Kmoskó András erdőmérnök, erdővédelmi szakmérnök, az Állami Erdészeti Szolgálat nyugalmazott főtanácsosa 1942-ben született Hódmezővásárhelyen.

Kedves Bandi!
Évfolyamtársaidtól és munkatársaidtól kaptam ezt a nehéz feladatot, hogy nevükben is búcsúzzak el Tőled! De, búcsúzik a barátod is!
Megrendülten állunk hamvaidnál, mert nincs három hónapja, amikor utoljára találkoztunk, amikor hivatalosan is formát öltött, Katikával kialakult őszinte emberi kapcsolatotok, a házasság kötelékében. Akkor, nem ilyen találkozásra számítottunk.

Martin Luther King, béke Nobel-díjas lelkész, nagyon szépen fogalmazta meg gondolatait a halálról, egyben nekünk is vigasztaló szavai így hangzanak: „A halál nem zsákutca, mely az embert a semmibe vezeti, hanem kaput nyit az öröklét felé.”
Ebben a hitben búcsúzunk Tőled és emlékezünk.

Emlékezünk arra, amikor 1960 őszén Sopronban közel hetven – akkor még egymásnak szinte teljesen idegen – ember, közös sorsot kezdett el.
Veled együtt köszönjük, hogy az Alma Mater, a Selmeci hagyományok, az erdész elődeink – a firmáink, ahogyan mi nevezzük Őket – külön-külön és együtt, formáltak bennünket.
Az egymásnak idegen emberekből álló csoport közösséggé érett. A választott hivatáshoz szükséges tudással együtt magunkba szívhattuk, az együvé tartozásnak azt a minősített érzését, amely az erdészeket mindig is jellemezte. Ennek a közösségnek a tagja voltál Te is.
Már hallgató korunkban kilógtál a sorból. Kitűnő vizsgaeredményeidnek köszönhetően, amikor végeztünk, 1965-ben, a „vörösdiplomások”, az első három között voltál.
Hallottuk a lelki vigaszt is nyújtó gyászbeszédben az életutadat. Nem kívánok elidőzni azoknál az állomásoknál, ahol rövidebb-hosszabb időt eltöltöttél.
Az évfolyamunk – néhány kivételtől eltekintve – egy éven át, a gyakornoki időt az erdőrendezésben töltötte el, az Országos Erdészeti Főigazgatóság rendelkezése alapján. Te is az erdőrendezéssel kezdted, Zamárdiban, illetve a Kaposvári Erdőrendezőségnél.
Ezt követően, a legszebb, legjobb államerdészeti beosztást nagyon hamar elérted. 1968-ban lettél a Nagybajomi Erdészet vezetője.
De vonzott a szülőföld, az a természeti környezet, amelybe gyermekkorodban beleszerettél.
Hazaköltöztél Hódmezővásárhely közelébe. 1974-től, húsz éven át a hivatásos természetvédelemben kamatoztattad erdészeti ismereteidet. A Szegedi Állami Erdőrendezőségnél a természetvédelmi részleg vezetője voltál, majd a Közép-Dunavölgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság munkatársa voltál, Budapesten.  Itt kerülhettél – ha nem is hivatásszerűen – az ifjúkori vágyaid közelébe. Munkádhoz tartozóan sokat fényképeztél, filmeztél és ennek során mélyítetted el a természet megismerésére irányuló, annak védelmére felhasznált tudásodat.

Tudom, hogy eredetileg a Filmművészeti Főiskolára szerettél volna menni operatőr szakra.
A művészi hajlam, mely odahajtott, ki-kiütközött munkád során.

Munkáséveid utolsó tíz évében – 1994-től, 2004-ig, nyugdíjazásodig – művelhetted azt, amit a szíved igazán diktált. Az Állami Erdőrendezési Szolgálatnál, hivatás-szerűen fényképezhettél, filmezhettél. Munkaköri kötelezettséged volt a szakmai tartalmú videók, fényképes riportok, tanulmányok készítése.
Ebben az időben, egymás mellett dolgoztunk, szoros munkatársi kapcsolatban voltunk.

