyon gyorsan szavannákká sőt sivatagos pusztaságokká alakulnak.
Tisztában vannak ezzel Amazónia indián törzsei is, amelyek évezredek óta kis csoportokban, egymástól többé-kevésbé elszigetelve élnek az erdőben. A legtöbb falucska a folyók partján épült, mivel ezek létfontosságúak a közlekedés és az élelemszerzés szempontjából is. A számos népcsoport által istenként tisztelt folyók nemcsak a fatörzsből vájt csónakokat cipelik a hátukon, hanem bőséges halzsákmányt is biztosítanak, az esős évszakkal együtt érkező áradások alkalmával pedig termékeny, szerves anyagban gazdag iszapos hordalékot terítenek szét a medret kísérő ártereken.
Az ár elvonultával ezeken a sávokon kezdenek szorgos munkába a tucatnyi kunyhóból álló települések lakói: sietve zöldséget, krumplit, egyéb növényeket ültetnek. Ezekben a hetekben nincs egy nap késlekedni való idejük sem, hiszen tudják, a következő áradás érkeztéig be is kell takarítaniuk a termést. A folyóktól távolabb, elszórtan élő törzsek - a vadászaton, gyümölcsgyűjtésen kívül - a felégetéssel nyert kis területek megművelésével tartják el magukat. Mivel a talaj kevés tápanyagot tartalmaz, hamar arrébb kell költözniük. Az általuk az erdőn ejtett seb azonban oly kicsi, hogy azt hamar visszahódítja az élővilág.

Repülőről szórták a mérget
Az esőerdő és lakóinak sorsa a fehér ember megjelenésével pecsételődött meg. A friss telepesek, az életükben első alkalommal itt járó mérnökök számára rejtve maradt az erdő rendkívül összetett és érzékeny kapcsolatrendszere, ismeretlenek voltak az élő- és élettelen világ között lejátszódó kétirányú folyamatok, kölcsönhatások. A térséget csak a faanyag mennyisége és minősége vagy a felszín alatt rejtőző bányakincsek kitermelhetősége alapján értékelő jövevényeket hidegen hagyta a sérülékeny ökoszisztéma kiszolgáltatottsága. Századunk második felében hatalmas projektek kezdődtek, amelyeknek egy része a természeti környezet nem ismerése miatt eleve halálra volt ítélve. Ha pedig üzleti szempontból előnyösnek bizonyultak, olyan környezeti és társadalmi katasztrófát okoztak, amely pénzben nem mérhető.
1967-ben egy amerikai multimilliomos az Amazonas torkolata közelében hatalmas, mintegy 3,6 millió hektár (nagyobb, mint Belgium) kiterjedésű erdőterületet vásárolt. A 600 millió dolláros beruházás cellulóz, valamint hús, szója és rizs termelését, exportálását tűzte ki célul. Ennek érdekében 200 ezer hektáron kiirtották a növénytakarót, és a helyére egy gyorsan növő, kiváló cellulózt adó, Afrikából hozott fafajt telepítettek. Mivel azonban a saját ökoszisztémájából kiszakított fajt egy Amazóniában honos gomba kipusztította, s a gyenge talajon a rizs- és szójatermés messze elmaradt a várakozástól, a vállalkozás gyorsan tönkrement; ma már csak a letarolt, szomorú tájkép emlékeztet rá. Leírhatatlan méretű környezeti pusztítás történt, amely lelkiismeretesebb tervezéssel, hatástanulmányok készítésével elkerülhető lett volna.
Az esőerdő és lakói számára talán a legvégzetesebb programnak a brazíliai Pará állam területén beindított Gran Carajás-projekt bizonyult. A brazil állam és számos külföldi vállalat által is támogatott, gigantikus vállalkozás tevékenysége a körzetben kis mélységben fejthető ásványkincsek kiaknázására és feldolgozására, valamint fa- és élelmiszeripari tevékenységre összpontosult. A 900 ezer négyzetkilométeren (Franciaország és Németország területe együttesen!) elterpeszkedő beruházás területén rekordsebességgel folytak a munkálatok, az addig érintetlen esőerdő helyén utak, vasutak, alumíniumkohók, vízerőművek létesültek.
