Ismeretes, hogy 1956-ban a Soproni Egyetem hallgatóinak és tanárainak nagy része elhagyni kényszerült az országot. A következő napokban az ő visszaemlékezéseikből közlünk szemelvényeket a Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből és más emklékiratokból.
Elsőként dr. Molnár Géza visszaemlékezéseit adjuk közre.

56-RA EMLÉKEZEM – dr. Molnár Géza

56 őszén V. éves erdőmérnök-hallgató voltam. November 4-én Ausztriába mentem. Ott fejeztem be tanulmányaimat, és ott dolgoztam kereken 25 éven át a magán-erdőgazdaságban, majd 13 éven át, mint állami alkalmazott, a bad-vöslaui erdészeti szakközépiskola tanáraként. 97 őszén vonultam nyugdíjba, azóta gyakorlatilag itthon (Sárváron) élek.
56-os visszaemlékezéseimet 1966-ban Turrachon vetettem papírra, forradalmunk 10. évfordulójának a tiszteletére, részletes, ezúttal önkéntes önéletrajzom keretében. Mégis, 10 év, de különösen több évtized távlatából illene sok-sok bekezdést így kezdeni: „ha jó emlékszem".
56-ot számos területen 1955 vezette be. 1955 elején megbízást kaptam a főiskola történetének összeállítására. „Társszerzőként" Rácz Jóska évfolyamtársam csatlakozott hozzám, s az adatgyűjtésben segített még Takaró Laci is. III. évesek voltunk. Minden szabadidőnket, beleértve a szünidőt is, a városi levéltárban, illetve az egyetemi irattárban töltöttük. 1955 szeptemberében kb. 200 gépelt oldallal állhattunk megbízóink elé. Egy-egy példányt „átnézés céljából" át kellett adni az igazgatónak, az egyetemi párt- és az egyetemi DISZ-bizottságnak.
Az igazgató úr könyvkiadást ígért. Kéziratunk azonban nemcsak 56. október 23-ig, hanem a mai napig is elsüllyedt és fellelhetetlen.
Pedig feltételezem, hogy legalábbis Hiller (az MSZP elnök édesapja – a szerk.) elvtárs tudott róla. Miért számolok erről be? Mert írásunkba — 1955 szabadabb szellemének megfelelően — minden téma belekerült, hagyományainktól kezdve a tantárgyak óraszámán keresztül a soproni népszavazásig. 
Véleményezést tehát hivatalosan nem kaptunk, de csípős megjegyzéseket az MDP és a DISZ részéről igen. Például: „Géza, csalódtam benned ... Ferde nézetek uralkodnak az általad megírt részben". — Miért? Mert az elfelejtett Õrtüzekről írtam? Mert az előszóban uraknak és nem elvtársaknak mondtam köszönetet? Vagy: „Ne mindig hátrafelé tekintgessünk. Hanem előre. Keressünk új utakat, s a jelenlegi társadalmi rendszernek megfelelő diákszokásokat alakítsunk ki."
De csodák csodája — ide akartam kilyukadni — , az 1955. november 4-én (a sors iróniája) megrendezett 2. Egyetemi Napon tarthattam egy előadást a zsúfolásig megtelt matézis teremben, professzorok, vendégek, nagy tömegű hallgatóság előtt. Témám egyrészt csak statisztika volt. Csomagolópapírra írt táblázatokon ábrázoltam a heti óraszámok alakulását az idők folyamán, a szak- és műszaki tárgyak óraszámvesztését a marxizmus-leninizmus, az orosz nyelv és a katonai oktatás javára. Másrészt felvetettem a kérdést, hogy „hogyan kellene lenni" és „miért nem úgy van?" Vastapsot kaptam. Később fegyelmit terveztek ellenem ... 55 szele mégse lobogtathatta még nemzeti zászlónkat (lásd még XXIX - 61.). De 56-ban ez a zászló már lobogott! Ha nem lobogott volna, nem nyerhettem volna meg a Szabad Ifjúság „Ismerd meg hazádat" c. pályázatát a „Firmaválasztás" és az „Utolsó jószerencsét" című írásaimmal.
