Ismeretes, hogy 1956-ban a Soproni Egyetem hallgatóinak és tanárainak nagy része elhagyni kényszerült az országot. A következő napokban az ő visszaemlékezéseikből közlünk szemelvényeket a Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből és más emlékiratokból. Ezúttal Frey Antal erdőmérnök visszaemlékezéseit közöljük.

Frey Antal   
1956-OS ÉS AZ AZOKAT MEGELÕZÕ ESEMÉNYEK
Miért nem hagytam el végleg hazámat?
Az alábbi történetek megírására nehezen szántam rá magam, mivel ezelőtt semmilyen feljegyzést nem készítettem, kutatást sem folytattam, így 44 év távlatából az események már elhalványultak, és az ezekben résztvevő más személyek esetleg jobban emlékeznek rájuk.
Életem legnagyobb vágya teljesült, amikor 1951-ben felvettek az Erdőmérnöki Főiskolára. Már gyerekkoromban elhatároztam, hogy erdész leszek és egész életemet az erdőnek szentelem. Ehhez hozzájárult egész környezetem. Szülői házunk a falunk legszélén állt. Néhány száz méterre félkörben erdő szegélyezte. A szomszédságunkban egy erdész család lakott. Apám, ugyan nem volt erdész, de az erdőben dolgozott, így gyakran vendégek voltak nálunk az erdészek, akiknek napi élményeit mindig nagy figyelemmel hallgattam. Magam is sokat jártam a környező erdőket. Megismertem a főbb fa- és cserjefajokat, az ottani vadállományt. Legkedvesebb volt számomra a házunkból kb. száz méterre, egy réten levő, félhektáros éger fiatalos, amit teljesen magunkénak vallottam, holott a mezőőr többször elkergetett bennünket. Ebben a kis erdőben gyakoroltuk az erdészektől hallott „erdőgazdálkodást".
Otthonról elcsent apró baltákkal „megtisztítottuk" a sűrű foltokat, a kivágott egyedekből egy kis tisztás peremén lombkunyhót építettünk, amelybe két fekvőhelyet is készítettünk. A kis tisztásokat fűzfa simadugványokkal beültettük, amelyek nagy része meg is eredt. E tevékenységünket látva, vagyis azt, hogy kárt nem okozunk az erdőcskében, a csősz sem zavart el többé bennünket. Később az iskolai szünetekben különböző erdőművelési munkákat végeztem. A főiskolai nyári szüneteket, a kötelező gyakorlatokon túlmenően, fakitermeléssel és faanyagszállítással töltöttem, részben azért is, hogy a következő tanévben enyhítsek nehéz anyagi helyzetemen.
A vázlatosan leírtakból is kitűnik, miért nőtt a szívemhez az erdő szeretete, miért tisztelem az erdőt, és miért választottam életcélul az erdész szakmát.
Az első főiskolai tanév megkezdése - és a tanterv megismerése -után, évfolyamtársaimmal együtt, már felmerült bennem, miért van szükségünk a marxizmus-leninizmus, az orosz nyelv és a katonai oktatás kötelező hallgatására. Miért nem fakultatív tárgyak ezek? Főleg az zavart, hogy az SZKP történetének ismeretével a jövőben mit is kezdhetünk. E tárgyak iránti ellenszenvem a félévi vizsgák eredményeiben is megmutatkozott.
Nagyon zavart, hogy a marxizmus tanszék oktatói előadásaikat, szó szerint, felolvassák. Ezekből legtöbbször semmilyen lényeget nem tudtam rögzíteni, mivel azok nagytömegű gyűlések szónoklatainak tűntek, így onnan üres fejjel távoztam. Az előadásokat követő szemináriumokon még nehezebb helyzetekbe kerültem. A legtöbb esetben a szeminárium anyaga teljesen más volt, mint az előadóé. Tudomásom szerint a szemináriumokon az előadások témáit kellett volna megvitatni. Ezt a problémát többször felvetettem, amire az volt a válasz, hogy a tanszéken ezt a témát adták meg. Felháborítónak tartottam, hogy a legtöbb szemináriumot a közülünk „kiemelt" évfolyamtársak tartották, akiknek ez irányú többlettudásukról nem tudtam meggyőződni. Általam előre nem látott, igen kellemetlen helyzetbe kerültem, amikor az egyik szemináriumon vitatni mertem a szocializmus alaptörvényének „objektivitását". A törvény így szólt: „Az egész társadalom állandóan növekvő, anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítése, a legfejlettebb technika alapján." Az egész „törvényt" emberi kreációnak tartottam, aminek semmi köze sincs az objektív törvényekhez. Elmagyarázták, miért objektív ez a törvény, de ezt nem tudtam elfogadni. Erre felrendeltek a marxizmus tanszékre, ahol hasonló magyarázattal szolgáltak. Mivel ezt sem fogadtam el, azt mondták, hogy nekik más módszereik is vannak az ilyen dolgok megértetéséhez. Erre igen meglepődtem, és azt feleltem, hogy a kérdést részletesebben fogom tanulmányozni. Egy ideig nyugton hagytak, de később rám kérdeztek, mire azt válaszoltam, hogy az előző véleményemet sikerült magamban letisztázni. Többé ilyen témával nem zavartak.