Tőkeerős beruházókban nem volt hiány, hiszen Latin-Amerika vonzotta az 1970-es évek olajárdrágulása miatt hazájukban egyre veszteségesebb japán, amerikai, valamint európai vas- és alumíniumipari vállalatokat. Többszörösen előnyös volt számukra az amazóniai terjeszkedés: olcsó munkaerőhöz, nyersanyaghoz, szállítási lehetőségekhez jutottak, ráadásul itt a felelősségre vonás kockázata nélkül maguk mögött hagyhatták a hazájukban egyre nagyobb gondot és költségeket okozó veszélyes hulladékokat, melléktermékeket.
Bár a munkálatokat felügyelő hatóság létrehozott egy kilenc tudósból álló csoportot, amelynek feladata az ökológiai károk felmérése és elhárítása volt, a környezet pusztítása ellen tenni akarók keze valójában meg volt kötve. Az ökológusok csak a terület elenyésző hányadát tarthatták ellenőrzésük alatt, ahol valóban maradéktalanul érvényesülhettek a környezeti szempontok. Ezen a zöld oázison kívül azonban nem tehettek semmit, szabadon folyhatott a természetrombolás. A kormány csak abban az esetben nyújtott anyagi támogatást a programban részt vevő vállalatoknak, ha bizonyították, hogy „megtisztították" a rájuk bízott területet.
Vagyis az állami segítség feltétele az erdő teljes kipusztítása és a bennszülöttek kíméletlen elüldözése volt! Sok állattenyésztő - az erdőirtást megkönnyítendő - repülőgépről szórta szét a lombhullást s a fák elszáradását okozó Tordon 101-B nevű szert, amellyel hatalmas területeken megmérgezte a talajt, a folyók vizét, az állatokat, s végzetes pusztítást okozott az indián törzsek között. (A nhambiquara törzs szinte teljesen kipusztult.) A bennszülöttek helyére a kormány fehér telepesekkel népesítette be a területet. Az „ember nélküli földet a föld nélküli embereknek" jelszó alatt futó program során az esőerdőt átszelő országutak mentén úgynevezett agropoliszokat, telepesek lakta barakkvárosokat hoztak létre, amelyek összlakossága 1975-re elérte a 450 ezret. Az esőerdő helyén nagyüzemi, monokultúrás mezőgazdálkodást szorgalmazó kezdeményezés azonban gyorsan kudarcba fulladt a talaj tápanyagszegénysége s erózióra való hajlama miatt. Ezt bármelyik őslakos előre megmondhatta volna.

Feleslegessé vált bennszülöttek
Az emberi irracionalitás legjobb példáját a tucurui vízerőmű megépítése szolgáltatta. E gigantikus létesítmény tervezése és kivitelezése során a legmodernebb technológiát alkalmazták az ökológiai szempontok legcsekélyebb figyelembevétele nélkül. A közeli alumíniumkohók energiaéhségének csillapítására megálmodott erőmű duzzasztógátjai mögött 2430 négyzetkilométert áraszt el a feltorlódott víztömeg. A világ negyedik legnagyobb víztározójának építéséhez több mint 30 ezer munkást kellett szerződtetni, ennek következtében a közeli Tucurui városka lakosainak száma egyik napról a másikra 4 ezerről 80 ezerre emelkedett. Az építkezések 1985-ös befejeztét követően az irreálisan felduzzadt lélekszámú településen a munkanélküliség és a túlzsúfoltság okozta súlyos szociális gondok fegyveres konfliktusokhoz vezettek.
Mivel a munkálatok megkezdésekor a tározó területén - anyagi megfontolásból - elmulasztották a növényzet kiirtását, az erdő csak az elöntést követően kezdett pusztulni. Az oxigén hiányában végbemenő bomlási folyamatok megmérgezték, elsavasították a tározó vizét, így a halak tömeges pusztulását s újabb bomlási folyamatok beindulását idézték elő. A turbinák működését nemcsak a víz által szállított fatörzsek, ágak, hanem az egyre jobban burjánzó vízinövények is akadályozták. A mindinkább elalgásodó, elmocsarasodó vízfelület a sárgalázt, maláriát terjesztő szúnyogok ideális élőhelyévé vált. Az egyre hosszabb kényszerszünetekkel működő erőmű környékén 1991-re olyannyira romlottak az életkörülmények, hogy Tucurui város vezetése - „figyelembe véve az emberi jelenlét lehetetlenségét a körzetben" - kénytelen volt kihirdetni a rendkívüli állapotot, és elrendelni a település kiürítését.