„Október 22-én a budapesti, a pécsi, a miskolci és a soproni egyetemi ifjúság csatlakozott a MEFESZ-hez, és követeléseit is megfogalmazta" (Mo. 596.). Előző vasárnap (este) a leánygimnázium bálja volt. E délután folyamán a diákotthonban (Szent Imre tér = Dimitrov tér = Szent Imre tér) tárgyaltuk meg az eseményeket. Ekkor döntöttünk a másnapi nagygyűlésről és választottunk ideiglenes vezetőséget a pontok előterjesztéséhez (lásd még XXIX - 7.)
A bálban a lányok mindig csak azt kérdezték: mi lesz holnap, mi lesz holnap? Jobbra, balra égő szemű ifjak csoportjai — mintha háborúba készültünk volna. Megbeszélések, tervezgetések. Még az éjszaka folyamán megjelentek a plakátok, hogy 22-én a SOTEX nagytermében egyetemi ifjúsági nagygyűlés lesz, amelyre az egész várost szeretettel várjuk. 15 órakor (XXIX - 62.) volt a kezdés, de fél háromkor a teremben már nem volt hely. Egyetlen napirendi pont a követeléseink megtárgyalása volt. (Lásd még: XXI - 7.) Igen, én is az elnökségben ültem. Erről a nagygyűlésről számos beszámoló, visszaemlékezés jelent meg. (Pl. MiAk - 49, 97-148. XXIX.)
Minden pont felolvasása után a csodálat és az egyetértés moraja hallatszott, s minden pont megtárgyalásánál az a szándék, hogy minél jobb, minél tökéletesebb legyen az a jövő, amelyet olyan szépen elképzeltünk. Az igaz, hogy Strausz József felszólalása (aki megtestesítője volt egy szemellenzős párttagnak, akinek nem volt bátorsága a dogmától elhajolni) — nemtetszést váltott ki... (Lásd még XXIV - 8, XXIX - 148.) Különösen akkor, amikor hozzászólását „Barátaim"-mal kezdte ...
A nagygyűlés tartama alatt legjobban élveztem Stasney professzor úr arcjátékát. Õ az első sorban ült (én a pódiumon), és különösen Strausz beszéde alatt adott szabad teret arcizmainak... (Más ehhez: tudvalevő, hogy az oktatószemélyzetet kötelezték még olyan szaktárgyba is belefűzni a kommunista politikát, mint például az ábrázoló geometria. Stasney prof. úr megszerkesztette a táblán egy kémény vetületét — a háztetőre. Amikor ezzel kész volt, alá rajzolta a házat ajtóval, ablakkal. Egy szobába be lehetett látni, ahol egy asztalnál két diák ült, mire ő: „És a hallgatók itt tanulmányozzák a marxizmust-leninizmust".)
A gyűlésnek este 9-re lett vége, az ifjúság követeléseit éjszaka már sokszorosítottuk. A Budapesti Műszaki Egyetemmel telefonon keresztül kapcsolatban álltunk. Hallgatótársaink értesítettek: „Délután az utcán leszünk, legyetek ti is ott"(XXIX - 148.).
Az október 23-i felvonulásunkat is többen leírták. Meleg, borús, csendes délután volt október 23-án Sopronban. Az egész egyetem lázban égett, így felvonulásra még soha nem készültünk. A városi pártbizottság nagyon ellene volt, nem akarta engedélyezni, mondván, hogy „csőcselék" csatlakozik hozzánk és kavarodást csinálnak. Tömör 8-as sorokban meneteltünk, egy szó, egy mukkanás nélkül, mint ha temetésre mentünk volna, pedig születésnap volt ez a nap, a magyar forradalom és szabadságharc születésének napja. Az első sorban mehettem, Bujdosó Alpár jobb keze felől, előttünk csak egyetlen transzparens: „Együtt a lengyelekkel".
