A Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből ezúttal Németh Ferenc visszaemlékezéseit adjuk közre.

EGY ERÕSEN ÉRDEKELT VALLOMÁSA
Németh Ferenc
2000. február 4-én került kezembe „Sopron nem ereszt el", az Erdészettörténeti Közlemények XLIV. kötete. Az első megemlékezés Zsigó Laci évfolyamtársam műve, melyben a Firinc alatt szereplő személy én vagyok. A második Wisnovszky Karcsi vallomása. A kettő úgy lesz egész, ha az én visszaemlékezésem közéjük kerül, amely rövidebb náluk, mert sok mindent nem kell leírni, mivel ismétlés lenne. Ami hiányzik, azért írom le, mert most elérkeztünk valétálásunk és mérnökké válásunk 50 éves évfordulójához, és végiggondoltam, hogyan is volt csak.
Talán ott kezdem, hogy miért és hogyan kerültem Sopronba. Ez ugyan csak egyéni gondom, de talán érdekes lehet.
Édesapám jogvégzett postatisztviselő volt, de szakképzettségét családi okok miatt    nem Budapesten, a vezérigazgatóságon kamatoztatta, amire készült, hanem Esztergomban, a postán forgalmi beosztottként dolgozott - szerencsémre. A Magyar Turista Egyesület Esztergomi Osztálya oszlopos tagja volt, részt vett a városunk körzetéhez tartozó turista útjelzések létesítésében és fenntartásában, ezért a turistautak helyét és járhatósági idejét a területileg illetékes erdőgondnokokkal ő egyeztette. Így sok erdőmérnök, erdész ismerőse volt. Hét éves koromban abba a házba, amelyben laktunk, költözött Schmidt Ernő, nyugdíjas főerdőtanácsos, két fiúunokájával. A fiúk édesapja, Riedl László erdőgondnok volt a Börzsönyben, Kemencén, ezért gimnáziumi tanulásuk miatt a nagypapa volt a két fiú kosztos
szállásadója. A fiúkkal hamar barátságot kötöttem, s tőlük, de főleg a nagyapától, aki 1903-ban valétált Selmecen, ismertem meg a selmeci diákélet hagyományait,  rejtelmeit. A fiúk öt, illetve két évvel idősebbek voltak nálam, hamarabb letett érettségijük után - értelemszerűen - továbbtanulásuk Sopronban folytatódott,  hiszen amíg az ősöket vissza tudták követni, mind erőmérnökök voltak.
Apámat turistaútjain, ha csak tehettem, mindig elkísértem, ezért számomra az erdőjárás nem volt idegen. Tehát a szakmaválasztásom nekem is előre be volt programozva, bár édesapám a háború előtt szerette volna, ha jogot tanulnék.
1946-ban érettségiztem, de a szovjet hódoltság kissé összekuszálta az elképzeléseimet. Édesapámat 1945. április 30-án - hamis vádak alapján - letartóztatták, a fizetését felfüggesztették, ott álltunk édesanyámmal és két húgommal pénz nélkül. Anyám azt mondta, ezt az iskolaévet fejezzem be, úgyis csak két hónap van hátra, de azután el kell mennem dolgozni, hogy valamiből megéljünk. Nagy szerencsémre édesapámat a népbíróság augusztus 10-én - bűncselekmény hiányában - felmentette, másnap már az eredeti íróasztalánál dolgozhatott, így tanulhattam tovább. Az utolsó gimnáziumi év, az 1945-46-os tanév számomra elég zűrös volt. Az érettségin - tetejében az elnöklő Fodor Ferenc tankerületi főigazgatóval szemben - különvéleményt hangoztattam történelemből, mert az általam akkor olvasott Szekfű Három nemzedék c. könyve szerint feleltem, a hivatalos állásponttal ellentétben. Ebből vita lett, én nem engedtem, s a vitának ő úgy vetett véget, hogy megbuktatott. A tanáraim azonban valahogy átráncigáltak, elégségesen érettségiztem. Ilyen előzmények után nem gondoltam továbbtanulásra.
Ekkor jött Riedl Ernő jó barátom levele Sopronból (mert 1944 decemberében áttelepültek a rokonokhoz Sopronba, s ott is ragadtak), hogy küldjem már a felvételhez szükséges papírokat, mert - mint írta - „Anyuka volt bent Lichner úrnál és elintézte a felvételedet, de kérvény nélkül nem tud kiértesíteni". A barátom édesanyja Csiby Lőrinc, selmeci tanár unokája volt, s lánykorában bejárt az akadémiára, Lichner urat és Valikát jól ismerte. A kocka el volt vetve. A küldött nyomtatványokat kitöltöttem és elküldtem. A kedvező válasz is megérkezett, augusztus 17-i dátummal. Így rendeződött a továbbtanulásom - az évekkel előbb elképzelt formában.
Sopronban Lichner irodaigazgató úr 1946. augusztus 30-án igazolta a felvételemet, és szeptember 2-án iratkoztam be, s Proszt Tata e. i. dékán e napon iktatott be a rendes hallgatók közé. Teljesen tanácstalan voltam, mert egyesek szerint a dékáni kézfogáskor egy 10 forintost kell átcsúsztatni a dékán markába, míg mások szerint meg ne próbáljam. Győzött a takarékos megoldás. Az első félévi tandíjjal együtt a beiratkozás így is 1+1+60= 62 forintomba került. A tandíjam aztán, ahogy javultak a tanulmányi eredményeim, lassan csökkent. A második és harmadik félévben 53 Ft, a negyedik és ötödik félévben 48 Ft volt a tandíjam, végül a három utolsóban tandíjmentes voltam. Az elégséges érettségim miatt a menzára nem vettek fel, ezért több listás és szigorló hallgatóval a Szentháromság téren, a Stornó-ház melletti pincében lévő népkonyhára, diáknevén Operába, mentünk ebédelni.
