Ismeretes, hogy 1956-ban a Soproni Egyetem hallgatóinak és tanárainak nagy része elhagyni kényszerült az országot. A következő napokban az ő visszaemlékezéseikből közlünk szemelvényeket a Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből és más emlékiratokból. Ezúttal dr. Csaba József bányamérnök visszaemlékezéseit közöljük.

AZ 1956-OS ESEMÉNYEKKEL KAPCSOLATOS EMLÉKEIM
Dr. Csaba József, a MEFESZ - bizottság exelnöke

Nagy érdeklődéssel olvastam az Erdészettörténeti Közlemények és a Soproni Műhely közös különszámait. A már feledésbe merülő emlékek újra felelevenedtek, így könnyebb volt a füzetekben leírtakat észrevételeimmel, gondolataimmal és a velem történt eseményekkel bővíteni, kiegészíteni.
Az 1998. évszámot viselő „56-os emlékek" című (Erdészettörténeti Közlemények XXXVII.) különszám 157. oldalán Molnár István írja, hogy „... egy Kertész István nevű ember bejött az egyetemre panaszt tenni, mert letiltották a fizetését." Hát ez bizony nagy hiba volt, mert fizetéséért „jól megdolgozott". Õ volt ugyanis a Marxizmus-leninizmus Tanszék vezetője. Õ volt az, aki az október 22-i diákparlamentben jobboldali hozzászólásaival és később szélső jobboldali agitációjával a diákságot provokálta. Ennek ellenére az 1957 februárjában induló második félévben ő tartotta az ismeretterjesztő előadásokat az „ellenforradalomról" — talán ekkorra már pótolták az elmaradt fizetését is. És végül ő volt az, aki 1958 tavaszán kihívta a rendőröket a diákszállóba, és így közvetlenül közrejátszott a soproni kitiltásomban (erről majd később számolok be).
A 181. oldalon Dobay Pál írja, hogy különféle iratokat ragasztottak a soproni házfalakra. Többek közt a 182-183. oldalakon látható Egyetemi Tanács-i állásfoglalást is. Ez így igaz. A nevezett állásfoglalás 1956. október 27-én született (és én úgy gondoltam, hogy örökérvényű), és számos példánya a MEFESZ-iroda íróasztalainak egyik fiókjában is megmaradt. November közepe táján találtuk meg ezeket a röplapszerű írásokat, és a MEFESZ-bizottság felkérte az erdész kollégium diákjait, hogy azokat ragasszák ki a házfalakra. Ez a kora esti órákban történt. A későn hazajáró Zambó János professzor, a bányász kar akkori dékánja, megdöbbenéssel látta, hogy egy október 27-i állásfoglalás november közepén megjelenik a házak falán, akkor, amikor már majdnem mindenki a válla közé kezdte húzni a fejét. Ugyancsak gyorsan mozgósította a diákotthoni fiúkat és lekapartatta a frissen kiragasztott példányokat - még aznap késő este (186. old.).
Nekem pedig megüzente (mint a MEFESZ akkori   elnökének), hogy ha találkozunk, mit fog velem csinálni. Egy ideig kerültem.
Ugyancsak Dobay Pál gyűjtése nyomán olvashatjuk a 185. oldalon lévő „Felhívást". Amint az a szövegből is kiderül, ezt a felhívást a MEFESZ-bizottság 1956. november 21-én hozta nyilvánosságra, és amit el is küldtünk az ország összes egyetemére. Felhívásunk követőkre talált, és talán mások is kezdeményezték, mert 1956. december első felében létrejött a központi (vagy országos) MEFESZ-bizottság. Az alakuló gyűlésen (Budapesten) én is részt vettem, és a budapesti, valamint a vidéki egyetemekről sokan. De ez volt egyben az utolsó is, amelyre meghívtak.
Dobay Pál gyűjtéséhez kiegészítésül mellékelek egy röplapmásolatot is, amely a soproni Ideiglenes Nemzeti Tanács megalakulásáról adott hírt. Ez a tanács a MEFESZ-bizottság kezdeményezésére jött létre.
