Image A soproni Alma Mater

Az I. világháború idején a Selmeci Akadémián szünetelt a tanítás. Összességében 71 főiskolai diák szenvedett hősi halált a haza védelmében. Majd bekövetkezett az ismert, kényszerű költözés Sopronba. Trianon e fájdalmas hatásának rögzített diákemlékezései számunkra a leginkább megindító írások a nemzettragédiáról.
Az Ifjúsági Kör gondolatvilága Selmecen – egyedülálló hangulatú szakestélyeivel együtt – különös rendszert alkotott, amely nemes eszményeket követő erényeivel és az egyfajta tagadhatatlan elkülönülés, elzárkózás miatt balítéletre is módot adó gyakorlatával együtt végső soron egyedülállóan értékes, pozitív és imponáló volt. A kör magát mindenkor politikamentes szerveződésnek tartotta – amely tétel akkor is megállja a helyét, ha a különböző áramlatok, korjelenségek nem hagyták, mert nem is hagyhatták érintetlenül a főiskolai ifjúságot.

Sopron jó befogadónak bizonyult, az új székhelyen is sikerült megteremteni azt a közösségi életet, amely kisebb módosításokkal, alkalmazkodással, de mégiscsak a selmeci hagyományokra épülhetett. Az iskolát többször átnevezték, majd 1934-ben a budapesti Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem részeként, de változatlanul soproni helyszínnel működött tovább. A „hűség városa” fogalom kialakulásában múlhatatlan érdemei vannak a főiskolai diákoknak. Emellett kikezdhetetlen a megállapítás, mely szerint Sopron város társadalmi mozgalmaiban az Ifjúsági Kör a két világháború között is megőrizte a hazaszeretet, egymás iránti tisztelet és igaz bajtársiasság ideáit, tevékenysége pedig a harmincas években újabb fellendülést hozott a hagyományőrzés terén.
Az Ifjúsági Kör itt sem engedett az átmentett elvekből, és amikor a második világégés előtti hatások elől országunk már végképp nem térhetett ki, akkor sem adott teret egyetlen szélsőséges elvnek, ideológiának sem. Nem véletlenül kapta az Ifjúsági Kör akkoriban indult folyóirata a „Bástyánk” elnevezést. Mindezek ellenére a Kör helyzete a negyvenes évek második felére tarthatatlanná vált. Reakciósnak, minden eszközzel felszámolandónak ítélte a rendszer – ekkor, 1948. május 7-én tartották azt a rendkívüli közgyűlést, amely az egyedüli helyes utat választotta: feloszlatta önmagát. Wisnovszky Károly nyomán tudjuk, hogy az elnöklő Schmidt Ernő azt a Laczkó Györgyöt kérte fel szavazóbizottsági elnöknek, aki 1944-45-ben volt a Kör elnöke, és aki a nyilasok „fokozott érdeklődése” miatt akkor Sopronból menekülni kényszerült. Gombás László kohómérnök-hallgató beszéde volt az egyetlen fölszólalás, amit 88 %-os többséggel fogadtak el. Nem vállalták elveik föladását, nem vállalták, hogy a hatalomnak tetsző módon alakítsák át alapszabályukat, egész működésüket – döntöttek, amikor még egyáltalán dönthettek. A beszéd utolsó mondatát csak szó szerint szabad idézni: „...Cserébe csak egyet kérünk: ne kívánják és ne kérjék tőlünk azt a nevet, azt a pár szót, amely nekünk mindmáig tradíció, a múlt, a történelem, Selmec, hősi halottak, és lelkünk volt, amely szónak a csengése szívünkig hatott: BÁNYA- KOHÓ- ÉS ERDÕMÉRNÖKHALLGATÓK IFJÚSÁGI KÖRE."