Valamennyi évfolyamtársamat megdöbbentette, hogy a főiskola politikai szervei a selmeci és más diákhagyományokat folyamatosan üldözték. Ilyenekről csak titokban, felsőbb évesektől lehetett hallani, azzal a megjegyzéssel, hogy óvakodjunk ezek gyakorlásától, terjesztésétől, mert kellemetlen helyzetbe kerülhetünk. Még a valden nevű egyenruha viselését is tiltották, így akinek valdenja volt, az legfeljebb a szünetek alatt, otthon viselte. Ezek miatt sok szép élménytől fosztottak meg bennünket, amelyek diákelődeink életét jellemezték. Ez ellen tiltakozni senkinek sem volt ajánlatos.
Főiskolai tanulmányaim alatt a legmeglepőbb eset 1952-ben, a második tanév kezdetén történt. Az első katonai oktatáson P.I. oktató felszólított, hogy adjam le a katonai tanszéktől kapott segédeszközöket, hagyjam el a termet és többé nem vehetek részt a katonai képzésben. A döbbenettől majdnem elállt a lélegzetem, de a parancsot teljesítettem. Elhagyva a tantermet jó ideig tartott, amíg magamhoz tértem és gondolkodni tudtam, mit tegyek.
Első utam a katonai tanszékre vezetett, ahol a tanszékvezetőt kerestem. A történteket előadtam és érdeklődtem a kizárásom okáról. Azt a választ kaptam, hogy kizárásomat felsőbb utasításra tették. Kértem, hogy adjanak erről igazolást, de azt mondták, hogy ezt nem tehetik meg. Aggódva mentem a Dimitrov téri szállásomra és ott arra a következtetésre jutottam, hogy ez az előjátéka a főiskoláról való kizárásomnak. Életem legszebb céljának kettétörését láttam magam előtt. Az aznapi órák befejezése után hazaérkező évfolyamtársaim azzal biztattak, hogy ezután legalább szabad szombat délelőttöm lesz, mivel a katonai oktatások szombat délelőtt voltak. Következő hét hétfőjén a velem történteket a tanulmányi osztályon jelentettem. Nem volt tudomásuk róla, mivel ők a katonai tanszékről nem kaptak értesítést. Aggodalmaimra azt a választ kaptam, hogy csak folytassam a többi tanulmányaimat, majd tisztázódik a helyzetem. Kissé megnyugodva, de továbbra is a jövőmért aggódva folytattam tanulmányaimat. Az első félévi vizsgák befejezése után, amikor a tanulmányi osztályon felvettem a csoportom ösztöndíját és a hozzá tartozó névsort, kitűnt, hogy azon az én nevem nem szerepel. Aggodalmam beteljesülését láttam magam előtt, mivel szüleim és a magam nehéz anyagi helyzete miatt, ösztöndíj nélkül tanulmányaimat folytatni nem tudom, tehát mindennek vége.
A tanulmányi osztálynál ösztöndíjam megvonásának okáról azonnal érdeklődtem. Azt válaszolták, hogy honvédelmi ismeretekből nem raktam le az első félévi vizsgát. Hivatkoztam a katonai oktatásból való kizárásomra, és arra, hogy ezt náluk annak idején bejelentettem. Erre kizárásomról ismét igazolást kértek, de mivel nem kaptam, így felmutatni sem tudtam. Végül ők felvették a kapcsolatot a katonai tanszékkel, és később az ösztöndíjamat is megkaptam. Ez hogyan rendeződött el, nem tudom. Itt szeretném megjegyezni, hogy az első tanévben jártam katonai oktatásra, ebből sikeresen vizsgáztam, és a következő nyáron egy ízben katonai táborban is voltam Böhönyén.