A város szóhoz sem tudott jutni, az emberek még csak suttogva merték mondani: „Strammok vagytok, fiúk!" S ez nekünk mindennél többet ért! A szabadságharcos emlékműig mentünk el, ami a városházával szemben volt, majd vissza ugyanazon az útvonalon. A városháza alagsori ablakai közül egyet valaki betört (belülről?), pánikot akarván előidézni, de a menetelők olyan fegyelmezettek és öntudatosak voltak, hogy ez a kísérlet hajótörést szenvedett.
Este az Õrtüzeket meggyújtottuk, s ezzel a megemlékezéssel adóztunk — sok év múltán — ismét az ágfalvai csata főiskolás hősi halottainak. Két fáklyás között én olvastam fel egy emlékbeszédet, amelynek sorai október 23-án is aktuálisak voltak. A himnuszok eléneklése után ki-ki a saját diákszállójába vonult... s most következett a Gerő-beszéd. Bánszegiék kamrájában ültem, ott volt rádió, s ott hallottam azokat a szavakat, amelyek hidegzuhanyként hatottak mindannyiónkra. A beszéd mindenesetre nem meghunyászkodást, hanem  gyűlölettől   átizzított  dacot  váltott  ki belőlünk. A rádiótól mindenki csalódottan  állt fel, s nem tudtuk, mi van Pesten és mi lesz (MiAk - 54.). Azután a műszakiak este is hívtak telefonon. Mi voltunk az elsők Sopronban, akik az igazságot tudtuk Pestről: békés tüntetés? Nagy Imre és Veres Péter langyos beszéde, majd az ifjúság követeléseinek beolvasása ... a rádióban ..., de ez már nem történhetett meg ... Itt lőttek a védtelen tömegre a terrorrendszer leghűbb, vagy talán legjobban fizetett bérencei. A Sztálin-szobor ekkor már megingott, s a tisztiiskolások ekkor már hozták az első fegyvereket. De jött a „Vörös Csepel" is, meg a diákszállók, jött mindenki, aki nem volt gyáva. Ezt tudtuk meg mi az első este.
Emlékezetből lehetetlen lenne dátumszerűen összerakni ezeknek a napoknak az eseményeit. A lényeg annyi volt, hogy Sopron város vezetését a főiskola vette át — olyannyira, hogy nemcsak a politikai irányvonal megszabása nehezedett ránk, hanem a kenyér- és zsírellátástól kezdve a fontos üzemek üzemeltetésén keresztül a közlekedés megszervezéséig minden. Ha azokban a napokban az utcán nézeteltérés adódott, veszekedés a kenyérért való sorban állásnál, ha kétely merült fel egy vasúti szerelvény elindításakor, csak egy főiskolásnak kellett odamenni, s az emberek azt és úgy csinálták, ahogyan ő mondta. Ha a város szélére megérkezett egy vagon zsír, az átvételkor rendőrre nem volt szükség, hisz' ott vannak a főiskolások. Ha az üzletekben vagy malmokban kevés volt a munkaerő, jöttek a főiskolások. S ha egy munkástanács megválasztásakor a régi, az elmúlt 12 év módszerei érvényesültek, a panasz hozzánk futott be, és a választást főiskolás jelenlétében kellett megismételni. Ezeket az epizódokat én sajnos csak részben éltem át, mert a MEFESZ vezérkarának tagja voltam, s így a szellemi irányításból vehettem ki a részemet. Aludni, enni nem jártunk soha, az éjszaka folyamán a rektori szobában – ott, ahol székhelyünk volt – bóbiskoltunk 1-2 órát, amikor a 3 telefon közül csak egy szólt. A lányok hoztak cigarettát, feketét meg szendvicset, hogy bírjuk a tempót.
A MEFESZ-vezetőséget a mai napig is sokan szidták és szidják. Egyrészt igazuk van, másrészt igazságtalanok. Igazuk van annyiban, hogy nem mindent oldottunk meg a leghelyesebben, igazságtalanok viszont annyiban, hogy másik 15 ember se csinálta volna jobban, hogy fiatalok voltunk, nem volt tapasztalatunk. Hisz' egy forradalmat véghezvinni - ezt nem lehet iskolapadban megtanulni, előiskolánk viszont nem volt.