Ezt követően hosszú ideig a selmeci szellem ápolása az elitélendő, s mi több, a ténylegesen büntetendő megnyilvánulások közé tartozott. Bizonyítéka az a dühödt igyekezet, amellyel szétrobbantani szándékozták az ősi szakokat, és ami végül is elvezetett az 1951-és évi nagy kizárási hullámig. 1949-ben mégis törvénybe iktatták a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem megalapítását. Az elsőéves bányászok és kohászok már ott kezdtek. Ez volt ez első igazán halálos döfés, ami a három testvérszak jellemezte Akadémiát érte. Hiábavaló volt a soproni kar tiltakozása a szétválasztás ellen. Néhány neves professzor – a professzori kar mindvégig az adott kor legjelesebbjeit tudhatta sorai között, és ez Sopronban, de tulajdonképpen az átköltözőket tekintve az új helyen is így volt – a későbbiekben sem vállalta a miskolci tanszékek vezetését. Õk kutatóintézetbe álltak, nyugdíjba vonultak, de Miskolcra nem mentek.
A szeretett Akadémia gyilkolását látva végzésre határozta el magát a valóságos jelképnek számító Dzseki bácsi (Böszörményi Nagy Károly) is, aki még 1922-ben iratkozott be a főiskolára bányászhallgatónak, és a történések miatt 1951-ben szerezte meg oklevelét. Mi már csak a Vendel Miklós professzor úr vezette tanszék tanársegédjeként ismerhettük meg a csodálatos humorú
ultra szupra veteránisszimuszt – akinek egyébiránt önként vállalt, saját elhatározásából egyedülállóan hosszúra nyújtott diákélete alatt nem volt jelesnél rosszabb vizsgajegye. Ilyen ragaszkodást is lehetővé tett az akkori tanszabadság.
Félreértés ne legyen, nem a jelenleg már nagyszerű Universitas szerepet betöltő mai Miskolci Egyetem és a jeles soproni Nyugat-magyarországi Egyetem, valamint csatolt karaik e téren is tagadhatatlan érdemeit, jelentőségét kívánja csökkenteni a tétel, amely szerint, micsoda igazi hagyományőrző, valódi végvár, szakmai-szellemi központ teljesedhetett volna ki az 1989-től bekövetkező rendszerváltozás után, ha az Akadémia három ősi kara egyben maradhatott volna.
Az ötvenes évek elejei tisztogatás oktatókat is érintett, de ha csak a diákságot nézzük, akkor is végtelenül szomorú a kép. A megalkuvást mindenkor élenjáró módon elutasító erdész szak 97 élő valetánsa közül 29 főt zártak ki. Volt, aki meg merte említeni, hogy ennél még a katonai lázadások büntetése is kíméletesebb, hiszen ott csak tizedelni szoktak. Három bányász és két kohász is kizárásra került, és nyilván e 34-es szám sokkal nagyobb is lehetne, ha a túlélés ösztönének a zöm saját kínzó ellenérzései ellenére nem engedelmeskedett volna. Minden tisztelet és nagyrabecsülés az eszményeinket nyíltan vállalóknak, de a kényszeresen háttérben maradókra is csak az vessen követ, akinek soha nem volt mersze, készsége, türelme végiggondolni, mit jelenthetett, mivel járt azokban az esztendőkben a puszta talpon maradás. 
Oka van annak, hogy e tények – ha csak roppant csekély számban kiragadott példák vagy szemelvé- nyék révén is – nem maradhattak ki ebből az összeállításból sem. A selmeci szellemű diákok mindig az egyetlen választható jó oldalon álltak, az erőszakos elhallgattatások és kifacsarások dacára is mindig kikezdhetetlenül a jó ügyet szolgálták, mindig ott voltak, ahol a hazának szüksége volt rájuk. Mindenkor zászlóvivői voltak a magyar nemzeti öntudat ébresztésének – és ez nem volt másképp az 1956-os forradalom és annak megtorlása idején sem, amely diáktörténet feldolgozása, tényleges bemutatása fájó hazai jellegzetességként – valójában érthetetlenül – mindmáig váratott magára. A kép megváltozik, hiszen a Miskolci Egyetem égisze alatt éppen napjainkban kezdődött meg e nagyszerű munka, amely a nemes tervek szerint konferenciát, méltó kiadványokat is jelent majd. A fájdalmas körülmények között idegenbe szakadt társaink Kanadában és másutt rendkívül értékes életpályát futottak be, gyökereiket soha nem feledték, de tevékenységük, nemes szerveződéseik méltatlanul rejtve maradtak az itthon élők előtt – meg kell érnünk, hogy ebben is legyen változás. A kezdeményezés már megindult, igazi közzétételével csak nyerne az ország.