Mindezek után már nyugodtabb körülmények között folytathattam tanulmányaimat - egészen a negyedik tanév év végi vizsgahónapjáig. Ekkor újabb meglepetés ért. A katonai tanszék írásban felszólított: igazoljam, hogy a honvédelmi oktatásban három tanéven keresztül miért nem vettem részt. Köteleztek, hogy az elmulasztott három tanév anyagából két héten belül vizsgázzam le. Ennek nem teljesítése esetén nem kaphatok diplomát. Ez volt főiskolai éveimnek legnagyobb megdöbbenése. Azon gondolkodtam, hogy miként lehetséges, hogy akik néhány évvel ezelőtt alattomos módon, igazolás és indoklás nélkül eltiltottak a katonai oktatásból, most azt kívánják tőlem, hogy rövid idő alatt három tanév anyagából levizsgázzak. Azzal zsarolnak, hogy ennek elmulasztása esetén az életcélomtól megfosztanak. Amikor a katonai tanszéken az új tanszékvezetőt felkerestem, egy személy kivételével az ottani oktatók idegenek voltak számomra. Rájöttem, hogy a nekem küldött felszólítás a személyi változások következménye. A tanszékvezetőnek előadtam, hogy kizárásomról igazolást nem kaptam, bármennyire is ragaszkodtam volna ahhoz. Azt kérdezték, emlékszem-e arra az oktatóra, aki kizárt. Válaszom az volt, akit az előbb itt láttam, P. hadnagy. Erre behívatta P. hadnagyot, aki semmire sem emlékezett. Ezek után hazamentem, és néhány évfolyamtársammal felmentünk a tanszékre, akik igazolták a kizárásomat. A tanúk előtt P. hadnagy is kezdett emlékezni, hogy ő volt a tettes. Végül a tanszékvezető előtt bizonygattam, hogy a honvédelem komoly tudomány és három év során leadott anyagából nincs olyan ember, aki két hét alatt le tudna vizsgázni. Ennek belátása alapján négy hetet kaptam. Nehéz helyzetbe kerültem, mivel két szakmai vizsgám is még hátravolt. Évfolyamtársaimtól tájékozódtam a három tanév anyagáról, és tőlük kértem irodalmat, tanácsokat a felkészülésre. Végül addig soha nem folytatott tempóban felkészültem, majd jó eredménnyel levizsgáztam és dicséretben részesültem. Letettem a két hátralevő szakmai tantárgy vizsgáit is. A négy tanévet magamban lezártam, valamint ezek alatt engem ért összes atrocitást.
Tanulmányaim során elszenvedett sérelmek és csalódások, valamint a politikai igazságtalanságok ellenére sem hagytam el végleg hazámat az 56-os események során. Ennek oka, hogy az erdő iránti szeretetem miatt célul kitűzött erdőmérnöki végzettség megszervezését és a szakmában való elhelyezkedést külföldön nem láttam biztosítottnak. Továbbá, mert szeretem a hazámat.

Az 56-os események
Röviddel az ötödik tanév elkezdése után, október 20-a körül a diákság és szinte az egész lakosság körében felerősödtek a társadalmi elégedetlenségből eredő megmozdulások. Emlékezetes maradt számomra október 22-én az egyetemi ifjúságnak a SOTEX kultúrházban tartott nagygyűlése, ahol megfogalmazták és elfogadták a diákság követeléseit. Ezek egy szabad, független ország és egy igazságos társadalom megteremtését célozták. Az egész diákságot meglepte K.I.-nek, a marxizmus tanszék oktatójának önkritikus felszólalása, amelyben elismerte, hogy az oktatás során a társadalmi élet jelenségeit dogmatikusan, eltorzítva ábrázolták. Ez a beismerés a diákság körében nagy sikert aratott. Nekem pedig egyfajta elégtételt jelentett, és a régebbi szemináriumi vitáim jogosságát erősítette meg.
Semmilyen forradalmi ifjúsági szervezetben (pl. MEFESZ) nem vettem részt, de mint „egyszerű katona" szolgáltam a forradalom céljainak megvalósulását. Az alapelv ez volt: az összetűzések elkerülése, a viszonylagos béke biztosítása, az egyetem területének megvédése. Ennek érdekében, sok diáktársaimmal együtt, részt vettem a város közellátásának biztosításában, a rendőrséggel közösen végzett éjszakai járőrözésben, az egyetem bejáratainak őrzésében, a nyugatról érkező segély szállítmányok le- és felrakásában stb. E tevékenységeim során csak egy esetben találkoztam rendbontókkal, amikor az új épületnél álltunk őrségben, egy hangoskodó csoport be akart jönni az egyetem területére, de visszafordítottuk őket. Ugyancsak emlékezetes maradt számomra, amikor az egyetem főbejáratánál L.Gy.-vel, a marxizmus tanszék egyik reálisabban gondolkodó oktatójával kerültem éjszakai őrszolgálatba. Itt módomban állt sok helytelenül oktatott politikai tézist tisztázni és a tanszék szellemét megismerni.
Időközben számomra ismeretlen helyről, ismeretlen személyek fegyverrel látták el a diákokat. Nekem egy szovjet gyártmányú, dobtáras, új géppisztolyt adtak, amely a csomagolópapír alatt olyan vastagon volt gépzsírral bekenve, hogy fél nap alatt tudtam csak megtisztítani és összerakni. A fegyvert az első évfolyamot követő nyári katonai táborozásból ismertem.
A géppisztolyt a diákotthoni szekrényben tároltam és csupán éjszakai őrszolgálatnál vettem elő. Éles használatára szerencsére sohasem került sor.