Az 1999. évszámot viselő „Sopron nem ereszt el" c. (Erdészettörténeti Közlemények XLIV.) különszám 106-107. oldalán Wisnovszky Károly közli az Egyesült Kari Tanács levelét, amelyben szó van (107. oldal tetején) a MEFESZ 1956. november 4. utáni új vezetőségéről. A névsor itt természetesen nem szerepel, ezért kiegészítésül leírom:
Csaba József IV. é. olajmérnök-hallgató (elnök)
Bozó János V. é. erdőmérnök-hallgató
Forrai Sándor V. é. bányamérnök-hallgató
Haniszkó Gusztáv        IV. é. földmérnök-hallgató
Sári Zoltán IV.é. geofizikus-mérnökhallgató
Suba Sándor V. é. geofizikus-mérnökhallgató
1956. november első felében a MEFESZ új vezetőségét a korábbi, 1956. október 22-én megválasztott MEFESZ-bizottság itthon maradt tagjai alakították.
Balsai László—Dr. Illyés Benjámin—Nagy László összeállításában a 198. oldalon egy dátumot módosítanék: az egyetem MEFESZ-bizottsága 1957. március l-jén mondott le. Lehet, hogy a diákság már februárban úgy gondolta, hogy a bizottság nem működik. Mi sem láttuk sok értelmét, hogy a jelenlétünk formális legyen. A bizottság lemondását követően iratainkat, bélyegzőnket Faller Jenő professzornak adtam át, aki az időben a Központi Bányászati Múzeum igazgatója is volt.
A különszám 211. oldalán a „Kisalföld"-ből vett cikk látható, amely sok valótlanságot tartalmaz. Akkoriban sem volt feltűnő, hogy hazugságokkal lettek tele a lapok. Egy dologra azonban szükséges reagálnom: Forrai Sándor V.é. bányamérnök-hallgató a MEFESZ bizottság tagja volt lemondásunkig (1957. március l-ig), és mindvégig egységesen, 1956. október 23-a szellemében dolgoztunk. A cikk valószínű éket akart verni közénk, de elkésett, mert 1957. március 14- én (ekkor jelent meg az iromány) már nem működött az egyetemen a MEFESZ.
A fentiekben leírt észrevételek után, a következőkben egy-két személyes élményről számolok be.
Fegyverek helyett gyógyszert hoztunk Kismartonból
Amikor 1956. november 4-én hírül vettük, hogy az orosz csapatok támadják Budapestet és az országban másutt is a forradalmat eltaposni igyekeznek, a MEFESZ-bizottság elhatározta, hogy nyugatról a kézifegyvereknél hatásosabb fegyvereket kér. Háromtagú delegációt jelöltek ki, amelynek én is tagja voltam és Kismartonba (Eisenstadt) küldtek bennünket.
Fegyveresen beültünk az egyetem fellobogózott személykocsijába, és a bécsi úton elindulva, pár kilométer után elértük a határsorompót. A korábbi napokban az osztrák hadsereg páncélozott alakulatai a határon már felvonultak, készenlétben álltak. Õk még nem felejtették el a „szovjet vendégeket", akiktől nem rég szabadultak. Amikor osztrák területre értünk és közöltük szándékainkat (szándékaink fedőneve: „gyógyszerekért jöttünk"), rögtön két páncélozott járművel közrefogtak bennünket, és csak így engedtek továbbhaladni. Számomra igen emlékezetes volt bevonulásunk Burgenland fővárosába, Eisenstadtba. Előttünk egy páncélautó, majd nemzetiszínű zászlóval fellobogózott autóban dióverőket (akkoriban így hívták a szuronyos karabélyokat) markoló diákok és mögöttünk ismét egy páncélautó következett. Talán egy miniszterelnöknek sincs ilyen „díszkísérete". A vöröskereszt főhadiszállására vittek berniünket (információnk szerint itt kellett megtalálnunk az illegális katonai összekötőt), ahol a németül jól beszélő delegációvezetőnk előadta jövetelünk célját. Én kint maradtam a kocsink mellett, ahová újságírók és fotósok sereglettek, csodálkozva a különös vendégeken. Nem sikerült feladatunkat teljesíteni, mert gyógyszereken kívül semmi mást nem kaptunk. Így aztán visszafordultunk, és hasonló „díszkíséret” mellett elhagytuk Ausztriát. Ez volt az első külföldi utam.
Visszatérve Sopronba, a MEFESZ-bizottságot már nem az egyetemen találtuk, hanem a Lővér körút mellett lévő SZOT Csepel üdülőben.