A hagyományőrzés egyetlen igazi éltető eleme az igazságok feltárása, bemutatása, továbbvitele, –amely azon egyszerű tény beismerése, hogy igenis léteznek dolgok, igenis léteznek nemzeti értékek, amelyek messze túlmutatnak az eleink által olyannyira találóan úri huncutságnak titulált politikán – és csak rajtunk múlik, hogy túl is élik azt. 
Végül is csak a múlt század hatvanas éveinek végétől – akkor is csak lassan, fokozatosan és vigyázó ellenőrzés mellett – kaphatott újra erőre a selmeci elődökre példaként tekintő diákfelfogás a szétszabdalt utódkarok helyszínein. Kezdetben jeles ügyünk fellegvárai értelemszerűen Sopron és Miskolc voltak, de mára már az eredet, a gyökerek fenntartás nélküli elismerése mellett is valljuk, hogy a selmeci utódkarok mindegyike joggal tartja magát e szellem követőinek. Hagyományaink nemes művelésére számtalan ragyogó gyakorlat és példa van Dunaújvárosban és Székesfehérvárott a kihelyezett karokon, de elmondható mindez a végzettek ipari végváraiban, Oroszlánytól Ajkáig, Pécstől, Hajdúszoboszlótól, Kecskeméttől, Zalaegerszegtől Tapolcáig, Dorogig, Veszprémig, Balinkáig, Telkibányáig, Salgótarjánig, Egerig, Budapestig és másutt egyaránt. Nem csak egyesületeink helyi szervezetei, de a különböző diák és filiszter tagságú, meglepően nagyszámú, úgymond asztaltársaságaink is élenjárók ebben. A kívülálló meglepődne, ha módja lenne megismerni, milyen széles körű szakmai értékmegőrző és ismeretbővítő, tanácskozó programok valósulnak meg a bányász-, kohász- és erdésztársadalom tagjainak tevékenysége révén.
Jócskán csökkent mára a hajdan oly sok ellenérzést kavart elkülönülés hangsúlyozása. A megélhetési harc dacára, a főként bányászatunkat sújtó, de a kohászatot sem kímélő jogos-jogtalan felszámolások ellenére – legalábbis szakmai estjeinken – számtalan helyen egyre inkább élő az örök eszmények, úgy, mint összetartozás, egyenlőség, barátság, tisztelet, hazaszeretet kifejeződése, egymás elismerése és segítése.
Tulajdonképpen nagyon is bíztató jel, hogy a selmeci hűség mindenek felettiségét éppen a csaknem kizárólag önszerveződésű, lényegében cégtámogatások nélkül élő fiatalabb korosztály szorgalmazza, akik sok esetben, túl kevésnek, nem megfelelőnek tartják az idősebbek, az ipariak ilyetén gyakorlatát. Okkal teszik, tagadhatatlan, de – ahogyan kedves nótánk tartja: „Legszebb az ifjúkor, de múlik ám..." – minden diákból előbb-utóbb filiszter lesz és a legnagyszerűbb, ha utána is, évtizedek múltán, valójában mindvégig – szívében és idevágó tetteiben örök selmeci diákként él mindegyikünk, aki teheti. Személyes példát mutatva, a társak törekvéseiből a jó részeket kiemelve, arra emlékezve, azt elismerve és segítve önmagunk élre tolása nélkül – ez (is) a selmeci szellem.