Egy leves 30 fillér, egy üres főzelék 70 fillér volt, így a komplett menü 1 Ft-ba került. Egy hónap múlva a menzát újra megkérvényeztem. A felülvizsgálatot az Ifjúsági Körben valamilyen lótusz-faktuszságot betöltő Pammer Laci erdőmérnök-hallgató végezte. Érdeklődött szüleim helyzete felől. Válaszoltam, hogy édesapám postafőfelügyelő, s erre a viselkedése mindjárt megváltozott. Mondta, hogy az ő édesapja is postafőfelügyelő Szombathelyen. Tovább nem is kérdezősködött, hanem felvett. Ettől kezdve végzésemig én is menzás lettem.
A kezdeti nehézségeket leszámítva, egyetemi éveim aránylag simán teltek. Mivel az egyetemi tanulmányi- és főleg vizsgarendszerre nem tudtam egyből átállni, az első év végén a vizsgáimat elszúrtam. Három utóvizsgát hoztam össze, mert földtanból Szádeczky kirúgott, és elkeseredésemben a vizsgahónap vége előtt egy héttel hazautaztam. Pedig még legalább két vizsgát letehettem volna, annál is inkább, mert a Sopronban maradtak szeptemberben mondták, hogy az elutazásom utáni másnap Szádeczky kiírt újra vizsgára. Ezután a továbbiakban már csak egy uv-t szedtem össze, Fehér Daninál, növény I-ből. Sőt 1948. július 3-án - a másodévet befejezve - leszigorlatoztam, teljesen egyenesbe kerülve, meg voltam magammal elégedve.
Közben azonban 1947-ben számomra, de az egész évfolyam számára is, szakmai érdeklődési körünket alapvetően befolyásoló esemény történt.
Az egyetemre eljött Budapestről a MÁLLERD Központi Igazgatóságától egy „valaki", akit — akkori nevén — Iby Gábor kísért. Az első két évfolyamot a tornaterembe hívták össze. Rövid üdvözlés után Iby — újdonsült elvtárs — rövid bőrkabátban és fehérzsinóros fekete kalapban közölte velünk, hogy Felvidék és Erdély erdőterületei nem kerülnek vissza, s az országnak a jövőben nem lesz ennyi erdőmérnökre szüksége, és ő még jó időben szól, hogy más pályát válasszunk. Kijelentése egy erdőmérnök szájából megdöbbentő volt, de az erdészeti tanulmányok folytatásában egyikünket sem ingatta meg. Hatása azonban mégis megnyilvánult abban, hogy az érdeklődési körünket a biológiai szaktárgyakról fokozott mértékben a műszaki ismeretek, az Erdészeti Földméréstani és az Erdészeti Szállítóeszközök és -berendezések Tanszékek tárgyai felé irányította. Nem véletlen, hogy a később, 1950-ben valétáló évfolyamtársaink közül csupán nyolcan helyezkedhettek el erdőgazdasági vonalon, de ehhez még más is hozzájárult. Sőt, az idősebb, tapasztalt erdőmérnököknek is - politikai okokból - a „B- lista" jutott osztályrészül. Az évfolyam zöme így térképészeti, geodéziai, közlekedési, különböző tervezőintézeti és mélyépítés kivitelezői stb. munkakörökben találta meg élethivatását, és kiválóan megállta a helyét. Megjegyzem: Iby Gábor később Pankotai néven a magyar erdőfeltárási munkák elismert megteremtője és az egyetemünk Erdőfeltárási Tanszékének kiváló professzora lett. Ez azonban nem 1947-ben volt.
Visszatérve 1948-ra, a nagy erőpróba ezután következett: harmadév a Győrfi-féle állattannal. Firmáink tucatjai ezen véreztek el. Nem volt mit tenni, a leadott anyagot azonnal elkezdtem tanulni, főleg a sok latin állatnevet. Ilyent más tárggyal nem csináltam. Ahogy az előadásoknak vége lett, jelentkeztem vizsgára és egyből lementem. Az egész félévi tanulás tehát nem volt hiábavaló. A többi tárgy már könnyedén ment. Igaz, az erdőművelés közbenső részvizsgáit kihagytam. Ennek két oka volt. Egyrészt Magyar Pali bácsi kijelentette, hogy a harmadik félévi záró részvizsgáján mind a három részből kérdez, gondoltam, felesleges. Másrészt Pali bácsit régóta ismertem, mert jó barátom édesapjának évfolyamtársa volt, és keresztkomák is voltak. Többször járt Esztergomban, s ott már gimnazistaként találkoztam vele. Sopronban pedig egymás melletti házban laktunk - a Pázmány Péter zsákutcában. Ezért sokat találkoztunk és beszélgettünk, s kilátásba helyezte, hogy engem külön, ki fog forgatni, mert nála csak negatív protekció van.