A Muck „védelme" és az én fegyverletételem
1956. november 4-én dél körül a MEFESZ-bizottság elhagyta az egyetemen lévő „főhadiszállását" és a Lővér körúton lévő SZOT Csepel üdülőbe költözött. A berendezkedésre azonban már nem jutott idő, mert hírül vettük, hogy a „kópházi csata" elveszett, és az orosz tankok Sopronhoz közelítenek. A város fegyveres védelmére nem sok esélyt láttunk, a katonai bizottság is beszüntette tevékenységét. Csak kézifegyvereink és kézigránátjaink maradtak, és a katonai stratégák azt javasolták, hogy húzódjunk fel a soproni hegyekbe.
A Récényi út folytatásaként, a Károly-magaslat melletti völgyben egy makadám út vezetett a határ felé. Közvetlen a határ előtt egy határőrlaktanya volt, de a katonák kezdettől fogva szimpatizáltak velünk, ezért joggal reménykedtünk barátságos fogadtatásban. Amikor elértük a laktanyát, kiderült, hogy már katona se nagyon volt a helyszínen, egy részük haza, a többiek Ausztriába mentek.
Korábban sokat kirándultam ezen a völgyi úton a Deák-kútig, ahonnan az ott eredő patak medrében romantikus sétákra is alkalmam nyílt. Most azonban az út szélén páncéltörő lövegek sorakoztak, árván, gazdáik nélkül. A tüzérek rájöttek, hogy Ausztriába mégsem mehetnek teljes felszereléssel, és a lövegeiket sorsukra hagyták.
Amint a páncéltörő lövegek mellett elhaladtunk, arra gondoltunk, hogy azok bizonyára jókora meglepetést okozhattak volna az orosz tankoknak. Amikor elértük az út végi laktanyát, akkor egyes hozzáértők csapatokat szerveztek, felszerelve az önként jelentkezőket kézifegyverekkel, gránátokkal, hogy egy esetleges orosz támadás ne érjen készületlenül bennünket. Én is csatlakoztam ehhez a csapathoz.
A kövesút laktanyához közeli része egy-két méteres bevágásban haladt, és mi felmásztunk az út két szélére. Az út hosszában, a fák között, viszonylag rejtve a bokroktól és a sötéttől, vártuk az orosz tankokat. Egész éjjel. Úgy gondolom, szerencsénkre, hogy csatára nem került sor, mert ami engem illet, a fegyverforgatásban túl nagy gyakorlatom nem volt, és kézigránátot sem dobáltam még soha. Harcostársaim gyakorlati kiképzése is az enyémhez lehetett hasonló.
Az egész éjszaka meddő várakozással telt el. Amint világosodni kezdett, egypáran, teljes harci felszereléssel, visszafordultunk és az egyetemig meg sem álltunk. Természetesen mindezt kellő óvatossággal. Elérve az egyetem főépületét, az ajtó elé raktuk — az ott már halomba gyűlő — fegyvereinket. Ezzel részünkről a „fegyveres, harc" befejeződött.
Lőszerek, fegyverek az egyetem területén
1956. november 5-én hajnalban tehát levonultunk a Muck-ról. Az egyetem főépülete előtt már voltak elszórva kézifegyverek, lőszerek. Egypár nap után a diákság nagy része ugyanilyen módon vált meg fegyvereitől, és a kapun belül, az egyetem főépülete előtt sorakoztak az egyszer sem használt fegyverek. Elhagyottnak hitt helyeken azonban „ottfelejtett" lőszer, fegyver később is került elő.
Egyik alkalommal diáktársaim figyelmeztettek, hogy az Ásvány- és Tereptan Tanszék pincéjében egy láda karabélyhoz való lőszert találtak. Felnyaláboltam a lőszeresládát és bekopogtam galamblelkű professzorom - aki egyúttal az egyetem rektora is volt - ajtaján, majd illő módon bevonultam szobájába, és — az íróasztala mögött ülő professzor úr legnagyobb meglepetésére — az íróasztalára helyeztem a gyilkossá is válható golyókat tartalmazó ládát. Professzorom rendkívül ideges lett — akkor már igen komolyan vették, ha valaki lőszert rejtegetett — és helyéről felugorva kiáltott rám, hogy azt sürgősen tüntessem el, és sem engem (bár egyik kedvence voltam), sem a ládikót nem kívánja látni. Nem volt más megoldás, mint gyors kivonulás a rektor szobájából, és a lőszeresládát az egyetem kertjének végében lévő, ásott kút mélyére „elhelyezni". A mélyvizű kút hangos csobbanással nyugtázta, hogy a veszélyes csomag már a régészek zsákmánya lett. Nem tudom, azóta volt-e kúttisztítás, de ha nem, és ezt megtennék, sok érdekes „holmi" kerülne ismét napfényre.