Nem a mi bűnünk volt (legfeljebb jóhiszeműségünk), hogy a honvédség tisztikara nem adott fegyvert a kezünkbe, csak az utolsó napokban. S az sem, hogy elárultak bennünket. Ez nem bűnünk, csak fiatal naivságunk eredménye. Végül is a tartamos ülésezés, a naphosszat tartó elvi viták az én idegeimet is kimerítették. Egy példa: Takács Endre bátyámtól, a Nemzeti Tanács új, választott elnökétől igenis zokon vettem, hogy akkor, amikor Budapesten élet-halál harc folyt magyar és orosz között, ő olyan kérdéseken lovagolt, hogy kié lesz egykor a felelősség, ha így meg így csináljuk. S hogy akkor a Nemzeti Tanács felesleges, ha a politikai irányvonal megszabását az ifjúság nem akarja a kezéből kiengedni.
Hasonló véleményen volt Zambó János professzor úr is. Ez az ülés engem annyira felidegesített, hogy szó nélkül felálltam és ott hagytam. E percekben határoztam el, hogy jelentkezem vöröskeresztes autó kísérőjeként Pestre. Leskó Gyurkával, kamarásommal együtt soroltattuk be magunkat a legközelebb menő autók egyikére. Nekem nem lett volna szabad elmennem, mert a 3-as, elvi csúcsbizottság tagja voltam, de az „elvi" vitákat már igen-igen meguntam.
A napra már nem emlékszem pontosan. Október 30-a vagy 3l-e volt? Vagy 29-e? Mindenesetre egy borongós, szeles, hűvös délután indultunk el Sopronból. Fegyvert nem volt szabad vinnünk, mert a pesti hidaknál a ruszkik állítólag motozást tartottak. Már megfordult társaink leírása és elbeszélése alapján mi is úgy mentünk: vagy visszajövünk, vagy nem, de ezt a fejeveszett tétlenséget nem lehet tovább elszenvedni. Autónk egy szabályos vöröskeresztes kocsi volt, a hátsó ajtón viszont az ablak már nem létezett. Sopronon végigmenve mindenütt integettek nekünk, bal karunkon a nemzetőri karszalag – amit még most is őrizek.
Az utazás maga elég unalmas volt, hisz' az út nagy részét már sötétben tettük meg. Győrben csak a nagy tömegre emlékszem a városháza előtt, a „Taták" körül pedig magyar honvédegységek igazoltattak bennünket. Pesten a hidak mellett bár álltak még orosz páncélos egységek, de orosz részről igazoltatás már nem volt. Budapesten, most hangsúlyoznom is kell, „ha jól emlékszem", egy nagy diákparlament résztvevői is voltunk.
Másnap bántatlanul érkeztünk vissza Sopronba.
Ezután azon nyomban jelentkeztem arra az útra, amelynek célja a személyes kapcsolatok felvétele volt a veszprémi és a pécsi egyetemmel. Az egyetem öreg Skodája vitt minket, a motorház fedelére becsípett nemzeti zászlóval. November elseje, másodika? így lehetett, de erre sem emlékszem, mint arra sem, hogy kik voltak a küldöttség tagjai. Küldetésünk biztosan eredményes volt. Ottani társainkkal kicserélhettük véleményünket, tapasztalatainkat.
November 3-ra viszont nagyon jól emlékezem. Sopron felé a Dunántúlt átlószerűen ismét át kellett szelni. Útközben mindenütt orosz felvonulásokat láthattunk. Nemzetizászlós autónkat némely orosz tank csövével „kísérte". Gépkocsivezetőnknek köszönhetjük, hogy részben mellék-, részben dűlőutakon át — amelyeket ő ismert — visszajuthattunk Sopronba. A főutakat az oroszok ekkor már lezárták. Nos, november 3-án éjjel hazajöttünk Sopronba.
Kialudhattuk-e magunkat? Nem!