November első napjaiban bekövetkezett a forradalom legszörnyűbb eseménye; a szovjetek megszállták az országot. Ez és Nagy Imre kétségbe ejtő rádiónyilatkozatai már előrevetítették a forradalom leverésének valószínűségét. A második világháborút megélt, az akkori világpolitikai helyzet erőviszonyait ismerő és reálisan gondolkodó magyar ember más következtetést nem tudott levonni. A határok még nyitva voltak. A korábbi, kisebb méretű meneküléseket tömeges kimenekülés váltotta fel. A forradalomban résztvevők féltek a várható megtorlástól. November 4-én a Dimitrov téri diákotthonban riasztást kaptunk, hogy fegyverrel gyülekezzünk az egyetemen, mert Sopronhoz a szovjet páncélosok közelednek. Az egyetemnél katonatisztek felszállítottak bennünket civil tehergépkocsikra, és kivittek Kópháza mellé, a szovjet tankok ellen. Az ötödévesek velem együtt Kópháza Győr felőli oldalán lettek lerakva. Itt közel sík, teljesen fedetlen terepen szétszóródva alakítottuk ki harcálláspontunkat. A helyzetet áttekintve néhányan arra a következtetésre jutottunk, hogy ezen a terepen, a meglevő fegyverekkel, a páncélosokat megállítani nem lehet, csak meghalni. A kivezénylést végző katonatisztek is ott hagytak bennünket.
Véleményünket a hozzánk közel állókkal is közöltük, de azok — ennek ellenére — az úttól nem messze, az eredeti helyükön maradtak, ahol egyébként évfolyamunk zöme helyezkedett el. Mi néhányan elindultunk észak felé, és az úttól sokkal távolabbi domb mögött, egy kukoricaszár-kupac mellé telepedtünk le. Kópháza lakossága élelemmel látott el bennünket. Ez igen jól esett, mivel a tarisznyánkban nem sok minden lapult. Hosszú és izgalmas várakozás következett. Eközben az esélyeinket latolgattuk. Viszonylagos védettségünk nekünk némi nyugalmat adott, de még elgondolni is szörnyű volt, mi történhetett volna az út mellett évfolyamtársaimmal, ha ők, vagy az oroszok lőni kezdenek. A mi állásunkból nem lehetett rálátni az útra. Úgy 15-16 óra tájban nagy dübörgéssel megérkeztek a szovjet tankok. A dübörgés egyre erősödött, majd kis időre gyengült, ezután újra erősödve, lassan csendesedett és elhalkult. Megállapítottuk, hogy a tankok lövés nélkül elvonultak Sopronba. A domb mögül előjöttünk, és az út mellett már senkit sem találtunk. Elképzelésünk sem volt arról, hogy ilyen rövid idő alatt hová tűntek a társaink. Rövid tanácskozás után Sopron felől motorhangot hallottunk, és megjelent a gépesítési tanszék 250-es Csepeljével Cs. J. évfolyamtársunk. Tőle megtudtuk, hogy a tankok elvonulása után évfolyamtársaink, a megtorlástól félve, a harkai dombok irányába, a Muck-kilátóhoz menekültek, és élelmük nincs. Erre én felpattantam a motor hátsó ülésére, fegyveremet meggondolatlanul a hátamon hagyva, és elindultunk Sopronba. Felelőtlenségemre csak akkor jöttem rá, amikor a város elején levő vasúti töltés aluljáróján áthaladva két szovjet tankot láttunk az úttest jobb és bal oldalán. Ezeknek a torony tetején levő géppuskája követett bennünket. Cs. J. azt mondta, mikor ő Sopronból kijött, még nem voltak ott. Gyorsan bevágódtunk balra egy utcába és onnan az egyetemre, ami akkor teljesen nyitva, őrizetlen volt. Itt nagy nehezen összeszedtünk egy félzsáknyi élelmet, ami nagyrészt konzervekből és déli gyümölcsökből állt, és a nyugati segélyszállítmányokból maradt vissza. Motorral elindultunk a Muck felé. A zsákban lévő élelem elég nehéz volt, és — kötél hiányában — kézzel kellett a hátamon tartani, a géppisztoly mellett. Az út nagyobb emelkedőit elérve be kellett látni, hogy motorunk kettőnket nem bírja el. Már egyes sebességre kapcsolva is csak erőlködött és alig haladtunk. Nyilván valamilyen hibája volt. Erre én a zsákkal gyalog folytattam az utamat, Cs.J. pedig a motorral ment tovább. Útközben engem egy ismeretlen csoport megállított, és az