A rektori tanács ülései
1956. novemberben újraalakult az egyetem rektori tanácsa, hiszen az oktatók nagy része november 4-e után elhagyta az országot. A újjáalakult rektori tanácsban a diákságot a MEFESZ képviselte, legtöbbször én — mint a MEFESZ elnöke — vettem részt ezeken a tanácskozásokon.
A rektori tanács ülésein a napirendek nem politikai célúak voltak, hanem az egyetem életével kapcsolatos problémák megoldása. Elsősorban az oktatás újraindítása volt a fő tennivaló, valamint a világba szétszéledt diákság visszahívása. E két dolog összefüggött, hiszen — az erdészeknél különösen — a foghíjas oktatógárdát pótolni kellett, és bizakodtunk, hogy a diákságot sem fogja olyan retorzió érni, ami országelhagyásukkor előrevetítette árnyékát.
A rektori tanács megalakulása, illetve a rektorválasztás igen emlékezetes volt számomra. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy Vendel Miklós geológus professzor élvezi a professzori kar bizalmát és felkérik a rektori tiszt vállalására, a galamblelkű, de nem éppen oroszlánszívű professzor rendkívül ideges lett (ezt nem csodálom, amilyen idők azok voltak!), és a helyéről felugorva gyorsan távozott a teremből - egy mellékhelyiség irányába. Talán csak a nyakkendőjét akarta megigazítani?! A dékáni tisztségekre Magyar János (erdész), Zambó János (bányász) és Tárczy-Hornoch Antal (geofizikus és földmérő) professzorokat kérték fel. Õk edzettebb idegrendszerrel rendelkeztek.
Számomra érdekes volt a tanácsülések lefolyása is. Egy hosszú asztal mellett ültek a professzorok (tanszéküket képviselve) és a diákság képviselője. Mögöttük, a fal mellett pedig, a docensek vagy adjunktusok (szintén tanszéküket képviselve), ha a tanszékvezető professzor hiányzott. A hosszú asztal egyik végén, az asztalfőn a rektor (Vendel Miklós professzor), és vele szemben, az asztal másik végén Tárczy-Hornoch Antal professzor. Egy-egy probléma felvetése a rektor részéről és viszontválasz az asztal túlsó végéről. A két professzor beszélgetett, a többiek csak nagyritkán szóltak, az idősebbeket néha elnyomta a buzgóság. Milyen lehetett egy rektori ülés — mondjuk — nem forradalmi időkben?
Kényszerű „vendégeskedés" a Lackner Kristóf utcában
1957. március l-jén a MEFESZ-bizottság lemondott. Az egyetemen már rendszeresen folytak az előadások, gyakorlatok, és én is az óralátogatásokkal és a zárthelyikre való készülődéssel törődtem, a politikát mások irányították, nem az egyetemi diákság. Az Erzsébet utcai diákszállóból kiköltöztem, és Sűrű András barátommal a Felsőlővér utca egy kertes házában béreltünk szobát. Emeleten laktunk, manzárdban, ahová közvetlen a kertből egy nyitott lépcsőn lehetett feljutni, tehát abszolút különbejáratú volt. Egyik este, azaz pontosan április elsejének estéjén, motorzúgást hallottunk, majd a bejárati ajtón kopogtatást. Rövidesen hívatlan vendégek, két civilruhás férfi lépett be a szobába, és „megkértek", hogy menjek velük a rendőrkapitányságra, mert ott beszélgetni szeretnének velem. Eleinte szabadkoztam, hogy épp most sok dolgom van, mert a holnapi napra készülök, de megnyugtattak, hogy a beszélgetés nem tart majd sokáig Éreztem, hogy nem tudom visszautasítani az invitálást, és beültem közéjük a Pobjedába.
Útközben nem voltak bőbeszédűek. A meghívás okáról közelebbit nem tudtam meg, de amint megérkeztünk a járási rendőrkapitányság Lackner Kristóf utcai épületéhez, és vendéglátóim lekísértek a pincébe, már világossá vált, hogy minimum ezt az éjszakát ott fogom tölteni.