Csakúgy, mint hajdan Selmecen, napjaink szakestélyein is megszűnnek a világi beosztások, a résztvevők a „keresztségben” kapott firmanevükön szólítják egymást, csakis „vocem preco” szavakkal kérhetnek a Praesestől szót, és bizony csakis az „Eks', vagy „Tükrös" vezényszavakra nyúlhatnak, korsóhoz, pohárhoz – és éppen hogy nem a „bensőleg való kenekedés” mértéke az igazi lényeg. Lett légyen bármekkora civil nagyság is a helyszínen, ha „renitensként” viselkedik, a Magas Praesidium bizony levonatja vele a „folyékony konzekvenciát”. Gyönyörű, saját dalkincsünk darabjainak közös intonálása pedig csodálatos, különleges, másutt fel nem lelhető hangulatot ad estéinknek. Élnek a „Bursch dalok”, és az is biztató jel, hogy – tisztelet a kivételeknek – ezen, a közismerteken túlmenő, eredeti darabok igazi, „fejből való” intonálói manapság is jobbára a diákok, fiatalabb társak. Nem igazán tiltott már régi szép, idevágó népdal éneklése sem, ha már elfogadjuk azon kevéssé ismert, de a Zenetudományi Intézet által bizonyított tételt, mely szerint mintegy 200.000 Kárpát-medencei magyar népdal vehető számba összesen, szemben a nyolcvan millió léleknél is többet számláló Németország cca. 6.000 darabot jelentő népdalgyűjteményével... Van Balekavató, Balekkeresztelő, Gyűrű és Kupa(korsó)-avató, Szalagavató, Kohlenbrenner, Bányajáró, Firmaavató, Szent Borbála Szakestély, és „akinek köze van, volt a Burschélethez” eltávozott társ méltó emlékére Gyász-Szakestély. Az „ipari” szakesteken el nem ítélhetően rendre dívik a külön alkalomhoz, fogalomhoz kötött elnevezés is, ahol – a joggal szigorúbb diákság jogos rosszallása mellett – sokszor megfelelő, egyébiránt valóban kötelező, előzmények nélküli balek, sőt firmakeresztelés is előfordul. Oka kézenfekvő – bizony nagyon sokszor csak ennek révén tudhatták megszerezni a mégoly lelkes, hagyománytisztelő szervezők is azt a támogatást, amely nélkül az adott cégnél ellehetetlenült volna az egyesületi működés... Becsületükre legyen mondva, az így – valójában tökéletesen érdemtelenül – gyorstalpaló mód firmanévhez jutott delikvensek többsége valódi támogatójává lett ezután is az ügynek. Szegény ember úgy főz, ahogy lehet...
Szakestjeinken mindig elhangzik a régi módira hajazó hozzászólás, amelyben szinte előírás az önkritikus hangvétel. Sértődésnek helye a „Házirend” ide vonatkozó passzusa szerint nincs, tehát adható szellemes fricska a társaknak is, akkor viszont keményen állni kell a „sörpárbajt” - csakúgy, mint Selmecen. Itt nem méltó sem a politikai, sem a kocsmába való trágár humor, mert a Házirend például kimondja, hogy: „szellemes bekiabálások kívántatnak, de a szátyár magamutogatást hagyjuk a fizetett munkaidőre”. Szigorúan tilos öncélú személyeskedéssel élni, de tilos a vendégeknek való bárminemű „udvarlás” is. Nagynevű elődeink úgy tartották, ki hogy szórakozik, úgy is dolgozik – ami megfordítva is igaz. A szakestélyen nem hogy szabad, de kötelező is a szívből jövő, mégoly harsány tetszésnyilvánítás, mert aki csak félrefordulva képes gúnyosan somolyogni, attól óvakodni kell. Estjeink őszinte képet adnak mindegyikünkről, jókedvvel, szabadon, de ősi keretek, szabályok közt igazi tartással, mégpedig valós tehetségünk, készségünk szerint, azok túlbecslése nélkül – a szerepet játszó ugyanis önmagát iktatja ki a „dicső firmakoszorúból”. A Praeses személye ugyanolyan meghatározó, mint Selmecen – rajta igen sok múlik. A Szakestély sikere viszont valójában csak a részvevőkön áll. Ha valamelyik delikvens jól akarja érezni magát, az úgy is lesz. Amennyiben mindenki így gondolkodik, akkor gyönyörű, barátsággal, értékkel teli est valósul meg. Ez a cél.
Amúgy pedig mindig van egy tisztségviselői gárda – ők bizonyosan így cselekednek. Nem kell tökéletesnek lepni – szerencsére úgysem sikerülhet –, elég az akarat, az már kisugárzik. Nem az a fontos, himnuszainkat mikor énekeljük, nem az a fontos, ki kapott szót, kibe kellett azt belefojtani. Nem az a fontos, hogy a felszólalást vállalók igazán jók-e, jó a „műsor” vagy sem – profi előadásra vágyók inkább cirkuszba, vagy színházba menjenek –, hanem az a fontos, hogy szeretett ősi szakmáinkat tanulóként, végzőként, tiszta szívű segítőként képviselve a létező legnemesebb módon múlathatjuk a rohanó időt - együtt, egymásért. Ez maga a selmeci szellem.