Harmadév végén az Erdőműveléstan III. vizsgára nagyon felkészültem, és Pali bácsi kezét dörzsölve várt. Vagy 10-en vonultunk be egyszerre, engem a sor végére állított, s a sor elején megkezdte a vizsgáztatást. Ha az illető valamit nem tudott, a következőt kérdezte, s így tovább. Először nem figyeltem, gondoltam, hogy rám majd csak egy-két óra múlva jut valami kérdés. De tévedtem, mert már az első kérdéssel vészes gyorsasággal hozzám ért, alig tudtam a mellettem lévőtől megkérdezni, hogy mi is volt a kérdés. Aztán válaszoltam és jó volt. Ezután már figyeltem, s rendszerint majdnem mindent én válaszoltam meg. Igaz, nagyon különleges kérdések voltak, de magánbeszélgetéseink során megismertem Pali bácsi észjárását, s tudtam, hogy mire gondol, így mindent megtudtam válaszolni. Végül csak ketten beszélgettünk, a többiek nem tudták, hányadán állnak. Végül mindenki átment, nekem csak jelest adott, mert ellógtam a két részvizsgát. Minden vizsgát leraktam a vizsgahónapban, kértem tehát Sébor professzor úrtól erdészeti földméréstani szigorlati tervező feladatot, és  1949. július 16-án letettem a II. szigorlatot. Néhány komikus jelenet is volt, mert ultra, szupra veteranisszimiuszokkal szigorlatoztam, és ők nem akartak beengedni az írásbelire, mondván, hogy egy harmadéves mit keres itt. Végül a felügyelő tanársegéd felolvasta a szigorlatozók névsorát, s erre engedtek be a terembe. Írásbelin aztán az öreg hadfiaknak sokat segítettem, mivel a tárgyakból alig pár hete vizsgáztam, bennem minden frissen élt. Sőt többeknek megcsináltam a földmérési írásbeli példáját. A harmadik nap végére aztán megbékéltek a taknyos balekkal, és az eredményhirdetéskor a jelenlétemet már természetesnek vették.
Ezekről azért írtam bővebben, mert a továbbiak így érthetők meg. Egy kicsit kanyarodjunk még azért vissza a félévre. Mindszenty József hercegprímást közvetlen 1948 karácsonya után tartóztatták le. Másnap utaztam vissza Sopronba. Januárban jön hozzám Király Sanyi, hogy őt bízták meg a Mindszenty elítélését kérő iromány aláírásának gyűjtésével. Teljes lelki válságba került, mert mélyen vallásos katolikus volt. Mondtam, várjunk, a vizsgahónapban úgysem lehet találkozni mindenkivel, majd februárban. Sanyi februárra a belső lélekmarcangolás miatt teljesen lesoványodott. A feladatot meg nem tagadhatta, mert kirúgják, viszont lelkiismerete szerint nem csinálhatta. Próbáltam megnyugtatni, hogy az aláírásgyűjtésnek semmi jelentősége sincs, mert az ítéletet már régen meghozták, a per csak komédia, és ha mindenki a szabadon bocsátását követelné, akkor is elítélnék. Írjuk alá, Sanyi, nehogy kirúgjanak! Aláírtuk, majd a többiek is aláírták. Két hét múlva jön Sanyi: nem adta le, vár, hogy kérjék. Újabb két hét után mondja: az egészet összetéptem és lehúztam a WC-én, ahová való volt, nem adtam le. Teljesen megnyugodott. Nem is kérték, mert akkor már teljesen más foglalkoztatta a politikai kiskutyákat.
1949 tavaszán, tehát az előadások közben, Budapestről jött egy küldött, Kontra György, aki Kontra Laci szigorló erdőmérnöknek volt az öccse. (Édesapjuk Dunabogdányban volt orvos.) A tanulmányi reformot ismertette, vagyis azt, hogy ezentúl vizsgázás nélkül nem lehet folyamatosan hallgatni. S akinek sok elmaradt vizsgája van, és azt záros határidőn belül nem tudja letenni, azt kizárják az egyetemről. Nagy vita lett volna, sokan hozzá akartak szólni, de Kontra Gyuri mindenkibe belefojtotta a szót azzal, hogy megkérdezte, mennyi elmaradt vizsgád van. Hogy előrejussunk, szót kértem. Nekem is feltette Gyuri a kérdést, mire nagy nevetés támadt. Az előzőekből ismert, hogy nekem nem volt elmaradt vizsgám, ezért engem nem tudott letorkollni, én pedig elmondtam mindazt, amit a többiek nem tudtak elmondani. Gyuri belátta, hogy Sopronban mást kell kitalálni, hogy a vizsgák terén egyenesbe jöjjünk. Ez a más rendszer abból állt, hogy aki lehallgatott, az köteles volt folyamatosan vizsgázni, az elmaradt vizsgák letételére pedig évfolyamonként más-más időpontot szabtak meg. Mindenesetre a júniusi vizsgahónapot meghosszabbították egész nyárra, és a nehéz tárgyakból vizsgaelőkészítő tanulóköröket szerveztek.
Még mielőtt a nyári nagyüzem megkezdődött volna, újabb budapesti küldöttek érkeztek. Most a nemrégen alakult Erdőközpontból jött ki két erdőmérnök. A menza mellett, az udvari szárnyon, az olvasóteremben tartották az ismertetést a negyedévesek (Schmidt Ernő évfolyama) részére - vacsora után. Mivel kevesen gyülekeztek, kijöttek a vacsorázok közé, kérve, hogy a harmadévesek is menjenek be. Éppen ettem, hát bementem. A megbeszélést fél nyolckor kezdték. A magasabbik a sokak előtt ismert Madas András volt, én is láttam még a háború alatt — tiszti egyenruhában — Esztergomban, a helyi erdőmérnökök társaságában. Az alacsonyabbik ismeretlen volt előttünk, s erdészmivoltát túlhangsúlyozta; erdész egyenruha volt rajta és a kabáthajtokájába tölgyfalevelet tűzött. (Kiléte később sem tisztázódott, s azóta sem tudom a nevét.) Vagy egy órát beszéltek, és a lényeg az volt, hogy lépjünk be a kommunista pártba, és ha sokan leszünk, akkor mi fogunk dirigálni. A negyedévesek, Schmidt Ernő vezetésével, diplomatikusan mellébeszélve, kitértek. Végül Beély Micu megunta a huzakodást, s kijelentette: hülyék vagytok, nem megyünk janicsárnak, velünk végeznétek el a piszkos munkát, amit most mindenféle jött-ment vasmunkás, üveges, kőműves, esetleg favágó, nagyritkán alerdész csinál. Ezután a hallgatóság kezdett oszladozni. Az alacsonyabbik küldött a tölgyfalevelet dühösen földhöz vágta. Azt hittük, ezzel az ügyet lezártuk, de nem így történt, mert folytatása lett. (Csak zárójelben jegyzem meg, mert időrendben nem ide tartozik, hogy Schmidt Ernőt és a mi évfolyamunkból Budapesten, a központban munkára jelentkezőket nem vették fel. Csak azok kerültek erdészeti intézményekhez, akik vidéken, a helyi igazgatóknál jelentkeztek. Mint érdekességet megemlítem, hogy 1952 körül, amikor Tömpe volt az Állami Gazdaságok és Erdők Minisztériumában az Erdészeti Főosztály vezetője, kért egy kimutatást a nemzeti - állami - vállalatoknál alkalmazott erdőmérnökök számáról. A kapott kimutatást összehasonlította a munkaversenyben elért eredményekkel, és azt tapasztalta, hogy a munkaversenyben élen járó NV-okban van a legtöbb erdőmérnök, a verseny végén kullogóknál alig van egy-kettő, vagy egyáltalán nincsen. Erre kötelezte a vállalatokat, hogy minél több erdőmérnököt alkalmazzanak. 1947 után öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a pártirányítás véleménye megváltozzék.)
