2006. március 4.
ImageKomlóssy József a nem kormányzati szervezetek képviselőjeként nemzetközi szervezetekben küzd a határon túli magyarok és más kisebbségek jogaiért
Családját a háború vihara sodorta Erdélyből Magyarországra.
Az 1956-os magyar felkelés leverését követően mint egyetemi hallgató és a forradalom célkitűzései iránt elkötelezett és tevékeny személy először Ausztriába majd Kanadába távozott. Vancouverben a University of British Columbian 1960-ban szerzett mérnöki oklevelet. Erdőmérnökként a kanadai őserdőkben dolgozott, majd 1962-t követően a svájci hegyekben épített utakat.

Komlóssy József most is útépítéssel foglalkozik, de elsősorban már nem a mérnöki tudását használja – településeket, régiókat, embereket, egymástól elválasztott magyar közösségeket segít közelebb hozni egymáshoz. Kis- és Nagyszelmenc esete is ezt példázza. A nem kormányzati szervezetek (NGO) képviselőjeként nemzetközi szervezetekben a határon túli magyarokért és más kisebbségek jogaiért küzd, tanácsadóként segíti az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének magyar képviselőit. Az Európa Tanácsban az elmúlt négy évben öt határozati javaslatot indított útjára sikerrel. A határon túli magyarokért folytatott másfél évtizedes munkája elismeréséül 2004-ben Mádl Ferenc köztársa-sági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét adományozta neki, 1996-ban megkapta a Kisebbségekért díjat.
Komlóssy József székely–magyarral beszélgettünk a szelmenci határnyitásban betöltött szerepéről, a csángókról, a nemzetközi lobbizás jelentőségéről, az eurorégiókról és az emberek, közösségek és országok között oly szükséges hidak, utak (újjá)építéséről.
Az Európa Tanács (ET) támogatása, a szlovák és az ukrán kormány pozitív hozzáállása végre mégis csak meghozta az eredményt, és 2005 karácsonyára a két Szelmenc között hatvan év után megnyílt a határ, „eggyé lett a megfelezett székelykapu”. Ez azonban nem történhetett volna meg a helyi lakosok következetes kiállása és a nemzetközi nem kormányzati szervezet, a SENCE aktivitása nélkül.

Önt a kettétépett Szelmenc polgárai legfőbb európai szószólójuknak tartják. Miért?
E megtisztelő címnek igyekeztem mindenkor eleget tenni. Kétségtelen, hogy a szelmenci határátkelő érdekében folytatott munkát mint jellegzetes nem kormányzati tevékenységet lehetne jellemezni. Iván László szepsi alpolgármester gondos előkészítésének köszönhetően 2001 nyarán fordultam meg először Szelmenc mindkét felében. Azóta sok víz lefolyt a Bodrogon. Első látogatásom alkalmával abban állapodtunk meg, hogy a polgármesterek külön-külön memorandumot fogalmaznak meg a pozsonyi és a kijevi kormány számára, kérve, hogy nyissanak egy kis határátkelőt. A kérvények alátámasztásaként csatolták azokat a névlistákat, amelyek a lakosok 74 és 82%-ának hitelesített aláírását tartalmazták. Mivel a kérvény nem járt eredménnyel, 2002 januárjában határozati javaslattervezetet fogalmaztam meg, amelyben ismertettem a kettészakított Szelmenc és az ott élők sorsát, arra kérve az Európa Tanácsot, teljes tekintélyét vesse latba mindkét tagország kormányánál, hogy határátkelő létesüljön Kis- és Nagyszelmenc között. A kiváló holland politikust, René van der Linden urat, a néppárti frakció elnökét sikerült megnyernem, hogy a tervezetet felvállalja, és az ő nevével legyen benyújtva. A támogató aláírások összegyűjtése az én feladatom volt, és a szükséges aláírások többszörösét sikerült megszerezni. Kiterjedt dokumentációs anyagaimmal 27 ET-képviselőt szólítottam meg, 26-an írták alá a dokumentumot. ågy született meg a határozati javaslat a szelmenci kérdésről (Motion for a Resolution) 2002. február 5-én: Abolishing the last piece of Iron Curtain in Central Europe, avagy Az utolsó darab vasfüggöny eltávolítása Közép-Európában. Ezután több országra kiterjedő levelezésre és lobbimunkára volt szükség, hogy a javaslat ne kallódjon el a bürokrácia útvesztőiben. Az ET Parlamenti Közgyűlése korábbi elnökének, Peter Schiedernek azzal is érveltem: a határnyitásra nem utolsó sorban az ET-nek mint intézménynek a tagországok polgárai részéről történő megítélése miatt van szüksége, hogy bizonyságát adja, akar és tud is a kisemberek mindennapi problémájával foglalkozni, sőt meg is tudja azokat oldani. Az első vasfüggönyt Európában Alois Mock úr vágta át. „Elnök úr, önre vár a feladat, hogy az utolsó vasfüggönyt megszüntesse Európában” – a magyar külpolitika egyik vezető embere megbeszélésünk végén így búcsúzott tőlem. „A szelmenci határátkelő az érintett két országra, Ukrajnára és Szlovákiára, valamint az ET-re tartozik. Ez bilaterális és nem magyar ügy. Ezért ez is, mint olyan sok más, a te söröd.” A szelmenci határátkelő csak egy a számtalan példa közül, hogy miért van szükségünk magyar NGO-tevékenységre, háttérdiplomáciára ahhoz, hogy sikeresen tudjuk szolgálni az ember-, kisebbségjogi, ugyanakkor a magyar nemzet érdekeit is. A krédóm, hogy azok helyett kell beszélnem, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy maguk szóljanak. A csángó kérdés ENSZ-beli ismertetésekor felszólalásomat így kezdtem: nem valakik ellen emelem fel a szavamat, hanem egy népcsoport érdekében.