A pincelépcső egy szobába vezetett, ahol, ingujjra vetkőzve, több férfi várakozott. Én rosszat sejtve néztem körül, de mint utólag kiderült, a várakozó férfiak nem verőlegények, hanem hasonló sorstársak voltak és szintén kényszerűségből kerültek oda. A rendőrségi épület alatt több, egymás mellett lévő szobából álló fogda volt kialakítva, és mi az előtérben várakoztunk a „szobakijelölésre". Természetesen elvették a nyakkendőt, a derékszíjat és a cipőfűzőt, ahogy ez már ilyenkor szokás. Heten-nyolcan kerültünk egy helyiségbe, ahol összes bútorzatként egy faltól falig érő, kb. 8-9 db 20-30 cm széles padokból álló „ágyat" állítottak össze. A fekhelyen sem lepedő, sem pokróc nem volt, és felületének simaságát is kifogásolhattuk volna, mert a padok pár centivel eltérő magassága a keresztbe fekvő cellalakók oldalát, hátát (ki hogyan szeretett feküdni) alaposan megviselte. Én, ha pihenni akartam, akkor ezt felülve tettem.
Volt köztünk diák, tanár, jogász stb., tehát olyanok, akik szervezkedéssel esetleg megzavarhatták volna az április 4-i ünnepségeket. Hiszen ezért gyűjtötték össze, meg ha már ott voltunk (és ez az ott-tartózkodás egy hétig tartott), kihallgattak bennünket. Leíratták velünk, ki mit csinált 1956. október 23-a óta. Ha valaki a kihallgatást és a „dolgozatírást" zokszó nélkül elviselte, azt nem bántották. Aki ellenkezett, azt megverték. A körülményektől (pl. az ajtó nélküli WC-re csak díszkísérettel mehettünk és fürdőszobaként is csak egy lavór szolgált) eltekintve, sok vidám órát is töltöttünk együtt. A társaságban gyakorlott viccmesélők is voltak, és néha a nevetéstől olyan hangos volt a cella, hogy attól tartottam, hogy a pufajkások berohannak és végigvernek bennünket. Szerencsére erre nem került sor. Mindezek ellenére igen boldog voltam, amikor - újra a Deák-kúti úton - a Felsőlővér utcába visszajutottam. Érdekes módon még most is jó érzés tölt el, amikor, erre a „rabságra" visszagondolva, szabadon mozoghatok a fürdőszobában, a lakásban és az utcán. Május elseje előtti napokban már résen voltam, és inkább elutaztam Sopronból, nehogy újra vendégeskedni kelljen a Lackner Kristóf utcában.
A győri tárgyalás és kényszerű távozásom az egyetemről
A címben szereplő két esemény szoros összefüggése a következőkből derül ki. Az 1957. év tavasza - március elsejei lemondásunkat követően - viszonylag nyugodtan telt el - eltekintve a Lackner Kristóf utcai kényszerpihenőtől. Az egyetemi előadások látogatása, majd a vizsgákra készülődés lekötötte a figyelmünket. Időnként az borzolta a kedélyeket, hogy Kertész István a Marxizmusleninizmus Tanszék vezetője (és csapata), már újból baloldali hivatástudattal eltelve, az 56-os eseményeket magyarázta (a részvétel természetesen kötelező volt). Én a mondanivalóját inkább humorosan fogtam fel. Ezt ő is észrevette, és — sajnos — ez keltette fel a „szimpátiáját" irántam.
Hát bizony humoros is volt, hiszen vezérszónokunknak 1956. október 22-én, azon az emlékezetes diákparlamenti ülésen, erősen jobboldali felszólalásai, javaslatai még fülembe csengtek, majd az október 23-a utáni napokban az egyetem területén kifejtett, szinte szélsőjobbos agitációja nem állt összhangban a szemináriumon mondott balos magyarázatokkal. Valahogy nem hangzottak elég hitelesen.
Vizsgázni a Kertész-féle magyarázatokból nem kellett, mégis a vizsgaidőszak végén meglepetéssel vettem kézhez a nevemre postázott fegyelmi határozatot (kelt 1957. július 18-án), amelyben „szigorú megrovás, végső figyelmeztetéssel" és féléves (miután több idő már nem volt hátra az egyetemi tanulmányaim befejezéséig) ösztöndíjmegvonás kiérdemléséről tájékoztattak. Úgy gondoltam, ezzel az 56-os tevékenységemet lezártnak tekintik.