úttestről lecsúszott ágyú feltolására kényszerített. Hiába bizonygattam ennek értelmetlenségét, nem hallgattak rám. Ehhez le kellett tennem a hátamon levő félzsák élelmet egy fa mellé, amit a munka végeztével, a sötétség miatt, már nem találtam meg. Gyalog továbbhaladva egy lőszerrel megrakott, szovjet gyártmányú, de civilek által vezetett teherautóra kapaszkodtam fel. Ez egyes sebességgel, lassan ballagott, majd később leállt, mert a hűtővize felforrt. Kiabáltak, hogy az autó tetején ülők közül ki tud gépkocsit vezetni. Erre én jelentkeztem, mivel korábban már vezettem traktort, de autót még nem. Vezetési tudományom csődöt mondott. A kocsit el sem tudtam indítani, mert a hűtővíz felforrása miatt a motorja nagyon felmelegedett vagy besült. Majdnem megvertek, és nehezen menekültem meg tőlük. Az élelem elvesztése nagyon elkeserített, mivel e miatt társaim éhezni fognak. Ilyen kalandos körülmények között, késő este érkeztem meg a Muckra. Az ottani katonai objektum helyiségei nyitva voltak. Egy-két ismeretlen egyénen kívül évfolyamtársaimat nem találtam. Hosszas keresgélés és várakozás után találkoztam D. P. erdőmérnökhallgatóval és néhány közelebbről nem ismert diákkal. Ezek elmondták, hogy az évfolyamtársaim — röviddel megérkezésem előtt — átlépték a határt és Ausztriába távoztak. A helyzet elemzése után úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk Sopronba. A feltételezett és idejövetelemkor látott különböző, ismeretlen csoportokkal való találkozás elkerülése érdekében a visszatéréshez az erdei földutakat választottuk. Így is összefutottunk olyan csoporttal, ahol a fegyver felhúzására is sor került, de szerencsére másra nem. Megérkezve a város szélére, hosszan figyeltünk, hallgatóztunk és latolgattuk, vajon mi lehet a városban. A Dalos-hegy alján egy rőzsekupacba a fegyvereinket eldugtuk, és elindultunk a Dimitrov tér felé. A diákotthonba érve nagy üresség várt bennünket. Néhány diák szállingózott jobbra-balra, akik az akkori helyzetről nálunk sem tudtak többet mondani. Az egyetemen semmilyen oktatás nem volt. Az itthon maradt tanárok és diákok az egyetem rendbetételével, a meglevő anyagi javak számbavételével és megóvásával voltak elfoglalva, a diákok élelmezése, a diákotthon fűtése nagyon hiányosan történt. Nappal egy-két tanulószobát fűtöttek, ahová zsúfolva összejöttünk. A hálószobákat nem fűtötték. Éheztünk és fáztunk, de reméltük, hogy egyszer majd beindul az oktatás és helyreáll a régi rend. Ahogy teltek a napok, volt időm gondolkodni azon, hogy milyen szervezet vagy személyek hozták meg azt a naiv, laikus döntést, hogy könnyű kézifegyverekkel felszerelt, gyakorlatlan egyetemistákat vezényeljenek ki védtelen terepre a szovjet tankok ellen. Annyi biztos, hogy a hadászathoz semmit sem értettek. Erre a kérdésre máig sem sikerült választ kapnom. Határozott meggyőződésem, ha ez nem történik meg, az egyetemisták nagy hányada, a későbbi megtorlástól tartott félelem miatt, nem hagyta volna el az országot. Így is hálát adhatunk az Égnek, hogy valakik az ágyúkból kiszerelték az ütőszeget, így a véres összetűzés — szerencsére — elmaradt. A napok múlása során nyugatról szórványosan tértek haza egyetemisták. Olyan híreket hoztak kintről, hogy állítólag itthon a diákság és a lakosság körében folyik a megtorlás, ami fizikai bántalmazással és bezárással jár.
Nekünk az egyetemisták köréből egy-két személy kihallgatásán kívül ilyen esetekről nem volt tudomásunk. Később beigazolódott, hogy a hír az ország más területein igaznak bizonyult. Sopronban az oktatás november közepe táján beindult, ami nagy örömünkre szolgált. Az előadások és foglalkozások tükrözték az előző időszak terveit és a jövő bizonytalanságait. Ezért az oktatás egésze még nem mutatott rendszerességet. Rövid idő alatt azonban helyre állt a rend.