Visszatérve 1949 júliusára, a vizsga-előkészítő tanulókörökre, állattanból annyi volt a jelentkező, hogy a tanulókörök vezetését a tanársegédek nem tudták ellátni, így állattani vizsgával rendelkező hallgatókat is bevontak. Győrfí professzor úr engem is felkért, hogy egy tanulókört vezessek. Szabadkoztam, hogy még csak a harmadévet végeztem, nem vagyok rá alkalmas stb. Azt mondta, csupa évfolyamtársam van ebben a tanulókörben, ha nem vállalom el, akkor szegények nem tudnak levizsgázni. Ennek a zsarolásnak engedve elvállaltam. A gyűjtemény, az előadóterem zsúfoltsága miatt a tanulókört reggel 6-8 között tartottuk. Fizetségem ingyenmenza volt a nyári két hónapra, és a tanulókör után a Deák téren lévő erdészeti üzemegységnél lehettem nyári gyakorlaton, amiért a szokásos napidíj járt. Mivel mindez lakásom közelében volt, a délutáni Lővér uszodai fürdés reménye miatt, még örültem is neki, bár a reggel fél 6-os kelést állatkínzásnak tartottam. Győrfí még azt is kikötötte, hogy egy héten legalább egyszer, de ha probléma van, akkor bármikor felkereshetem. Mivel nap közben dolgozom, a menzavacsora után vár a tanszéken, mert ő este 10-ig mindig bent tartózkodik. A heti beszámolókat mindig megtartottam, de közöltem, hogy az elképzelésekkel szemben lassabban haladunk, viszont garantálom, hogy az anyagot legalább elégségesre mindenki tudni fogja. Valóban, a végén tanulóköröm minden tagjának sikerült a vizsgája.
Alig pihentem valamit, máris parancsot kaptam, hogy Hering Bandival utazzunk Budapestre, és jelentkezzünk az Iskola utcában az állami földmérés elnökénél. A délutáni vonattal azonnal indultunk és másnap reggel 7 órakor jelentkeztünk is. A legközelebbi vonattal Debrecenbe küldtek, és az első MGTSz részleges tagosításába kellett műszaki szakértőként beugrani. Se felszerelés, se szakmai eligazítás, „csináld, ahogy tudod". Mindenesetre kezünkbe nyomtak egy utasítást, azt kellett elolvasni és a leadandó munkarészek mintája is benne volt. Én az egyszerűbb utat választottam: a bizonytalankodó parasztokat négyszemközt igyekeztem lebeszélni, így kevesebb dolgom volt. De nem értem vele semmit, mert hamar készen lettem, ezért Hajdúböszörménybe küldtek kisegíteni. Itt teljes volt a zűrzavar, mert tífuszjárvány volt, a város egyes lakótömbjeibe nem lehetett belépni, az utcákon egészségügyi járőrök cirkáltak, és aki nem tudta magát igazolni, menthetetlenül védőoltást kapott. Szállást nem lehetett kapni, viszont a hangszórók egész nap a Rajk-pert sugározták ordítva, hogy csukott ablak mellett is alig lehetett dolgozni. Végül is a tűzoltólaktanyában, az éppen üres ágyon tudtam aludni ruhástól, aztán reggel a városházára mentem, ahol a munkahelyünk volt, ott a WC kézmosó csapjánál tudtam mosakodni. Szeptember második felét itt töltöttem, majd visszaengedtek Debrecenbe, majd itt is befejeződött a rohammunka, és elengedtek Budapestre. Itt elszámoltunk, megkaptuk a napidíjat, utazási költséget, igazolást, amivel a késői beiratkozást el tudtam intézni, sőt még a nyugdíjba is beszámították.
Ahogy beiratkoztam és megjelentem az évfolyamon, máris lerohantak. Közölték, hogy évfolyamtitkárt kell választani, s mivel nekem nincs semmi vizsga-, szigorlatelmaradásom, ráérek, tehát engem választanak meg. Vita nincs, az évfolyam demokratikusan, egyhangúlag a szünetben már megválasztott. Annál is inkább siettek, mert a menzavacsora után évfolyamtitkári értekezlet lesz, amin máris meg kell jelennem. Ott ismerkedtem meg a másik három évfolyamtitkárral: a harmadéves, hűséges párthívő Nagy Zoltánnal; a másodéves, végtelen rendes, mindig mellettem érvelő és szavazó Juhász Imrével; továbbá az elsőéves, érvényesülni akaró Bezselics Ferenccel. Így már rögtön kiderült, hogy a négy évfolyamtitkár semmibe sem tudott megállapodni, a szavazások mindig 2-2-re végződtek. Mikor erre a pártbizottság is rájött, megkísérelt bennünket leváltatni, főleg engem. Az év végéig legalább három pótválasztást erőltettek az évfolyamra, de mindegyiken elsöprő többséggel újra engem választottak. Így a patthelyzet az évfolyamtitkári értekezleten az év végéig megmaradt. A dolgok a kulisszák mögött dőltek el.