Honnan ered a kisebbségi kérdés iránti elkötelezettsége?
Az első lökést 1963 telén Kolozsvárott, erdélyi körutam során tanár nagybátyámtól kaptam. Visszautazásom előtt azt mondta: „Beutaztad fél Erdélyt, láttál, tapasztaltál. Gyermekként nem önszántadból mentél el innen, és ma ott élsz Svájcban, abban a szabad és szép országban. Mondd, mit fogsz tenni az itthon maradottak érdekében?” Azóta életcélom, hogy lehetőségeimet kihasználva szolgáljam az egyetemes magyarság érdekeit. Nemzetközi téren 1986-tól számítható az aktív szerepvállalásom. Egyik alapító tagja és alelnöke voltam a zürichi Kisebbség Védő Társaságnak. Első alkalommal aktívan Bécsben vettem részt az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten. 1989-ben több más nem kormányzati szervezettel együtt közreműködtem abban, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága a tervezett falurombolás miatt elítélje Ceausescu Romániáját. Ebben az évben ismerkedtem meg az Európai Népek Föderális Uniójával (FUEV). Ezután sorra vettem fel a kapcsolatot a Magyarország határain kívüli magyar közösségek alakuló szervezeteivel. 1990-ben hívtak meg a FUEV elnökségébe tanácsadónak, mint a közép-kelet-európai térség nemzetiségi problémáiban, különösen a magyarokat érintő kérdésekben jártas személyt. 1993 óta az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának betartását ellenőrző Emberi Jogi Bizottság ülésein is NGO-képviselőként rendszeresen felszólaltam. A FUEV keretében több tényfeltáró utat szerveztem a Kárpát-medence magyarlakta régióiba. Kiemelt fontosságot tulajdonítottam annak, hogy a térség országainak az emberi jogok és a kisebbségi jogokkal kapcsolatban vállalt kötelezettségeik betartását az ENSZ, az EBESZ vagy az ET ellenőrizze és számon kérje. Az Európa Tanács bizalomépítő programjának részeként a „Demokráciára nevelés Szlovákiában” című projektjét a SENCE-nek egy tucat nemzetközileg elismert szakember részvételével sikerült 2000 nyarán megvalósítani. Ennek keretében Dél-Szlovákia öt városában tartottunk előadásokat az ET kisebbségvédelmi dokumentumairól, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Kartájáról, az Önkormányzati Kartáról. A konferencia mottója volt: „Szlovákok és magyarok együtt a nagyobb Európába!”

Nagy visszhangja volt a moldvai csángókról szóló ET-jelentésnek, mely e nehéz helyzetben lévő magyar közösségre irányította a nemzetközi figyelmet.
Az ötletgazda és a kivitelezés motorja kétségtelenül én voltam, de a 2001. május 4-i ET-jelentés egy nemzetközi csapat munkájának eredménye volt. A legfőbb elismerés kétségtelenül a finn Tytti Isohookana-Asunmaa asszonyt illeti meg mint az ET hivatalos jelentéstevőjét. A csángó kérdés beterjesztését többéves NGO-munka előzte meg. A veszélyeztetett arumun és ural-altaji kultúrákról szóló jelentés elkészítésében is közreműködtem, így a csángókérdést már hiteles személyként vihettem az ET Kulturális, Tudományos és Oktatási Bizottsága elé. A jelentést több csángóföldi tényfeltáró út előzte meg. Évekig tartott, amíg a román ellenlépéseket – amelyeknek célja volt, hogy a jelentés elfogadását meggátolják – végül is sikerült leküzdeni. Ma elmondhatjuk, hogy a helyi lakosság és a tanítók áldozatvállalásának eredményeként Moldvában évtizedes megfélemlítések után a román hatóságok jóváhagyásával több iskolában fakultatív alapon beindult a magyar nyelv oktatása. Ez az ET fellépése nélkül a mai napig váratna magára.