Amazónia kizsákmányolásának legnagyobb vesztesei kétségkívül a bennszülött indián törzsek voltak. Élőhelyük, az erdő hatalmas területeken kipusztult, a számukra tápanyagforrásul szolgáló folyók pedig elszennyeződtek. Korábban ismeretlen, fehérek által behurcolt betegségek ütötték fel a fejüket közöttük, s tizedelték meg őket. Azoknak pedig, akik az éhínséget és a pusztító kanyarót túlélték, a rájuk vadászó fehér telepesek fegyvereivel kellett szembenézniük.
A yanomamis törzs tragédiáját a közeli aranybánya okozta, amely hosszú időn át higannyal szennyezte a közeli folyót. A méreg megölte a halakat s az azokat fogyasztó indiánokat is. Jóval gyorsabb halál várt Rondonia bennszülötteire, akiknek lakóhelye közelében 1963-ban egy állami vállalat ónbányát készült nyitni. A környéken - mintegy száz faluban - élő tízezer indián jelenléte zavarta az építkezéseket, ezért meg kellett szabadulni tőlük. A vállalat igazgatósága kihirdette a falvak lakói között, hogy a bánya megnyitása alkalmából ünnepséget rendeznek, amely során repülőgépről cukorral teli zsákokat dobnak le a falvak főterére. A meghatódott indiánok a nagy napon izgatottan siettek ki házaik elé. A lehajított hatalmas zsákokban azonban cukor helyett dinamit volt, amely mindannyiukat megölte.
Oldalakat töltene meg a tragédiasorozat lejegyzése, amely a különböző bennszülött indián törzseket érte. A túlélők azonban rendületlenül bíznak erejükben és az istenek által szolgáltatott igazságban. A Bennszülött Népek Világtanácsának 1975-ben kibocsátott ünnepélyes nyilatkozata érzékelteti az indián emberekre oly jellemző hitet, amellyel a jövő és a jó iránt viseltetnek.
„Egy biztos: nem tudtak minket eltörölni a Föld színéről, és nem tudták elfeledtetni velünk, kik vagyunk. Mert mi a Föld és az ég kultúráját képviseljük. Évezredek őrzik történelmünket, s ma is ezernyien vagyunk. Ezért, ha az egész világot tönkreteszik is körülöttünk, mi akkor is tovább élünk, mint a halál birodalma."
Chico Mendez, az indián népek és az esőerdő érdekeinek leghíresebb képviselője egész életét a rablógazdálkodás elleni harcnak szentelte. Védett területeket hozott létre, s követői segítségével ezeken mutatta be, hogyan lehet - nem is kis haszonnal - úgy hasznosítani az erdő által nagylelkűen kínált kincseket, hogy közben nem esik kár a gazdag élőhely egyik komponensében sem. A valamennyi bennszülött törzs által elfogadott és követett, reális gondolkodású Chico Mendez az életével fizetett az erdő és lakói iránt érzett elkötelezettségéért, 1988 karácsonyának előestéjén egy nagybirtokos bérgyilkosa végzett vele öt puskagolyóval.
A régióban lezajló ökológiai, társadalmi összeomlást azonban nem lehet meg nem történtté tenni néhány puskalövéssel. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a gigantikus projektek nemcsak hogy környezeti katasztrófával jártak, de még csak el sem érték eredeti céljukat, „a méltó emberi környezet megteremtését minden állampolgár számára". Ma a térségben élő lakosság életkörülményei rosszabbak, mint valaha, a nagyberuházások környékére betelepített szerencsétlenek nyomorúságos kunyhókban laknak, ivóvíz és infrastruktúra nélkül.
Mára a tudósok is bebizonyították, hogy az esőerdő eredeti állapotában sokkal több hasznot hajt az ember számára, mint kipusztítása esetén. Az erdő szolgáltatta gyümölcsök, a kaucsuk, a növényi olajok és színezékek, valamint a nyugati világban egyre keresettebb gyógyhatású kivonatok, gyógyszeripari alapanyagok sokkal nagyobb haszonnal értékesíthetők, mint amekkora a fák kivágásától remélhető. A bányakincsek körültekintő kiaknázása pedig együtt kell hogy járjon a gondos újrafásítással.
Az indiánok több ezer éve tudják mindezt. El is mondták volna. Csakhogy senki nem kérdezte őket. Újházy Kolos


No events