Októberben, alighogy kezdtem felvenni a ritmust, a főépületben a főlépcsőn mentem felfelé, amikor Kovács Béci évfolyamtársam jön velem szembe és odasúgja, hogy beszélni akar velem, ráadásul az első emeleti, főlépcső melletti WC-ben. Most azonban menjek tovább felfelé és a hátsó lépcsőn jöjjek le, véletlenül se sejtsék, hogy a találkozásunk megbeszélt. Mikor kerülővel a WC-be értem, Béci már az utolsó ajtót csukta be ellenőrizve, hogy csak ketten vagyunk. Ekkor nekikezdett mondókájának: ő nem beszélt velem, nem is találkoztunk, ezért ha kiderülne, amit mond, azt nem tőle tudom. Aztán rákezdte: levélben utasította egyetemünk pártszervezetének vezetőségét Budapestről valaki, hogy példastatuáló megfélemlítés céljából 25 fő politikailag megbízhatatlan személyt az egyetemről ki kell zárni, ráadásul  —  a tüntetés elkerülése érdekében — a januári vizsgahónapban, amikor nincs minden hallgató az épületben. A levél vétele után a pártvezetőség úgy döntött, hogy mivel a bányászkohászok mind szocializmust építő káderek, a földmérők csak elsőévesek és most vették fel őket, ezért maradnak az erdészek, és az elrettentő példára a negyedévesek a megfelelők. Ezért úgy döntöttek, hogy a 25 főt a negyedéves erdészekből januárban fogják kiválasztani - az évfolyamtitkár előterjesztése alapján. Béci azzal fejezte be, hogy készüljek fel rá, vagy csináljak valamit. Aztán eltűnt, de meghagyta még, hogy üljek be egy WC-re és várjak 5 percet, amíg ő az épületből kijut. Nem volt időm megkérdezni, hogy ki írta a levelet, és ő az egészet honnan tudja, csak annyit mondott, hogy a döntés éjjel történt. Teljesen magamba roskadtam. Azt tudtam, hogy én egy évfolyamtársamat sem fogom megnevezni, de az is biztos, hogy akkor valaki más végrehajtja. Tehát megoldást kell találni, hogy ne lehessen végrehajtani - gondoltam naivan. Mit lehet csinálni és kivel lehet megbeszélni az ügyet? Hosszas töprengés után egy valakire esett a választásom, Hámori Vilire, aki 1942-ben kezdett, megjárta a háborút, volt orosz fogságban, ismeri a kommunisták észjárását, tudja, mivel lehet leszerelni őket, és az évfolyam hallgat rá! Mivel Vilivel nagyon ritkán beszélgettem, az is harsányan szokott lezajlani, hogy a portás is értesül róla, ezért valami csendes helyen, kettesben kell vele találkoznom. Megkértem Németh Sanyit, akivel matézisen egymás mellett ültünk, hogy Vilinek említse meg, négyszemközt szeretnék vele találkozni. Vilivel az évfolyamtársak — harsánysága miatt — nem nagyon szerettek beszélni. Ezért Németh Sanyi a találkozó összehozására Nagy Sanyit kérte meg — aki közvetlen kapcsolatban volt Vilivel. Mivel akkor a főtéma az elmaradt vizsgák pótlása volt, a közvetítők abban a tudatban voltak, hogy Vilinek valami vizsgaproblémája lehet. A találkozó éjjel 11-kor, a Deák téren, a múzeum előtti emlékműnél lévő padon zajlott le. Már 3/4 11-kor odaültem, s a nagy csendben a Deák tér alatt folyó Rák- (Bánfalvi-) patak csobogását hallgattam, amit nappal, a nagy zajban, nem lehet hallani. 11-kor megérkezett Vili, elmondtam, név nélkül, hogy mit tudtam meg és kérdeztem, mit lehet csinálni. Teljesen meg volt döbbenve, majd nagy nehezen megszólalt, hogy ez várható volt, de most, hogy itt van, teljesen lebénult. Hosszú percek teltek el, míg magához tért, s kezdtük sorba venni, hogy mit lehet csinálni. Egyiket sem tartottuk jónak, míg végre egy plakátnál kötöttünk ki. A városi és járási pártbizottság az 1949. december 21-i, Sztálin-születésnapi felvonuláson a legjobb felvonuló brigád címéért versenyt hirdet. Ha ezt megnyernénk, akkor a város legöntudatosabb kollektívája lennénk, ebből pedig nem lehet csak úgy 25 főt kitenni. Az ötlet jónak látszott, de a megvalósítása roppant nehéz lesz, mivel senki sem tudhatja meg, hogy miért csináljuk. Ha ilyen ötlettel állok elő, az évfolyam biztos lehurrog. Vili szerint álljak ki az évfolyam elé valamilyen indokkal, hogy a felvonulási versenyen részt vegyünk, amit az évfolyam természetesen le fog hurrogni, s akkor jön ő, mindenkit leordít és igazat ad nekem, de biztosra kell menni, ezért beszervez még 3-4 pótordítót, akik eloszlanak a teremben, s a felháborodást az ő helyeslő kórusuk leszereli. Megállapodtunk abban is, hogy a felvonulás megszavazását a növénytani előadóban tartjuk, Lámfalussy professzor úr előadásának szünetében, mert a terem zárt helyen van, nem lephetnek meg bennünket, és Lámfalussy professzor úr hosszú szüneteket szokott tartani. Az óráig még pár nap volt, addig törhettem a fejem, hogy mit találjak ki, amiből nem lehet kikövetkeztetni, mit tudunk, miért csináljuk az egészet, de évfolyamtársainkat rá lehet venni erre a nem mindennapi ténykedésre.