Az V. év első féléve is csendesen kezdődött. Már nem az Erzsébet utcai kollégiumban laktam, hanem Kremzner Sándor barátommal az Alsólővér utca felső részén, Stasney Albert professzor úr házában. így az a vád sem érhetett, hogy a kollégiumban lázítok.
1957 decemberében azonban idézést kaptam a győri bíróságtól, hogy Hun Béla (1956. október III. é. bányamérnök-hallgató volt) vádlott tárgyalásán tanúként jelenjek meg. Hogy ki kért fel tanúnak, és miért éppen engem, az később sem derült ki. De abban az időben nem volt divat a vádlottat védeni is, úgy gondolom, hogy inkább az ügyész számított arra, hogy terhelő vallomást teszek. A bírósági tárgyaláson szereplésem nem válthatott ki osztatlan sikert, mert a tárgyalást követően (amely tárgyalás Hun Bélának 3 év börtönt eredményezett az egyetem vezetőségét felszólították, hogy engem azonnal zárjanak ki.
Szerencsére 1957. december hónapban és 1958. január első felében (a karácsony és az újév késleltette az „igazságszolgáltatást") a vizsgáim nagy részén túl voltam, és professzoraim figyelmeztetésére a még hátralévőket is sikerült letenni. Az utolsó félévem utolsó vizsgája 1958. január 27-én (kőolajtermelésből Gyulay Zoltán professzor úrnál) volt. Még aznap délután lezárták a félévet, az indexemben 1958. január 27-i dátummal kitöltötték a végbizonyítványt, az absolutoriumot, és az 1958. január 28-án lezajlott fegyelmi tárgyaláson kizártak az egyetemről, azzal a kitétellel, hogy mint fizikai munkás bizonyítsam zavaros fejem kitisztulását. Két évet töltöttem a nagylengyeli olajmezőn fizikai beosztásban, és amikor a bányamérnöki kar teljesen Miskolcra költözött, 1960-ban, alkalmam nyílott a diplomavédésre. Miskolcon a „politikai megfigyelők" nem ismertek, és ez komoly előnyt jelentett.
Kitiltanak Sopronból is
Az egyetemről történt kizárás után 1958. március 5-én kezdtem a nagylengyeli olajmező feltárásán — mint fúrómunkás — dolgozni. A nagylengyeli fúrási üzembe professzorom, Alliquander Ödön ajánlott. Itt egy olyan fúróberendezésnél dolgoztam, ahol politikailag „megbízható" vezetők voltak, így a tevékenységemet szemmel tudták tartani. Szabadnapokon Sopronba utaztam, ahol a menyasszonyom és szülei éltek. Szombathely felől a „győri pályaudvarra" érkeztem, majd a Deák tér — Erzsébet utca — Színház utca — Ógabona tér volt a szokásos útvonalam.
Egyik alkalommal az Erzsébet utcában kíváncsi vágyat éreztem, hogy az évfolyamtársaimat meglátogassam. A kollégium portáján, a portás mellett, láttam Kertész Istvánt, a Marxizmus-leninizmus Tanszék tanárát, aki épp ott időzött. Ügyet sem vetve a jeles emberre, megkerestem a barátaimat, akikkel elbeszélgettünk, majd elhagyni szándékoztam az épületet. A portán azonban már többen vártak rám, és két nyomozó (kilétük csak később derült ki) karon fogott és bekísért a Lackner Kristóf utcai járási rendőrkapitányságra. Útközben nem volt nehéz rájönnöm, hogy az egész akciót kinek is köszönhettem.
A rendőrségen, ahol kényszerűségből egyszer már megfordultam, az illetékesek közölték, hogy gyorsan hagyjam el Sopront, és a városban soha többet nem kívánnak látni. Természetesen megígértem, hiszen mást úgysem tehettem, és természetesen nem tartottam meg ezt az ígéretemet, hiszen mást úgysem tehettem.
A további soproni látogatásaim alkalmával csak a sötét utcákat és átjárókat — a kijárási tilalom alatti gyakorlatot felújítva —-használtam, így egy ideig valóban nem láttak a városban. És később már ki emlékszik az egykori soproni diákra?!

No events