2012. (143. évf. 7. füzet) - Interjú Pápai Gábor főszerkesztővel - A beszélgetés elején kalandozzunk azokban a történelmi időkben, amikor a lap megszületett...
- Valóban történelmi időkben született meg a lap, és azt kell mondanom, hogy a „szülőszobában" meglehetősen kedvezőtlen állapotok uralkodtak, hiszen ott nemcsak a jóakaró bábák, hanem sok ellenséges sarlatán is tartózkodott.
A levert forradalom után természetszerűen felerősödött a nemzeti öntudat. A magyar erdészeti szakmai szerveződés évtizeddel megelőzte a Lapok megjelenését. Mai egyesületünk 1851-ben, Esztergomban megalakult jogelődje, a Magyar Erdészegylet (Ungarischer Forstverein) még német nevű egylet, német nyelvű alakuló jegyzőkönyvvel, de „éljen!", „vivát!" kitételekkel. Fontos tudni, hogy a frissen alakult szakmai csoportosulás sikerrel állt ellen a birodalmi beolvasztási kísérleteknek. Ez a törekvés érthető, ha belegondolunk, hogy az erdészeti kultúrát német területről betelepült szakemberek honosították meg hazánkban, így a szaknyelv is teljes egészében német volt. Nem csoda, hogy a megalakult egyesület szakmai lapja a „Mittheilungen des Ungarischen Forstvereines" címmel jelent meg.
Ebből persze nem következik, hogy a magyarságnak nem sok köze volt az erdészeti szaknyelvhez. Annak ellenére, hogy egy pusztai népről nem mondható el, hogy nagy erdőrajongó lett volna. Elég, ha csak a „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája..." sorokra gondolunk. Nem véletlen, hogy az első írásos emlékünket az erdőhasználatról a fenyvesekkel vadregényes Erdélyből, nevezetesen a Zetelakán élő rímfaragó hagyta ránk.
A mű címe a következő: „Az Fenyőfának hasznos voltáról és az Sendely tsinálóknak kellemetes és hasznos munkájokról való História." „Melly szereztetett és mostan kibotsáttatott Oroszhegyi Mihály Deák által. An. 1655." A végén: „Nyomattatott 1656. esztendőben".
A poéta rímben elmélkedik az egyes fafajok hasznáról, különösen a fenyőről. Ám ezt nem önzetlenül teszi, mert a zsindelykészítőket bizony kapacitálja, hogy adjanak részére a termékükből, s ha nem, hát a „fenyegetéstől" sem riad vissza.
„Ha ki penig Sendelyt adni nem akarna, s az Fenyőbe menne, törjék az Szána, a Fejszéjének is szakadjon el nyaka, s az Fenyőfa lomja hullyon az nyakába."
- Kétségtelen, hogy a többnyire a fák között élő Erdély lakói másképpen viszonyultak az erdőhöz, mint a Duna-Tisza közén élők.
- Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a matematikus Bolyai Farkas esete. Ő, a szerényen díjazott marosvásárhelyi középiskolai tanár, javadalmazásából nem tudván megélni, 1820-ban megpályázza Háromszék erdőfelügyelői állását. Komoly pályázatot írt, természetesen magyar nyelven. Ezt a dolgozatot „Bolyai Farkas erdészeti csonka munkája" címen ismerjük. Azért csonka, mert első lapjai valahogy elkeveredtek, s máig sem kerültek elő.
- De térjünk vissza az Erdészeti Lapokhoz.
- Minden nagyszerű dologhoz elhivatott emberek kellenek. A kiegyezést megelőző években pedig, annál is több. Nem meghunyászkodó, állásféltő egyének, hanem bátor hazafiak, akiknek szakmaiságuknál csak magyarságuk volt erősebb. Nem véletlen, hogy az első években a Lapok magánkiadásban jelent meg. Wagner Károly selmecbányai akadémiai segédtanár 1862-re összeállította a német erdészeti szakszavak gyűjteményét, melyből később megszülethetett az a Műszótár, mely alapját képezte a szaknyelv megújításának.
Wagner Károly és szaktársa, Divald Adolf 1861-ben felhívást intéznek az Erdészeti Lapok előfizetésére, majd 1862 januárjában megjelenik a Lapok első példánya.
- Mit szólt ehhez a korabeli hatalom?
- Hogy nem volt egyszerű a lapindítás, ezt jelzi a „Magyarizmus" című írás, mely egy német szaklapban jelent meg. „A névtelen czikkiró, kire mint a madárra csak hangja után ismerünk, igy kezdi: »A magyarizmus, a mitül már régen féltünk - az „erdöszetben is kezd garázdálkodni. Mi a magyarizmustól a jogosultság bizonyos mértékét nem akarjuk megtagadni; sőt teljes szívünkből óhajtjuk, hogy oly nemzetiség, mely annyi lovagiasságot, oly férfias kitartást, oly nemes haza és szabadságszeretetet tudott nagyra nevelni, mint a magyar, gyöngitlenül tartsa fel magát, virágozzék és gyarapodjék.«
»De csak idáig és ne tovább! A magyarizmus azonban e határon már tulment.... És ki tagadhatná, hogy a magyarizmus a többi nemzetiségek irányában hébe korba ne fajult volna keménységgé, fejszecsapásokká a tudomány és művészet ellen?! Például! Talán mást jelent e azon rendelet, melynél fogva Magyarország valamennyi főtanodáin csak magyar és semmi egyéb nyelven sem szabad előadni?«"
Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy a mai nagypolitikai események áthallását érezzük kicsengeni a 150 évvel ezelőtt tiltakozó soraiból. A lényeg, hogy beindult az Erdészeti Lapok. Kutakodván a régi lapszámok írásaiban (amit bárki megtehet, ha a (http://epa.oszk.hu/html/ vgi/boritolapuj.phtml?id=01192-re kattint), csodálatos pezsgés, a magyar nyelv iránti olvasói igény érezhető a sorok között. Gőzerővel beindult a „magyarizmus", és mire az ezredfordulóhoz érünk, fokozatosan letisztult magyar szaknyelven olvashatjuk a közel 1500 oldalas terjedelemben megjelent évfolyamokat. Szívet, lelket melengető érzés.