November 4-ről már sokan beszámoltak. Nagy Imre rádióbeszéde ... Riadó a kollégiumban ..., irány a főiskola ..., mint egy felbolygatott méhkas ...,a Katonai Tanács intézkedései ... a MEFESZ áthelyezése a Lővér szállodába ..., a kópházai felsülés — mert árulás? — ..., irány Ausztria ... Akik Kópházán és környékén voltak, ott lépték át a határt. Akik Sopronban voltak, Sopronnyéknél (most Neckenmarkt).
Többen írnak „pánik"-ról. Én pánikra nem emlékszem. Egy új helyzet, ami azonnali döntést követel, természetesen nem járhat bizonyos izgalom nélkül. Mégsem emlékszem arra, hogy elvesztettük volna a fejünket. A „Jelentés" (XXI - 33.) azt írja, hogy a MEFESZ Intézőbizottsága ... „a kora délutáni órákban dezorganizálódva Ausztriába menekült" ... Nem csak az intézőbizottság volt ez, nagyon sokan voltunk. De kinek lett volna kedve katonásan, lépésben, talán még énekszóval is ott hagyni a hazáját? Voltak „magyar" elvtársak, akik már sokkal hamarabb az oroszok felé „menekültek". Pedig akkor és utána még hetekig abban a reményben ringattuk magunkat, hogy belátható időn belül hazatérhetünk, mert az ENSZ megsegít bennünket.
A határon megálltunk, mint ha gyülekeztünk volna. Csoportokba verődve álltunk, visszatekintgettünk. Az egyik csoport erre, a másik arra akart menni. Volt ott egy (?) teherautó is. Felálltam a motorházra és szóltam a fiúkhoz. Fiúk, maradjunk együtt, ne oszoljunk szét! Hallgattak rám. A soproni rendőrség — állítólag — azt jegyezte fel rólam — kitől, nem tudom —, hogy én beszéltem rá az ifjúságot a „disszidálásra".
Alkonyodott már, amikor leértünk Sopronnyékre. Mintha már „vártak volna" ránk. Géppuskás (vagy golyószórós?) csendőrautó, csendőrök, bámészkodó lakosok. Le kellett adni fegyvereinket, mert legtöbbünknél volt valami. Kupacba dobáltuk   —   csak úgy.
Emlékszem rá, hogy a kupac jó nagy lett. Ezt a csoportot mégsem deportálták. Judenauba szállítottak minket — egy üresen álló kastélyba. Egy nagyon nagy hodályban szállásoltak el, a földön szalma volt, egymás mellett feküdtünk, mint a heringek. Több százan lehettünk főiskolások, de a létszámra pontosan igazán nem emlékszem. Már másnap írhattunk innen egy „Felhívás a világ dolgozóihoz" című „kiáltványt". Hogy egyáltalán megjelent-e valahol, nem tudom. Volt köztünk egy társunk, aki perfektül beszélt németül, ő fordított és tolmácsolt (Krétai Ernő volt?). (2. sz. melléklet.) 
November 9-én (?) helyeztek át minket St. Wolfgang-Ferienhortba. A Wolfgang-tó partján egy gazdasági iskola épületét bocsátották rendelkezésünkre. Itt Roller (lásd MiAk - 64.) szerint 450-en voltunk, ebből 220 erdész. A 25 oktató és egyéb személyzet az Erdészeti Karról a tó túloldalán, azaz másik partján nyert elszállásolást, Strobl-ban.
Ferienhort — a nézeteltérések és a döntések színhelye
Az Ideiglenes Ifjúsági Bizottság elnöke november 29-ig én voltam. Minden ügyben demokratikus szabályok szerint döntöttünk akkor is, ha az érdekek különbözősége törvényszerű volt. Az oktatók igenis elsősorban magukra és családjukra gondoltak. Az ifjúság eleinte semmi másra, mint hogy „együtt kell maradjunk". Ez a farkasok által megrémített juhnyáj logikája is. 