Elérkezett a nap, amikor évfolyamtársaim elé álltam, s kezdtem azzal, hogy mindenben háttérbe szorítanak bennünket, s ebből a megkülönböztető hátrányból valahogy ki kellene törni. Az évfolyam 74 tagja közül 53 értelmiségi származású, munkás-paraszt egy sincs, a többi 21 kisiparos-, kiskereskedő-, alerdészgyerek. Az 53-ból 4 papnak, több katonatisztnek a fia, vannak erdőmérnök-, gazdatisztgyerekek, sőt vannak jogászfiak is, mint én. Ezeket a kategóriákat, mint a múlt rendszert és urait kiszolgálókat, a kommunisták nem kedvelik. Tehát valamit csinálni kell, s erre legjobb alkalom a december 21-i felvonuláson való kitűnésünk. A várt felzúdulás bejött. Vili a tömeget alig tudta túlkiabálni, de segítői is jól ordítoztak, így rövid időn belül csönd lett, és Vili indokait is meghallgatták. Végül is az évfolyam a játékba belement. A felvonulási felelős Jeney Feri lett, nótafelelős Kocsis Feri, akinek a feladata volt a mozgalmi dalok szövegének és dallamának beszerzése, majd betanítása. Volt rá majd' két hónapunk. Az erdészpavilonban tartott erdőrendezéstan és erdőérték-számítástan órák szüneteiben tanultunk énekelni: „Fel vörösök, proletárok", vagy a „lámanóta", amelyben az áll: „Lám a bolsevik nem hajt fejet", stb. Vagy 20 mozgalmi dalt tanultunk be. Amikor az éneklés már valahogy ment, az erdészpavilon mögött — Jeney vezényletével — sorakozó- és menetgyakorlatokat tartottunk, majd a menet közbeni éneklést is gyakoroltuk.
Elérkezett az év legsötétebb napja, este a lampionos felvonulás. A gyülekező a főépület előtt volt. A pártvezetőségnek semmi gyakorlati elképzelése sem volt, hogy mit kell csinálni. Odamentem hozzájuk, hogy álljanak a kapuba, mi mögéjük állunk, s a többiek ezt látva, majd jönnek utánunk. Ezután intettem Jeneynek, hogy sorakoztasson. Sorakozásunkat látva mindenkinek leesett az álla, de évfolyamonként beálltak utánunk. Majd amikor az egyetemi ifjúság így összeállt, szóltam a pártbizottságnak, hogy indulhatnak, mi pedig utánuk indultunk — a „Fel vörösök, proletárok ..." dalt énekelve. Mikor a repertoárunk kifogyott, kezdtük elölről. Fegyelmezett vonulásunkkal és a tucatnál több mozgalmi dal tudásával városszerte nagy feltűnést keltettünk. Szinte közakaratból mi nyertük el a vándorzászlót, amit az egyetemi pártbizottság a szobájában helyezett el. Sikerült! Ki hitte volna még két hónappal előbb, amikor naivan tervezgettünk?! Kovács Béci jelentőségteljesen rám nézett, de nem szólt semmit, Hámory Vili meg a homlokát törülgette. Az évfolyamtársak jó heccnek tartották, ami bejött, nem sejtve, hogy 25-nek az életét mentettük meg. Már azt hittem, a veszély elmúlt, de tévedtem, csak eltolódott.
A januári évfolyamtitkári értekezleten ismertették a kapott levelet, és a döntést, hogy a negyedéves erdészektől kell a 25 főt kizárni, és kiadták nekem a névsor összeállítását. Tiltakoztam: hogyan, miként lehet a vándorzászlót elnyert társaságon példát statuálni? A továbbiakban ki fog itt versenyt, politikai feladatot komolyan venni, ha a győztest szankcionálják? Ezen elgondolkoztak, s megállapították, hogy ezt januárban tényleg nem lehet végrehajtani, de megkérdezik az elrendelőt, és a kérdésre - a válasz ismeretében -visszatérünk.
A februári évfolyamtitkári értekezleten bizony visszatértünk rá, mégpedig mint központi kérdésre. Budapest ragaszkodik a példastatuáláshoz, ideje az április 4-ei szünet, amikor tüntetésre nem lehet számítani. Teljesen el voltam keseredve. Kéthavi erőlködésünk lényegileg kárba vész, csak azt értük el, hogy három hónapot nyertünk. Azzal vigasztaltam magam, ki időt nyer, csatát nyer - mondja a közmondás. Rövidesen megjelentek a plakátok: Rákosi Mátyás Celldömölkön beszédet mond, aki csak tud, menjen Celldömölkre. Az évfolyamtitkári értekezletekről valami csak kiszivárgott, hogy el akarnak küldeni hallgatókat, mert többen jöttek hozzám érdeklődni. Nehéz szívvel mellébeszéltem, de a dolgot nem tartottam kizártnak. Végül is az évfolyam előtt valami olyat mondtam, hogy aki úgy érzi, hogy a mende-monda szerinti listán rajta lehet, az a celldömölki kivonulásra jelentkezzék. A szállítást végző teherautó platóján a pártbizottságon kívül csak 17 évfolyamtársunk utazott Celldömölkre — a hóhérok és az eljövendő áldozataik együtt rázkódtak, más évfolyamról utazó nem volt.