Életforma mindez valójában. Korunkban roppant divatos – ugyan nem alaptalanul, de mégis nyakló nélkül élni a „megosztottság” szóval. A hagyományőrzésnek nem csak tiszte, de adott lehetősége is ez ellen tenni, ha vannak alkalmas ideák. A selmeci eszmerendszer teljességgel ilyen. Örökösei mi vagyunk. Múlhatatlan felelősségünk – kell(ene), hogy legyen – az ennek való megfelelés.
A szakestély végén, amikor a Praeses elmondta a zárószót, tisztét letéve a „hivatalos részt” befejezettnek nyilvánítja, akkor elrendeli a „nem hivatalos együtt maradás” első dalaként az örök diáknótát: „Ballag már a vén diák", ami 1859-ből, bizony Selmecről származik. Mondani sem kell, mert ismerik: ilyenkor firmák, balekok, esetleges vendégek, tehát „pogányok” helyükről fölállva mind egy szálig összekapaszkodnak, és vállt vállnak vetve, felsőtestükkel jobbra-balra egy ütemben kísérik a ritmust – a megkapó szakmai himnuszok közös előadása mellett ez a másik örökké emlékezetes élmény. Bizony felcsendül a folytatás is, amit sok „civil” ismer: „De mielőtt még elmegyünk, tovább, tovább, - Egy szent fogadalmat még teszünk, tovább, tovább, - Ha Selmec hív mi ott leszünk, érette vesszen életünk, - Tovább, tovább, tovább, - Fel búcsúcsókra cimborák.”
Mindez folytatódik Sopron, majd Miskolc, esetleg az adott más, nemes város nevével is, aztán sokszor felhangzik az is, amit már a kívülállók kevéssé ismernek: „Ballag már a vén diák, tovább, tovább, - Keresve szebb és jobb hazát, tovább, tovább, - Ez út hazámba nem vezet, - Nagy-Magyarország elveszett - Tovább, tovább, tovább, - Hazátlan lett a vén diák." Szívhez szólóbban emlékezni Selmecre – lehetetlen.
Legtöbbször ezután a Székely Himnusz is felcsendül, amit nem szabad, hogy bárki oda nem illő indulatnak, vagy szentségtörésnek tartson. Mindig csak a szándék az, ami fontos – és nem szabad feledni: a szakestély eredetileg csakis és kizárólag a diákságé volt Selmecen, tehát ha filiszterek teszik, kötelességük (lenne...) legalább a legfontosabb dolgokban nem eltérni attól, ahogyan saját diákságuk cselekszik – akiknél mindez egészen természetes.
A bányász, kohász, erdész társadalom tagjai szinte bibliaként őrzik a különböző szakesteken kapott daloskönyveiket. Van köztük vászonkötésű, rézsarkos, nagyszerűen nemes „sörlábas”, nagyon míves, kottás, olyan is, amelyik tele van régi selmeci rajzokkal, képekkel, és van egyszerű fénymásolt puszta füzetecske is. Egyben megegyeznek: ugyanazon csodaszép szövegű és dallamú nóták találhatók benne – általában 70-80, nagyon régtől sajátnak számító darab, amelyik mindegyike ugyanolyan kedves számunkra.
Az igényesebb daloskönyvekből nem hiányoznak jeles idézeteink sem. Jelen összeállítás végén mindenfajta okoskodás, fogadatlan tanulságkeresés, művi következtetés helyett leginkább méltón csak egy ilyen, talán a legkifejezőbb, legtöbbet mondó, ősrégi, selmeci diákmondat állhat:
„SELMEC,
Az Istened,
Anyád,
Szeretőd,
Menyasszonyod,
Testvéred,
Mindened,
Aki bántja, ellenséged!"
Jó szerencsét!

KISS CSABA okl. bányamérnök


No events