1964-et írtunk. Tavasz volt, a fák zöldültek, enyhe volt az idő. A madarak szinte őrjöngve fújták.
Én pedig egy pesti kórházi ágyon feküdtem. Ahelyett, hogy utaztam volna évfolyamtársaimmal Selmecre. Mert ők mentek biza. Autóbusszal, mint manapság szokásos.
Akkoriban a felvidéki út még nem volt mindennapos, és igazi külföldjárásnak számított.
Már nem emlékszem a részletekre, hogy miket is meséltek élményeikről. Az elfojtás tökéletesen működik. El kellett felejtenem a selmeci élménybeszámolókat.
Talán még Selmecre is haragudtam. Az ártatlanra.
Aztán eltelt jó néhány év, és Édesanyám hozott hírt Selmecről. Ő nagy gótika kedvelő volt, bejárta a Felvidéket ilyen ügyben. Hozott szakirodalmat is. A középkori kódexváros: Selmecbánya. Természetesen szlovák nyelven. Na jó, kétnyelvű az album, német a másik nyelv.
Aztán még több év telt el, és elérkeztünk ahhoz a jubileumhoz, amely az ősi Alma Mater alapítását jelezte.
Összefogott vagy öt város öt intézménye, és nagy ünnepséget rendezett az alkalomra.
Ott a helyem, gondoltam, és sikerült végre meglátnom az ősi várost, az Alma Mater szent helyét.
Pápai Gáborral ültünk kocsiba, az erdészeti szolgálat öreg koreai Ssangyong-jába, és meg sem álltunk a határig. (Örök hála Csóka Péternek, az akkori főigazgatónak, hogy támogatta a tudósítók utazását.)
Akkor még volt határellenőrzés, s a kényszerű megállásnál ki mással találkoztunk, mint a soproni deputációval. Ez már jó előjelnek számított.
A városba érkezve kordonokba ütköztünk, de a rend őreinek kimagyaráztuk magunkat, hogy Press, meg Budapest, és máris mehettünk a város elzárt szívébe. Egy ház bejáratánál néztünk ki talpalatnyi parkolóhelyet, de már jött is ki a tulaj, hogy „ez a fiamnak helye, álljanak odébb!” – mondta mindezt ékes magyar szóval. A magyar szóért képesek lettünk volna két utcával is tovább menni. De csak egy autónyi helyről volt szó.
Következett a regisztráció a városházán, majd az ünnepség a templomban. A miskolci rektor kitett magáért, latinul mondta beszédét. Egyébként mindenki a saját nyelvén, tolmács nélkül, németül, csehül, szlovákul, magyarul, románul. Mert ennyi nemzet érzi ősi Alma Materének a selmeci Akadémiát.
A fogadás után siettünk az Akadémia épületéhez, hogy lerójuk kegyeletünket az ősi falak között. Most már bevallhatom, hogy nagy csalódás volt. Ünneplőbe öltöztetett lelkem egyetlen magyar föliratot sem talált sem a Bányászati, sem az Erdészeti Palota falán. A múltat eltörölték…
A nap fénypontja az esti szalamander volt. Mint kiderült, ez, a város hagyományos attrakciója októberben, s ilyenkor összecsődül a lakosság apraja–nagyja. A hangulat némi kárpótlást nyújtott a korábbi csalódásért.

A soproniak kitettek magukért, az autóbusznyi waldenes tömör hangzású nótáival leénekelte a többi csapatot. Még bátortalan tapsok is hallatszottak.
Az pedig némi elégtétellel szolgált, hogy a városháza tornyán ott lobogott a molino az öt város nevével, s közte volt Sopron is.
Ma reggel, 2009. július 3-án ismét útnak indultunk Selmecre, immár sokadszor, nagy várakozásokkal. Az Országos Erdészeti Egyesület 140. vándorgyűlését tartja az ősi városban. Egy évszázad után újra ott.
Elismerés illeti Kiss László vezérigazgatót, ezért az ötletért, hogy az Ipoly Erdő rendezte vándorgyűlést, kivitte Selmecre. Legalábbis az első napot.
Némi szorongással készültünk az alkalomra, nehogy beletenyereljen a politika az örömünkbe, de reméljük minden olyan szép és jó lesz, ahogy a szervezők eltervezték. Nem titok, hogy egy éve már, hogy fáradságot nem kímélve készültek erre a nagy találkozóra. Vivat Academia, vivat Ipoly Erdő! (Z.Z.)
2009. július 3.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

No events