A ferienhorti élet táborélet volt. A tábor vezetője egy velünk ellenszenvező osztrák középiskolai tanár. Bár szabadon mozoghattunk, mégis volt egy napirend. Ott volt továbbá a tétlen tehetetlenség, a függő, olykor megalázó viszony, a kilátástalanság. Az idő, a hetek múlásával, a hazulról jövő hírek ismeretében is, elhervadt az a reményünk, hogy hamarosan hazatérhetünk. A fejleményekre a
két kasztos elhelyezés is kihatással volt. Az oktatók ott — a tó túlsó partján —, a diákok itt. Nem együtt éltünk, egymással többnyire csak írásban értekeztünk. 
Az oktatók nagyon jól tudták, hogy mit akarnak, mi a céljuk. Mi kevésbé. A mi bizottságunk feladata volt, hogy a jövőt illetően kinyújtsuk csápjainkat minden irányba. Mi lesz velünk, ki fogad be bennünket? A „csápkinyújtásra" csak másodlagosan volt szükség, mert általában mi voltunk a fel- és megkeresettek. De erről később.    
November 14-én hoztuk meg a Roller könyvében is megjelent (MiAk - 74-75.) határozatunkat a volt MDP-s stb. tisztségviselőkről. Nincs ebben szó személyi ellenségeskedésről, nem is beszélve bosszúról! Roller levele (MiAk - 78-79.) pedig ezt állítja. Mi csupán azt követeltük, hogy az érintett személyek a továbbiakban vezető tisztséget ne viseljenek. Érthetetlen, ha ezt valaki bosszúként értékeli. Hány diáktársunk nem juthatott itthon vezető állásba, mert részese volt egy jó ügynek? A mai Magyarországnak, illetve politikának is bizony következményekkel járó hibája, mulasztása, hogy lehetséges volt az átvedlés, a köpenyegváltás, és ma is sokan birtokolnak és irányítanak a volt diktatúra embereiből — a demokrácia égisze alatt. Másrészt Roller és a „kibővített Kari Tanács" november 21-ével határozatunkkal egyetértett (4. sz. melléklet). Utalok itt arra, hogy a MiAk fogalmazása nem egészen azonos az általam most bemutatott és Roller aláírását is feltüntető melléklettel (MiAk - 75-76.). Válaszunkat erre az 5. sz. melléklet igazolja.
Visszatérek most azon hetek leglényegesebb kérdésére. Mi lesz velünk, hova mehetünk? Később már nem is annyira mi, hanem az oktatók szorgalmazták az együtt maradást. Persze mindannyiunk számára ez lett volna a — pillanatnyilag! — legkellemesebb megoldás. Ez a mi kívánságunk a befogadni akaró országok felé túlzottan egoista és irreális volt.
A tanári kar viszont kapaszkodott az ifjúságba. Mit csinál a vadász fegyver nélkül? Mit a fakitermelő szerszám nélkül, és mit az oktató diákok nélkül, akik tudniillik az ő nyelvüket értik? A tanári kar a szétszakadás ördögeit festette a falra: ha nem maradunk egy tömbben, nem lesz ösztöndíj, nem lesz állás, sehol se fogadnak be minket. Eredetileg tehát — egymásról nem eleget tudván, a tó elválasztott bennünket — 2 vágányon és 2 különböző irányba igyekeztünk. A Kari Tanács csak az együtt maradásért ténykedett, az Ifjúsági Bizottság egyéb lehetőségeket is latolgatott. Többek között lehetőségünk nyílt volna — de nem állítom, hogy ez már konkrétnak mutatkozott — Olaszország felé, de még inkább Németországban elhelyezkedni, persze csoportonként más-más főiskolán. Idézet a 7. sz. mellékletből: „A nyugatnémet kormány eredetileg kb. 200 egyetemista sorsát kívánta megoldani, de, most tekintettel a menekülők egyre nagyobb számára, remélhető, hogy 500-on felül lesz a Nyugat-Németországban továbbtanulók száma." Borovits is igazolja (XXIX - 115.) hogy: „Abban reménykedtünk, hogy Európában maradhatunk". Ez a remény jogos volt, hisz' mind azok, akik végül is Európában maradtak, ösztöndíjat kaptak — mi Bécsben a Rockefeller-alapítványtól —, és ha akarták, elvégezhették tanulmányaikat. Mizser Lajos évfolyamtársunk, hogy csak őt említsem meg, Svédországban építette fel a karrierjét. Roller azon állítása tehát, hogy „...a kocka el volt vetve, beláttuk, hogy nem sok keresnivalónk van Ausztriában ..." (MiAk - 72.), részben helyes és igaz volt, de nem az abból levont következtetés, hogy vagy Ausztria, vagy Kanada, legalábbis, ami a hallgatóságot illeti. A St.Wolfgang-Ferienhortban felvett „oktatás" (?), amit a Kari Tanács indítványozott, véleményem szerint csak egy alibiténykedés volt, igazolván az oktatók nélkülözhetetlenségét.