Küldetés Ausztriába
Az oktatás beindulása után pár nappal megjelent szobámban B. J. évfolyamtársam és még néhányan. Arra kértek, vállaljam el, hogy a határon átmegyek Ausztriába. Ismertessem az eltávozottakkal az itthoni helyzetet és hívjam haza őket. Kérésük teljesítését német nyelvtudásomra alapozták, ami egyébként csekély volt. Tőlük tudtam meg, hogy az előző időszakban már történtek kísérletek az ifjúság hazahívására, sőt a főiskola tanácsülése is döntött egy küldöttség menesztéséről Ausztriába, de ez hivatalosan nem valósulhatott meg. Ezért kérésük teljesítésére nem hivatalosan kérnek meg engem. A feladat nagyon meglepett, mivel semmiképpen sem akartam az országot elhagyni. Gondolkodási időt kértem és azt, hogy ne egyedül kelljen ezt a küldetést teljesítenem. Egy-két nap múlva velük együtt megjelent szobámban K. J. negyedéves em. hallgató, aki vállalta, hogy velem jön. Kértem őket, részletesen ismertessék, mit várnak tőlünk. Elmondták, hogy mindenfajta dokumentáció nélkül, menekültként kell átlépnünk a határt, és végig menekültként kell viselkednünk. Társainknak mondjuk el, hogy az egyetemen beindult az oktatás, az otthon maradt és a nyugatról visszatérteknek sem történt bántódásuk, látogatják az előadásokat. Ismertessük a hazajövetel lehetőségeit és módjait, de konkrétan senkit se biztassunk a hazajövetelre, mivel személy szerint felelősséget nem vállalhatunk. A határok ekkor már zárva voltak, és az újjászervezett határőrség azokat már őrizte. A határ átlépéshez B. J. évfolyamtársam részéről több variáció felmerült, de ezek egyikét sem találtuk jónak. Végül is elvállaltuk a küldetést, de a kilépéshez konkrétabb javaslatra vártunk. Néhány nap múlva B. J. évfolyamtársam azt mondta, hogy a Pannónia étteremben találkozott az ágfalvi határőrség parancsnokával, akinek a tervét elmondta. Tőle azt a lehetőséget kapta, hogy a falu északi oldalánál, egy előre megadott napon, bizonyos szélességű sávot szabadon hagynak. Vagyis azon a határőrök nem fognak járőrözni. Erről egy kezdetleges térképvázlatot is kaptunk. Mindezek alapján egy ködös december elejei nap estéjén elindultunk a határ felé. Szerencsére holdvilág volt, és a köd sem volt sűrű, így a térképvázlat és a bujkáló hold alapján tájékozódtunk. Elviselhető hideg volt, de nem győztem hálálkodni magamnak, hogy, félcipő helyett, a féltett gojzer varrott bakancsomat és a lóden kabát alá egy vastag pulóvert vettem fel. Társam, aki gyengébben volt öltözve, kissé didergett, de szerinte nem nagyon fázott. Ágfalvát már elhagyva és szántásokon bukdácsolva, egyszer csak hangos beszédre lettünk figyelmesek. Erre egy barázdába levágódtunk, és ott lapítva arra gondoltam, hogy a határőrparancsnok ígérete csak az elfogásunk csapdája. A két határőr tőlünk úgy 10 m-re haladt, miközben hallottuk a karácsonyi szabadságuk alatti, otthoni terveiket. Jelenlétükből arra következtettünk, hogy a határ nem lehet messze. Rövid távolság megtétele után egy ritkás, bokros részen áthaladva, elértük a megművelt határpásztát. Ezen is áthaladva nem álltunk meg, mivel nem voltunk biztosak, hogy a határon mentünk át. Elértük a Lépes-patakot, amelyet átugorva kis híján visszacsúsztam a patakba. Itt már a határátlépésben biztosak voltunk. Egy szilárd burkolatú utat elérve, délnyugati irányban haladva, elértük Loipersbach-ot (Lépesfalvát). Betértünk az első házba, ami a falu kocsmája volt. Az ott tartózkodó néhány ember csodálkozva nézett ránk, mivel cipőnk és ruhánk jócskán sáros volt. A fáradtság is leríhatott rólunk. Kérdésükre elmondtam, hogy menekült diákok vagyunk, és most jöttünk át a határon. Ezen elcsodálkoztak és tovább söröztek. Várakozás közben különös érzések támadtak bennem. Egyrészt öröm fogott el, hogy átléphettem egy szabad országba, ahol béke van, másrészt fájt a szívem, amiért elhagytam hazámat és főiskolámat. Ugyanakkor biztatott az a gondolat, hogy küldetésünk végeztével visszatérhetek hazámba, ahol folytathatom tanulmányaimat. Ezeken elmélkedve figyelmes lettem a pultnál, a kocsmárosnővel tárgyaló két férfira, akik látszólag nem odavalósiak voltak. Szóba elegyedtem velük és elmondták, hogy egy bécsi hűtőgépgyár szerelői, itt volt dolguk, és nemsokára autóval visszaindulnak Bécsbe. Kérésemre szívesen magukkal vittek bennünket. Az utazás hosszú ideig tartott, mivel a köd miatt az autó lassan haladt. Az ablakon keresztül az utat alig lehetett látni, azért a lehúzott ablakon kinézve vezették az autót. A bezúduló hideg és a 600-as Steyer-Puch szűk hátsó ülése, valamint a sűrű köd miatt az autózás nagyon kellemetlen és veszélyes volt. A rossz helyzetet némileg ellensúlyozta az a tény, hogy gépkocsival utazva még a mai napon Bécsbe érünk. 22 óra körül ez be is következett. Bécs központjába érve jótevőinktől elköszöntünk, akik névjegyüket adták nekünk azzal, hogy ha segítségre szorulunk, őket felkereshetjük. Majd szállás után járva több helyet néztünk meg, ahol menekültek voltak elszállásolva. Azok mind zsúfolásig tele voltak, még a folyosók is. Végül egy menekülttábornak berendezett tartalékbörtönben kaptunk szállást, egy négyszemélyes szobában, amelyben már két menekült katona volt. A szoba összkomfortos berendezése számomra nem hasonlított egy elképzelt börtöncellához. A kényelmes ágy és a jó meleg hamar álomba ringatott bennünket. Röviddel ébredés után megkaptuk reggelinket, amely sárgaborsó-főzelék és egy kolbászdarabból állt. Nekünk nagyon ízlett, de szobatársaink csúnyán leszólták.