A márciusi évfolyamtitkári értekezleten már maga a párttitkár jelentette ki, hogy pont azok voltak Celldömölkön, akiket el kellene távolítani, de ezt nem lehet. Hogyan néz az ki, ha a párt a feladatot teljesítőket bünteti meg? A kirúgás a júniusi vizsgahónapra halasztódott. Fellélegeztem. Majd csak lesz valahogy, ha eddig sikerült, az ISTEN velünk van. Az értekezlet végén a párttitkár félrehívott. Szerinte a celldömölki kivonulók mind tisztességes emberek, most, hogy személyesen megismerte őket, igazán nem érti, miért kell kirúgni ezeket, de értsem meg: a pártfeladat, az pártfeladat, aki nem teljesíti, annak baja esik, még ha Rajk László is. Mindenesetre már ő sem szilárd kirúgáspárti, gondoltam magamban. Kezdtem nagyon reménykedni: az újabb három hónap alatt csak jöhet még valami.
A segítség — a párt jóvoltából — hamarosan megérkezett. A „dicsőséges Tanácsköztársaság" 30 éves évfordulója emlékére készített budapesti kiállítást végighordozták az országban. Sopronba is megérkezett, és a Liszt Ferenc Művelődési Ház nagytermében állították ki. Gondoltam, ezt az évfolyammal megnézzük, s a puhuló párttitkár a kirúgást leveszi a napirendről. Az évfolyam az előzetes várakozásnál rövidebb idő alatt belement, s a december 21-i felvonuláshoz hasonlóan vonultunk végig a városon, fegyelmezetten, egyszerre lépve, énekelve. A fiúk az újabb jó heccet talán még élvezték is. A pártbizottság elől indultunk, hogy lássanak minket. Valaki meg is kérdezte, hogy hová megyünk. Felvilágosítottuk. A kiállításon majd' hanyatt estek, hogy egyszerre 60 ember jön. Ilyen még nem volt! Telefonáltak is azon nyomban a városi pártbizottságnak, s mivel a telefonáló mellett álltam, bemondattam: azok vagyunk, akik a december 21-i vándorzászlót elnyertük. Miután a látogatást így bebiztosítottam, beálltam a kijárati ajtóba, s addig senkit nem engedtem ki, amíg a vendégkönyvet alá nem írta. A távol lévők helyett a kamarásnak, padtársnak kellett aláírnia, így a vendégkönyvben a teljes névsor szerepelt. Gondoltam, ez már csak elég arra, hogy a 25 fő eltávolítása lekerüljön a napirendről. Le is került, többet évfolyamtitkári értekezleten nem szerepelt.
Közben egy nagyon fontos dolog hátra volt: a valétálás és külsőségeinek megszervezése. Az évfolyam a zöld valétaszalagot szavazta meg. A pártvezetőség viszont pirosat akart. A bányászok, kohászok is a zöld mellett voltak. Márciusban, a celldömölki kivonulás után, a párttitkárral való tárgyaláskor a valétálás ügye is előkerült. Gondoltam, most nyugodtan megbeszélhetjük a valétaszalag színét. Mivel mindhárom szak a hagyományos zöld mellett van, javasoltam a zöldet, de ellentételezésként felajánlottam, hogy megkoszorúzzuk a Várkerületen a szovjet emlékművet - valamit valamiért. Egyszemélyben nem dönthet, válaszolta, meg kell beszélni a pártbizottságon. Hamarosan jött a válasz, belementek, sőt a szalagavató szakestélyt is megrendezhettük március 26-án, amire a teljes tanári kart és a városi pártbizottságot is meghívtuk. Fantasztikus élmény volt újra szakestély - hivatalosan! Fehér Dani dékánunk magánéletében jó humorú, kedélyes öregúr volt, szinte sziporkázott. Az ő kezdeményezésére és előéneklése mellett énekeltük el „Megállj, Dani, te tulok,/ Majd a t.k.d alá nyúlok" strófát. Simonyi professzor úr, aki életében először volt selmeci szakestélyen, nagyon jól érezte magát és meg volt hatódva. Búcsúzáskor nem győzött hálálkodni a meghívásért és a - szerinte - életre szóló élményért. Április végén megtartottuk a valétaballagásunkat, a hagyományos szalamanderral. Legvégén a nem hagyományos, de a valamit mindenért következett; a szovjet emlékmű megkoszorúzása. Majdnem botrányba fulladt, mert az emlékmű mellett a május 1-jei felvonulás dísztribünje már állt, s valamelyik fáklyás felvonuló a tribün díszítését véletlenül meggyújtotta. Előttem minden elsötétült. Ha leég a dísztribün, minden eddigi fáradozásunk oda, és most már rendőrségi ügyben, szabotázsért rúgják ki a 25 főt. Itt most nagy bajban vagyunk! Ezt sokan átérezték, mert pillanatok alatt, levett valdenokkal csapkodva, eloltottuk a tüzet. A járdán ünneplő közönség az egészből nem sokat látott, mindössze a körbefutó vörös zászlónak égett cakkosra az alja, és a füst nyomán jelentkezett fekete csíkok mutatták az illetéktelen beavatkozást. Na, ezt is megúsztuk. Még valétabált is tarthattunk, igaz, nem a kaszinóban, hanem egyetemünk tornatermében.