Még Roller is elismeri ugyanott, hogy: „... a németországi kormány magas ösztöndíjat tudna fizetni a hallgatóknak, hogy Németországban továbbtanulhassanak és a tanároknak is tudnak adni tiszteletdíjat, de nem állandó fizetést. A végzősöknek állást nem tudnának biztosítani..." „... Hasonló ígéretet kaptunk Svájcból, Franciaországból, Angliából, Svédországból, Norvégiából."
Az idézet utolsó mondatához szeretném megjegyezni, hogy demokratikus államokban soha és sehol sem garantálják a kiképzés után az állást. Ez a kommunizmusban volt divat, függetlenül attól, hogy az „alkalmazottnak" volt-e az adott üzemben, vállalatban munkája vagy csak lézengett.
Egyáltalán nem volt szavahihető az oktatók ama kijelentése, miszerint: „Mi oktatók kijelentjük, hogy minden személyi érdekünk félretevésével kívántuk szolgálni magyarságunk ügyét ..., magyar szívünk minden dobbanásával közelebb akarunk kerülni a hazamenetelhez..., nem fog bennünket semmi anyagi érdek a külországban tartani ..." (MiAk - 95.). Nos, ez az elképzelés már akkor sem nyugodott a realitás talaján. Aki a „Nagy Vizet" átlépi, az nemigen jön vissza. Sokan, igen sokan ellenezték a kanadai kivándorlás gondolatát. Nem Habsburg Ottót idézem (Vancsura, XXIX - 30.). Idézem Lámfalussy professzor Rollerhez írt 2 levelét, melyek másodpéldányát — mint keresztfiának és volt ifjúsági vezetőnek — nekem is megküldte egy hozzám intézett levél mellékleteként. De idézek Illyés-Nagy írásából is (XXIX - 95.): „... elsősorban az oktatóknak, de a hallgatóknak is igen komoly érdeke fűződött ahhoz, hogy az egység megmaradjon..."
Most viszont Borovitsot idézem (XXIX - 123.): „Sajnos azoknak lett igazuk, akik úgy látták, hogy a nyugatra vándorolt soproni diákok zöme elvész a magyarság számára. A kivándoroltak még többé-kevésbé tartják magyarságukat, de gyermekeik már nyelvünket se tanulják meg".
Vancsura visszaemlékezéseit is igen történethűnek tartom (XXIX - 9-36.). Farkas József müncheni fáradozásairól a 11-es és 12-es sz. melléklet tanúskodik. Roller november végén intézett hozzánk (az ifjúsághoz) egy letorkolló levelet. S ehhez Andrét idézem (XXIX - 103.): „November 29-én 11-12 óráig nagygyűlés. Roller dékán levelét ismertetik. A diákság többsége elfogadja a feltételeit ... Az Ifjúsági Bizottság lemond. Éles hangú lemondó levelüket a többség a profokhoz nem akarja eljuttatni..." Nos, lemondásunkat a 14. sz. melléklet ábrázolja.
Miután a „kocka elvettetett" , idézem még Farkas József, müncheni barátunk december 11-én kelt levelét (15. sz. melléklet).