Rövid idő múlva az ajtó feletti hangszóróból hallatszott, hogy akinek nincs menekültigazolása, az nem hagyhatja el az épületet. A földszinti bejáratnál levő helyiségben azonban megkapja azt, és aki tud németül, jelentkezzék tolmácsnak. Erre én is jelentkeztem, remélve, hogy a nagy bolyongásban így előbb kapunk igazolást és előbb kijutunk az épületből. A teremben négy írógép volt, mellettük két-két fő. Az egyik írógép mellé kerültem tolmácsnak. A személyi adatok mellett jobban a menekülés okát firtatták. Feltűnő és furcsa volt számomra, hogy sokan a menekülés okára nem tudtak elfogadható választ adni, de ettől függetlenül mindenki kapott igazolást, úgy dél felé mi is. Azonnal villamosra szálltunk, ami akkoriban a menekülteknek ingyenes volt, és elindultunk a Nyugati pályaudvarra.
Jegyet váltva beültünk a legközelebbi, Salzburg felé menő vonatba, és elindultunk a Wolfgang-tó felé. Ottmang-Puchheim-nél a vonatról leszálltunk, innen utunkat gyalog és autóstoppal folytattuk. Majd késő este megérkeztünk a megadott úticélunkhoz, a Wolfgang-tó partján álló grófi kastélyhoz, ahol akkor az egyetemisták nagy része tartózkodott. Itt, az otthoni megbeszélés szerint, nyíltan nem tártuk fel küldetésünk célját, amit a korábban hazatért társaink is ajánlottak. A hazatérést konkrétan senkinek sem javasoltuk. Ezért bennünket is menekültnek tekintettek. Elmondták a fegyveres határátlépés miatt elszenvedett megpróbáltatásaikat. Ez nagyon megdöbbentett bennünket, mert azt hittük, hogy az osztrákok csak a hivatalos fegyveres állomány „szökevényei" ellen alkalmaznak megkülönböztető szigorúságot.
Ismertettük velük az otthoni helyzetet: hogy az otthon maradt tanári karral elkezdődött az oktatás, folyik az egyetem és környezetének rendbe tétele, Sopronban nincsenek zavargások, béke uralkodik, és a kint elterjedt hírek ellenében, nincs tudomásunk az egyetemistáknak bármilyen formában történő felelősségre vonásáról. Évfolyamtársaimat emlékeztettem az erdőmérnöki diploma rövid időn belüli, otthoni megszerzésének lehetőségére. Ezekkel, úgy gondoltam, megbízatásunkat teljesítettük. Nyugovóra térésünk előtt azonban néhány évfolyamtársam megkeresett és érdeklődött a hazatérés lehetőségéről. A feltűnés elkerülése végett javasoltam, menjünk le a kastély alagsorába, és ott a részleteket megbeszéljük. A határátlépéshez azt az utat javasoltam, ahol mi átjöttünk, és átadtam nekik az otthon kapott térképvázlatot. Másnap, a reggeli után különböző csoportokkal beszélgetve, már kitűnt, hogy legtöbben Kanadába mennek, ahol felmerült a továbbtanulás lehetősége. Csak néhányan maradnak az európai országokban. Erről a témáról engem kérdezve, azt válaszoltam, hogy én Ausztriában maradok. Felkeresem Graz-ban lakó ismerőseimet, majd Bécsben az Erdészeti Főiskolán megkísérlem a továbbtanulást. A továbbiakban azonban nagy meglepetés ért. A kastély luxus ösvényein haladva, két évfolyamtársam odarohant hozzám azzal, hogy a diákság körében keltett zavargás címén engem valaki feljelentett.
Először azt gondoltam, viccelnek velem, de ugyancsak komolynak ítéltem a helyzetemet, amikor odamutattak a távolabbi buxus sövény mögött felénk ballagó két csendőrre. Javasolták, hogy üljek be a grófnőtől kapott motorcsónakba, amivel átvisznek a Wolfgang-tavon, és a kisvasúttal gyorsan tűnjek el a környékről.