A határon túli magyarság gazdasági megerősödése szempontjából létfontosságú az egykor szerves egységet alkotó régiók újraélesztése, eurorégióként ilyen határokon átnyúló egységek jelentik az EU egyik sikeres programját is.
A háború előtt az Ipolyon negyvenhét híd volt, ma csak három. Az előrelépés érdekében a folyó vízgyűjtő területét egységként kell kezelni. Minden EU-alapból megpályázható fejlesztési témát a szlovák és a magyar oldalnak együtt lenne célszerű kidolgoznia, ahogy erre az utóbbi időben szép példákat láttunk éppen a hidak újjáépítésének előkészítése terén. Ezzel elérhetjük, hogy a Kárpát-medencében egy olyan valódi, mintaszerű eurorégió alakuljon ki, ahol az újjáépített hidak a térség összekötő kapcsaivá válhatnak az évtizedek óta országhatárt jelentő folyó felett. Összekapcsolván ismét mindazt, ami minden vonatkozásban egységet jelentett egészen a múlt században bekövetkezett változásokig. Ezért javasoltam 2003. október 26-án az ipolynyéki nemzetközi konferencián, hogy legyen a mottó: „A határokat le kell bontani, s a hidakat fel kell építeni.” Javasoltam azt is, hogy aktualizálják az Ipoly Euroregió elnevezést Ipoly Völgy Eurorégió elnevezésre, mert így hatásosabb. Időben kell cselekednünk, hiszen Magyarország csatlakozásával az ország politikai határain kívül rekesztett magyar nemzetrészek még inkább két malomkő, a globalizáció és a nemzetállamok politikai irányzatai közé kerülhetnek. Pontosan ezért szerény erőinkkel nem az árral szemben kell úsznunk, hanem arra kell összpontosítanunk, hogy megtaláljuk a törvényes, nyitott kapukat. A magyarság megmaradásáért és fejlődéséért az Európai Unió sáncain belül mindennap a siker reményével kell dolgoznunk. Az eurorégiók adta kereteket pedig minden vonatkozásban messzemenően ki kell használnunk.

Általánosabb vonatkozású kezdeményezés volt az Autonómiák Európai Kartája az ET Parlamenti Közgyűlésén? Mi késztette erre a látszólag kevésbé kézzelfogható lépésre?
Az Autonómiák Európai Kartája a Keretegyezmény, a Nyelvi Karta és az Önkormányzati Karta után az ET jogi instrumentumainak kiegészítője lenne. Az autonómiák különböző formáit, de kiváltképp a területi autonómiát vagy más szóval a valós regionális önkormányzatok megvalósítását ma már egyre több európai politikus az ET-n és az EU-n belül is célként jelöli meg. Olyan célként, amelynek megvalósítása elengedhetetlenül szükséges a nagyobb, a választóvonal nélküli Európában ahhoz, hogy a biztonság, a zavartalan fejlődés megteremthesse a jólétet. Szem előtt tartva, hogy a globalizáció világában különös hangsúlyt kell fektetni Európa kulturális, nyelvi és nemzetiségi sokszínűségének megőrzésére. Ha még a lehetőség, a regionális önkormányzatiság adott is, akkor is csupán egy keret. Az érintetteknek kell megtölteniük tartalommal. Ez a tartalom mindenekelőtt a felelősségvállalást jelenti. Az államhatalom egyes feladatköreinek leosztása a közösségekben rejlő képességek kemény próbatételét is jelenti. Lehetőség van arra, hogy a jó európai gyakorlat sikeres példáit kövessék. De első az, hogy például Dél-Tirolhoz hasonlóan elérjék, hogy az országos átlagnál magasabb életszínvonalat teremtsenek. Ezt csak akkor tudják megvalósítani, ha jövőképük és saját intézményi kereteik vannak, amelyben az őket közvetlenül érintő ügyeket, jogilag kiszámítható és anyagilag világosan rögzített keretek között tudják intézni a saját maguk által soraikból választott személyek, intézmények útján. Nyilvánvalóan több modellnek van létjogosultsága. A tapasztalat az autonómiaformákat mutatja a kisebbség szempontjából leginkább életképesnek, az asszimilációs nyomásnak, a negatív demográfiai irányzatoknak, gazdasági és szociális lemaradásnak ilyen módon lehet hatékonyan gátat vetni. A határozati javaslatot tíz államból huszonegy ET-képviselő terjesztette be 2003. október 13-án, a kiváló katalán képviselő, Lluis Maria de Puig személyében pedig kijelölték a jelentéstevőt.