- Amit csak a forradalmi és háborús események zavartak meg.
- A „dicsőséges őszirózsások" ugyanis időlegesen rekvirálták az Országos Erdészeti Egyesület tagjainak adományaiból felépített Alkotmány utcai székházunkat, így a lapkiadás is akadozott.
- Országos Erdészeti Egyesületet mondtál?
- Igen, mert 1866 decemberében alapszabály-módosítással ezt a nevet vette fel a magyar erdészek tömörülése. Székhelyét a következő évben Pozsonyból Pestre tette át. Elnézést kérek, hogy az 1872-ben laptulajdonossá lett egyesülettel is foglalkozom, de nem kerülhetem meg, mivel értelemszerűen az Erdészeti Lapok az egyesület, és ezen keresztül a szakma szócsöve volt és ma is az. Zavart megint csak a háborús és az azt követő, politikailag zűrzavaros évek jelentettek. Az erdészeket reakciós, a hatalomban nemkívánatos elemeknek tekintették. Nyilván abból a tényből kiindulva, hogy az uradalmakban, egyházi birtokokon szolgáló erdész szakember a tulajdonos érdekeit szolgálta, védte. Gyakran a később feltörekvő lumpen elemektől. Nos, a háború utáni hatalom 1950-ben (mint az őszirózsás időkben) betiltotta az Erdészeti Lapokat, székházunkat ismét rekvirálták.
- Szaklap nélkül maradt az erdészet?
- Lényegében igen. Két év múlva jelenhetett meg ismét, „Az Erdő" címmel. A hagyományaikra oly büszke erdészeknek annyit sikerült elérni, hogy a borítón feltüntethették, miszerint a lap az 1862-ben megjelent Erdészeti Lapok jogutódja. A háború miatt ismét megcsonkított ország erdeinek értékes és jó része a határokon kívülre került. A fahiány pótlására soha nem látott erdőtelepítés indult, főleg az Alföldön, mely azt eredményezte, hogy mára erdőterületünk hozzávetőleg tíz százalékkal nőtt. Ehhez nagyban hozzájárultak a lapban megjelent szakmai írások, melyek főleg az erdészeti kutatás eredményeivel foglalkoztak. Az egyesületi életről szóló hírek háttérbe szorultak.
- Mégis az erdészet aranykorának aposztrofáljuk ezeket az évtizedeket.
- Ez igaz, de az egyesület lapja a wagneri időkhöz képest újságírói szempontból beszűkült, mondhatni, szervilis lett. Az pedig soha nem tesz jót egyetlen sajtóterméknek sem. Aki fél a másfajta véleménytől, az nem ismeri az igazi szabadságot, egy újságnál pedig előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkezik az érdektelenség.
- Hogyan lett ismét Erdészeti Lapok, és lettél te a főszerkesztője?
-    A nyolcvanas élvek végén az ország, így a szakma többsége is változást akart. Mivel Sopronban az Erdészeti és Faipari Egyetemen vettem át a diplomámat, és az akkori egyesületi elnök jól ismerte tevékenységemet az egyetemi lapnál és az Egyetemi Színpadon, felkért, hogy vállaljam el a szaklap szerkesztését. A háromnapos gondolkodási idő után igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy kapja vissza az évszázados címét. Ez a szándék többek akaratával egyezett, és így jelent meg 1991 januárjában ismét Erdészeti Lapok címmel.
- Milyen volt az erdész szakembernek egy egészen más ismereteket kívánó feladatot ellátó bőrébe bújni?
- Nem volt tőlem idegen a szerkesztői munka. De egészen más az egész szakmának, mint egy diákságnak készülő lapot szerkeszteni. Az utóbbinál az olvasó a diák és az oktató volt, érthetően homogénebb témákkal, problémákkal. A lap szerkesztése során rögtön kiderült, hogy olykor antagonisztikus érdekek húzódnak az erdő lombkoronái alatt. Elég, ha csak a vadászatra vagy a természetvédelemmel folytatott éles vitákra gondolunk. De ettől volt érdekesebb, izgalmasabb lapot szerkeszteni. Olyan volt az első évtized, mint a Lap alapítása idején lehetett. Csupa új téma, csupa véleményütközés. Mára fogyóban vannak a szerzők, a különvélemények, a kritikus cikkekre a válaszok, a vezetők elemző véleménye egy-egy témáról. Úgy érzem, valahogy jobban működik az öncenzúra, de hát ez sem mai jelenség. Az is tény, hogy az erdészekén kívül csak egy szakmai periodika ünnepelhet ilyen matuzsálemi kort, és ez megelégedéssel tölt el. APATÓCZKY ISTVÁN