A dolgok már teljesen a régi mederben folytak, mikor május utolsó napjaiban, óraszünetben futótűzként terjedt a hír: 1950. június l-jétől a Magyar Agrártudományi Egyetem Erdőmérnöki Kara leszünk. A hallgatóság nem ment a következő órára, hanem a botanikus kert útjain ülősztrájkot kezdett. Fehér Dani dékán tanársegédeivel üzent, hogy mindenki menjen órára. A hallgatóság nem tágított, végül azt határozták, hogy a négy évfolyamtitkár küldöttségben menjen Danihoz. A két baloldali nem volt jelen a sztrájkon, helyettük küldötteket választottak, és most már négyen bementünk a Növénytani Tanszékbe. Dani először nem akart fogadni bennünket, majd a tanszéki személyzet rábeszélésére mégis szóba állt velünk. Illendően elő akartuk adni, hogy miért jöttünk, de ő nem engedett szóhoz jutni, és össze-vissza beszélt mindenről. Még a hagyományokat is belekeverte, végül kilátásba helyezte: ha nem megyünk be a következő órára, kihívja a rendőrséget. Ezzel befejezte, én - mint a legidősebb évfolyam titkára - arra hívtam fel a figyelmét, hogy a hagyomány valamivel más, mint a rendőrség segítségül hívása a dékán által, a hallgatóság ellen. Gondoljon csak Proszt dékán úr viselkedésére, aki a rendőrséggel szemben gondolkodás nélkül a hallgatóság mellé állt, amikor 1947 tavaszán Bézsei Jóskának a Flandorfer utcában „afférja" támadt egy fiatal városi rendőrtiszttel, és a rendőrség fogva tartotta. Bézseit az egységes fellépésre engedték szabadon, és a rendőrtisztet áthelyezték Szombathelyre. Kérdeztem, nem lenne-e célszerű valamiben megállapodni? Négy év műegyetemi, zömmel műszaki tanulmányok után gazdász diplomát kapni, ezért van a felháborodás. Majd a vélemények kétoldali, hosszas kifejtése után Dani a vitát azzal zárta le, hogy vegyék tudomásul az urak, amíg a szovjet hadsereg itt van és a kiszolgálóik dirigálnak, addig semmit sem lehet csinálni. Ez világos beszéd volt, ezzel egyetértettünk. A sztrájkot befejeztük. Fejjel nem tanácsos nekimenni a falnak.
Állandó morgások és elégedetlenségek között indultunk neki a vizsgahónapnak. Az agráregyetem hatása máris érződött: a menza nem kapott támogatást, s úgy nézett ki, be kell zárni. Végül a professzorok a városnál járták ki a támogatást, így biztosították a menza működését. Az átállás az új egyetemre tehát nem ment simán.
A nyolc hónapi idegfeszültség most kezdett kiütközni rajtam. A vizsgákon nem voltam formában, öt gyengébb jegyet is begyűjtöttem. Különösen Magyar Pali bácsi morgott velem, mert most nem nagyon találtam el, hogy mit is akar kérdezni. Valahogy mégis sikerült minden tárgyból levizsgáznom, és az út- és vasút tanszéken szigorlati tervezőfeladatot kértem. Petz Pipó kőszekrényműves völgyzárógátat adott, amelynek vizét öntözésre használják, s adott mellé egy német nyelvű könyvet, amelyből a teljes méretezési levezetést kimásolhattam. Méreteztem, főleg sokat rajzoltam, és egy hét alatt készen lettem. Így az augusztus 5-i szigorlatra befutottam és végeztem. Illetve nem is ment olyan simán, mert a miniszteri biztos, aki nem más volt, mint az egy évvel azelőtti központi küldött, Madas András, akivel a hallgatóság összekülönbözött. (Valószínű megismert, hogy én is ott ültem Schmidt Ernőék között.) Nem akarta elfogadni szigorlati tervezőfeladatomat, mondván, kőszekrényműre nincs szükség, az egészet vasbetonból kell újracsinálni. Hivatkoztam én sok mindenre. Akkor még nem volt divat a környezetvédelem, ezért táj esztétikára hivatkoztam, hogy tudniillik a helyi anyag, a fa beleolvad a környezetébe. Hosszan érveltem, de nem fogadta el. Adamovich Cinke magára vállalta a felelősséget: a feladatot a tanszék adta ki, a hallgató nem hibáztatható. A többi professzor is kiállt mellettem, végül — a miniszteri biztos ellenében — a harmadik szigorlatot is sikerrel abszolváltam.
Ezután következett az ÉLET, a 38 évi kemény munka három intézményen belül: Honvéd Térképészeti Intézet: 1950. X. 2 - 1956. XI. 30; Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat: 1956. XII. 21 -1964. VII. 31. és végül az állami erdőrendezés (különböző nevek alatt) 1964. VIII. 1 - 1988. VI. 30. Mindhárom intézménynél a térképkészítés valamelyik részfeladatának a teljesítése volt a munkám. Számos feladatot, sokszor országos hatásút is, teljesítettem, de most, 50 év után mondom, legbüszkébb arra vagyok, hogy 73 évfolyamtársam végzésének feltételeit minden körülmények között biztosítani tudtam. A bennem megbízók nem csalódtak.
Megrendültén értesültem a következő év nagy tisztogatásáról Wisnovszky Karcsitól, közvetlen az esemény után, amikor Budán az egyik utcán találkoztunk. Az már kivédhetetlen volt, mert a hatalom a mi esetünkből megtanulta, hogy ilyen kérdést a helyi kiskutyákra nem lehet bízni. A minisztériumot képviselő Rádai István kész papírokkal ment Sopronba, csak alá kellett írni annak a naiv dékánnak, akit az aláírás után ugyancsak lapátra tettek.
Azt énekeltük, hogy „Szép idő volt, jó idő volt...". Ez igaz volt addig, amíg a kérlelhetetlen és könyörtelen hatalom az életünkbe bele nem szólt. S aki nem tudott a kulisszák mögötti győzködésekről, az a gondtalan emlékeivel boldog is lehet. Nekem az utolsó év maga volt a pokol...
Budapest, 2000. március hó.
Jó szerencsét! Üdv az erdésznek!

 

 

 

 

 

 

No events