E közben — december 14-i keltezéssel — tapasztalatairól beszámolt még Tamás László is Angliából. Értelemszerűen úgyszólván semmi sem igaz a Roller és társai által falra festett ördögből. Persze a nyelvet minden idegen országban meg kell tanulni, de — ösztöndíj lévén — tanulmányaink folytatásáért nem kell a rengetegben pénzt keresni.
Lámfalussy december 19-én keltezett 2 levelét csak 27-én kaptam kézhez. Ezekben a soproni tanári kar bár „... nem ítéli el a külföldre távozottakat..." ,de igenis „... elítélik a tengeren túli távozást..." (lásd még XLIV - 167-168.).
Hogy mennyire valósult meg — vagy nem valósult meg (idézem újra) a következő szándék: „Mi oktatók kijelentjük, hogy minden személyi érdekünk félretevésével kívántuk szolgálni magyarságunk ügyét..., magyar szívünk minden dobbanásával közelebb akarunk kerülni a hazamenetelhez..., nem fog bennünket semmi anyagi érdek a külországban tartani és hazamenetelünket semmi más feltételhez nem fogjuk kötni." (Lásd: MiAk - 95.) Vajon ez a vallomás rövidlátáson alapult? Illúzión? Nos, hányan települtek haza Kanadából, települhettek haza? Ezen elgondolkozván el lehet olvasni a Kanadába kivándoroltak anyagi statisztikáját (MiAk - 246-249.). Ebből csak azt idézem, ami a kereseteket és a vagyont illeti. 39.000 dollár éves átlagkereset és 1985-ig 200.000 megtakarított dollár. Továbbá: „A volt soproni hallgatók és tanárok 94%-ának saját háza van..." Hogy életkörülményeik amerikai kontinensi színvonala kárpótolja-e a hazát, a haza hollétét (!), ezt csak ők tudják megválaszolni.
Nagyon csekély volt a mi számunk, a mi arányunk, tudniillik azoké, akik felismertük azt, hogy a Nagy Tengeren túlról aligha van már „igazi" vissza, és ezért a mi kontinensünkön maradtunk. Így maradtam én is maroknyi társammal Európában, gyűszűnyivel Ausztriában.
Legelőször 1985-ben látogattam haza. Addig csak a Fertő-tóra jártam — beszippantani a haza illatát. Bár az őrtornyok látványa visszarántott a valóságba, mégis — és ezért maradtam Ausztriában —, menetre készen várhattam és hittem a „majdan visszatérek"-ben.
56 kivetett minket a „kerékvágásból", de részesei lehettünk a világtörténelem egyik legjelentősebb korszakának, és mindannyian megálltuk helyünket idegen földön is, megbecsülést szerezvén ezzel hazánknak, nemzetünknek.


Sárvár, 2000 októberében                 Molnár Géza

 
                                        9600 Sárvár Tomori Pál u. 31.

Utalásaim, hivatkozásaim
Bertényi - Gyapay: Magyarország rövid története (Bp., 1992) Rövidítve: „Mo. 596." oldal.
Roller Kálmán: „... mi is voltunk egyszer az Akadémián".
Soprontól Vancouverig 1956-1996. (Selmec-Sopron-Vancouver,
1995) Pl. MiAk - 78-79. (oldalszám) '
„Roller" = Dr. Roller Kálmán, a Soproni Erdőmérnöki Főiskola dékánja 1956. nov. 4-ig.
„Lámfalussy"=Lámfalussy Sándor, a Soproni Erdőmérnöki Főiskola tanszékvezető professzora. 
Erdészettörténeti Közlemények XXIV.
Az Erdőmérnöki Főiskola jelentése az 1956/57. iskolai év eseményeiről (Bp., 1996). PL XXIV - 7. 
Erdészettörténeti Közlemények XXIX. Sopron, 1956. (Bp.-Sopron, 1997). Pl. XXIX - 7.
Erdészettörténeti Közlemények XXVII. 56-os emlékek (Bp.-Sopron, 1998). Pl. XXXVII - 105.
Erdészettörténeti Közlemények XLIV.  Sopron nem ereszt el (Bp.-Sopron, 1999). Pl. XLIV- 167.

 

 

 


 

No events