Csak elinduláskor szálljak fel, mert lehet, hogy a csendőrök ott is kutatnak utánam. A vonatindulásig a közeli, meredek hegyoldalon levő erdőben húztam meg magam, majd hirtelen lerohantam és felszálltam. Ezzel sajnos kényszerűségből elszakadtam társamtól, K. J. -től, amit nagyon sajnáltam. A kisvasúttal, majd autóstoppal és rendes vonattal utazva érkeztem meg Bécsbe. Ott - villamoson utazva - kissé megtekintettem a várost. Ezt követően az Erdészeti Főiskolán érdeklődtem a továbbtanulásról - ha a helyzet mégis szükségessé tenné. Itt csak az első két tanévet ismerték volna el. Ezt akkor is kevésnek tartottam, ha kint maradnék, de eddigi tanulmányaim elvégzését sem tudtam igazolni. Így hát fel akartam keresni a szüleim Graz-ban lakó ismerőseit, de a címükre rosszul emlékezhettem és nem találtam meg őket. Hazaindultam és azon a szakaszon keltem át a határon, ahol idefelé jöttem. Szerencsésen megérkezve a diákotthonba, ahol az útról megbízóimnak beszámoltam. Õk arról tájékoztattak, hogy előttem egy-két nappal már sok évfolyamtársam hazatért. Azok, akik az általam javasolt határszakaszon keltek át, zavarmentesen hazaérkeztek. Akik máshol lépték át a határt, azok többségét a magyar határőrök elfogták, de rövidesen elengedték őket. Az Erdőmérnöki Főiskolának az 56-57-es tanévről szóló jelentése szerint december 11-én 42 fő V. éves erdőmérnök-hallgató jelentkezett az igazgatói hivatalban. Soha nem kutattam, hogy ők kinek, vagy minek a hatására tértek haza, csupán azt jegyeztem meg, hogy érdekes a tömeges hazatérésük egybeesése a mi küldetésünkkel. A későbbiekben folytatódott a hallgatók további szórványos hazatérése. A főiskola mindenkit visszafogadott. Folytattuk az ötödik tanév első szemeszterének tanulmányait és szerencsésen leraktuk a vizsgákat. Megvédtük a diplomatervünket, és 1957. április 19-én megkaptuk négy és félévi tanulmányaink gyümölcsét, az erdőmérnöki oklevelet. A tanulmányaim befejezése utáni rövid pihenő időben töprengtem azon, kinek állhatott érdekében, hogy Ausztriában megvádoljon
engem, és — ahogy mondták — esetleg belém kössön. Mire az illető személyére rájöttem, az ügynek már semmilyen jelentősége nem volt. Ezért a továbbiakban álláskereséssel és a várható feladatokra való felkészüléssel foglalkoztam.
1957. május 4-én sikerült állást kapnom a Vértesi Áll. Erdőgazdaság Császári Erdészeténél, előadói munkakörben. Nehéz helyzetbe kerültem, mivel az erdészet ügymenetében nem volt gyakorlatom, és az erdészetvezető is csupán egy évvel végzett előttem. Ilyen körülmények között folytatott, néhány hetes munkaviszony után az irodában megjelent egy katonatiszt. Felelősségre vont a szovjetek elleni fegyveres kivonulásban való részvételem és az Ausztriába való távozásom miatt. A fent leírtakat mondtam el neki. Ezután utasított, hogy másnap estig foglaljam írásba a „vallomásomat". Mivel erre nem voltam hajlandó, pisztolyát rám fogta, és megfenyegetett, hogy ha ellenkezem vele, agyonlő. Erőszakos követelését akkor sem teljesítettem. Nem féltem, mert nem voltam tisztában veszéllyel. Később, amikor tudomásomra jutott a forradalmi megmozdulásokban részt vett erdész kollégák meghurcolása és bántalmazása, már felismertem a veszélyt. A katonatiszt elment, és többé nem is jelentkezett. Felmerült bennem az a gondolat, hogy ha később veszélybe kerülök, kivel vagy mivel igazolhatom, hogy Ausztriába távozásom küldetés volt, mivel annak semmilyen hivatalos nyoma nincs. Néhány évfolyamtársamon kívül erről M. J. professzor is csak magánemberként tudott. Szerencsére a továbbiakban ezek miatt bántódás nem ért, így 43 éves munkaviszonyom alatt szolgálni tudtam a magyar erdőket és hazámat. Most ráérek elgondolkodni azon, érdemes volt-e itthon maradni, vagy nem. Leírásomban a kezdőbetűkkel említett személyek teljes nevét azért nem írtam ki, mert nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy mások pozitív vagy negatív cselekedeteit írásba foglaljam.
Tata, 2001. január 10.
                                                            Frey Antal erdőmérnök
                                                              Tata, Juharfa u. 6.

 

 

 

 

 

No events