Amikor ezeket a sorokat írtam, erről, hogy pályád végén mutathattad meg az embereknek azt, ami már a kezdetektől foglalkoztatott, ami be volt vésve a szívedbe, Karinthy Frigyes „Cirkusz” c. írása jutott eszembe. Az, hogy Veled is, valami ilyesmi történhetett meg.
Hosszú a történet ahhoz, hogy elmondjam, de a lényegét szeretném kiemelni, azért, hogy akik itt elkísértek az utolsó utadra, ha képletesen is, de tudják meg, hogy milyenek voltak azok a szépségek, amelyek a lelkedből sarjadzottak, amelyeket sokszor megmutattál az ámuló alkalmi közönségnek.
Az említett mű hőse, nagyon alázatosan, de mindenáron be szeretne jutni a cirkusz porondjára, és a hegedűjén el szeretné játszani azt a dallamot, amit ő maga komponált.
Az örökös durva elutasítások sem tántorították el elhatározásának mindenáron való véghezvitelétől.
Betanult egy világraszóló akrobata mutatványt, mely abból állt, hogy mintegy négy emelet magasságú létra legfelső fokára helyezett egy vas asztalkát két lábával megtámasztva, majd három szék következett, a harmadik, lábával felfelé inogva szépen lassan körbe, körbe forgott, ennek az egyik lábára elhelyezett egy csúcsára állított óriási kockát, ezután következett a pózna, melyet a kocka felső sarkára helyezett, (innen az idézet).
 „Aztán lassan kúsztam fel a póznán – a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték, forrón lassan folyt le az arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az építmény ingása eléri a holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam a trikómat, és kihúztam a hegedűt. Remegő kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatódzva, lassan elengedtem a póznát – előredőltem, egyensúlyoztam néhány percig, s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat, s marokra fogta a szíveket, lassan és remegve kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.”
Köszönjük, hogy a szívedbe rejtett melódiát, eljátszottad nekünk.
Sokat gondolkoztam, kerestem időnként a mentséget – ha egyáltalán kellett – arra, hogy később is, miért lóg ki a sorból az én barátom. Több irányból is csak arra az eredményre jutottam – amikor már felismertem Benned a fényképezés örömét, megismertem a művészi ábrázolásra való képességeidet – hogy, ilyenek a művészek. A való világ elől időnként elrejtve, elbújva élnek, vagy elbújtatják magukat, mást mutatnak, mint a valóság. Ez egyes művészeti ágaknál úgy mutatkozik meg, hogy álarcot vesznek fel. Ha jók voltak a megérzéseim, ha volt álarcod. Most levetetted, aki mindnyájunkat megítélhet, azelőtt most pőrén állsz, de tiszta lélekkel.

Károlyi Amynak azzal a három sorával fejezem be ezt az egyoldalú beszélgetést, amelyet kedves, közös barátunk Bacsa Árpád sírjánál is elmondtam:
„A jelen tünékeny, 
Kétséges a jövő,
 Csak az emlék átölelhető”
Tünékeny életünkben az emléked ölelhetjük át, bízvást tekintünk abba a jövőbe, amely egy erdész számára egyáltalán nem kétséges: AZ ERDŐ ÖRÖK.
Nyugodj békében, üdv az erdésznek!
Halász Gábor

      „Bár elvitt a halál….Szívünk mégis Rád talál …. Mit itt borít a rög: …A barátság szent, s örök.” (Selmeci nóta)

A barátok, munkatársak és évfolyamtársak nevében, szomorú szívvel tudatjuk, hogy

                                                        Kmoskó András

                                erdőmérnök, erdővédelmi szakmérnök,
                     az Állami Erdészeti Szolgálat nyugalmazott főtanácsosa,
                                                életének 67. évében,
                                                 2009. július 25-én,
   türelemmel és nagy lelki akarattal viselt súlyos betegség után szülővárosában, Hódmezővásárhelyen elhunyt.
Temetése 2009. augusztus 3-án, 10.30 órakor lesz  Hódmezővásárhelyen, az evangélikus temetőben.

(További információ: Halász Gábor, Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát., 30 228 9742)

Kedves Zoli!
Csatoltan küldöm, Bandi sírjánál elhangzott búcsúztatót és a gyászjelentést. Nem sikerült előkeríteni a személyi anyagát, ill. abból az önéletrajzát. A szakmai pályafutásáról nincsenek részletes adataink. Legközelebbi hozzátartozói (unokaöccse, sógornője) még kevesebbet tudtak Róla. Ezért sikerült ilyenre a méltatási rész, és ezért nem is vállalkoztam rá, hogy utólag írok egy másikat. A család, nem készített gyászjelentést, csak telefonon értesítették a rokonságot, ismerősöket, ezért készítettem, az évfolyamtársak részére külön gyászjelentést, melyet az MgSzH Erdészeti Igazgatóságai és a központ munkatársai is megkaptak. Így kollégák és évfolyamtársak szép számmal megjelentek a temetésen.
Üdv. Halász G.


No events