A svájci tapasztalatok ihlették a mezőgazdasági és az erdőparcellák tagosítására vonatkozó kezdeményezését. Ez a javaslat a gazdálkodók számára jelenthet segítséget.
Falvaink lakossága elöregedett. Székelyföldi viszonylatban ez azt jelenti, hogy az átlagkor hatvan év felett van. Ha nem tudjuk gyorsan lerakni olyan életlehetőségek alapjait, amelyek a fiatal korosztály számára nem csupán jövőképet, de az EU keretein belül a kor követelményeinek megfelelő életkörülményeket tesznek lehetővé, akkor maholnap kiürülnek a falvaink. Akkor pedig minden, a magyarságot a szülőföldjén megtartani szándékozó igyekezet célravezetősége megkérdőjelezhető. Erre a kihívásra akarunk megoldást javasolni az apró parcellák összevonásával (tagosítás), életképes, több lábon álló, egyénileg termelő mintagazdaságok létesítésével. A cél, hogy a gazda egyénileg termeljen, de a termékeket közösen dolgozzák fel és közösen is értékesítsék. Erre készült egy tervezet az Európa Tanács Környezetvédelmi, Mezőgazdasági, Regionális és Helyi Önkormányzati Bizottságában. A jelentés címe: „A mezőgazdasági területek és erdőparcellák összevonása Közép- és Kelet-Európában”. Célja, hogy egy minta tagosítási projekt megvalósításához a székelyföldi Gyergyóremetén megteremtse az Európa Tanács erkölcsi és politikai támogatását. Ennek a mintaprojektnek a megvalósítása azonban – érthető okokból – mindenekelőtt nem gazdasági, hanem politikai kérdés.
A vajdasági magyarokat ért emberi jogi sérelmek ügyében is igyekezett felhívni a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára.
A tájékoztató tevékenység eredményeként harminckét képviselő jegyezte azt a 2005. október 11-én benyújtott határozati javaslatot, amely mély aggodalmának ad hangot a vajdasági jogsértések miatt, és felszólítja a szerbiai hatóságokat a kisebbségi és emberi jogok betartására. Javasolja, hogy a térségből az atrocitások által érintett népcsoportok küldöttei meghallgatást nyerjenek Strasbourgban. Az ET jelentéstevőinek pedig helyszíni szemléjük eredményeiről kell beszámolniuk az ET Politikai Bizottságában.

A kisebbségi jogok védelmében több, nem kormányzati szervezet képviseletében is fellépett – a Kisebbség Védő Társaság, a FUEV vagy legutóbb a SENCE alelnökeként – szinte valamennyi jelentős emberi és kisebbségi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervezet (ENSZ, ET, EBESZ, Európai Parlament) keretében. Hogyan összegezné gazdag tapasztalatait?
Nagyon sok feltétele van annak, hogy egy NGO a nemzetközi szervezetekben, konferenciákon, illetőleg a hivatásos diplomaták között eredményesen tevékenykedjen. Nem elég a lelkesedés, az áldozatvállalás, adott esetben még a nyelvtudás is kevés. Több kell. Meg kell tudnunk nyerni azt az embert, akinél valamit el szeretnénk érni. Nem csupán tárgyi tudásra, tapintatra, türelemre, hanem egy jó adag pszichológiai érzékre is szükség van. S ennek a munkának komoly anyagi vonzata is van. Hogy mást ne mondjak, egyebek között például az öltözködés. Hosszú távon csak akkor tudunk eredményt elérni, ha kapcsolatrendszerünk olyan személyekből áll, akiknek feltétlen bizalmát élvezzük. Ennek pedig alapfeltétele, hogy a tőlünk származó információk aktuálisak legyenek, s megfeleljenek a valóságnak. Csak ezen alapszabályok betartásával lehet a nemzetközi diplomácia számára egy NGO hiteles, kiszámítható partner, s az adott ügy valós szószólója.


HOLOP ZSUZSA

 

 

No events