Image
Fotók: Szakács László, Pezzetta Umberto, Schlemmer Tamás és Zóka Gyula.


2012. december 29. - Zala az egyik legerdősültebb, fában, vadban leggazdagabb megye, illő volt tehát, hogy valaki belevágjon az erdők és az erdőgazdálkodás történetének felgöngyölítésébe. Szakács László erdészettörténész vállalkozott rá, hogy a téma zalaegerszegi szeletét kihasítsa.
Szakács László a novai erdőben született, az olgamajori kastélyban, mivel ott volt az erdészeti hivatal, s az erdészlakás. Gyerekkora is erdei barangolásokkal telt, gyakorlatilag nyugdíjazásáig fák között élt, 40 évig a zalaegerszegi Alsóerdőn. Számára ez az otthon. Már soproni erdésziskolásként jegyzett apróbb dolgozatokat, mélyebben 30 éve foglalkozik erdészettörténettel.
- A könyv egyedülálló a maga nemében, egyetlen kiadvány sincs az országban, amely ilyen teljességgel ölelné fel egy nagyobb város és vonzáskörzete teljes erdészeti, vadászati históriáját a megismerhető múlttól napjainkig - méltatja a kötetet Kiss Gábor szerkesztő. - Mindenképpen érdemes a szakemberek figyelmére, de a laikus számára is sok érdekességet tartogat.
A könyvhöz pazar fotókat, régi térképeket s egyéb iratokat tartalmazó CD társul
Az erdő létezhet ember nélkül, de fordítva már nem igaz az állítás. Amióta csak két lábra álltunk, használjuk az erdőt, a természet minden korszak lenyomatát magán viseli. A korábbi évszázadokban a jelenleginél is jóval erdősebb volt Zalaegerszeg környéke, ám a földművelésre alkalmas területeken már az ősidőktől fogva irtotta a fákat az ember. A fafajok, védett állatok, növények változása ugyancsak beszédes.
- A középkori nagy erdőpusztítások nyomán (török elleni vár- és sáncépítések, boronafalú házak) a tölgyesek, bükkösök megfogyatkoztak, s helyükben megjelent a nyugat felől terjedő erdeifenyő, s Zala dél-nyugati részének jellegzetes fafaja lett - említi Szakács László. - A kezdetben domináns tölgy állomány a 19-20. századra olyan drasztikusan lecsökkent, hogy a sertéseket nem tudták a környéken makkoltatni. Megesett, hogy ősszel Novára vagy egyenesen Somogyba kellett elhajtani az egerszegi sertéseket, ha azt akarták, hogy szépen meghízzanak.

Image

Ugyancsak erőteljesen elszaporodott az akác. Egerszeg északi határa a 19. század végén még szinte száz százalékban cseres, tölgyes volt, a 20. század derekára 90 százalékig akácos lett. Az Alsóerdőn is hasonló folyamat indult el.
A nemes fafajok felélésén túl az éghajlat változása és az ember közbeavatkozása is hozzájárult a változásokhoz. A folyószabályozások és lecsapolások következtében a Zala és a Válicka völgyében szinte teljesen eltűntek az ártéri erdők. A 19. század közepén a Zala folyását még éger és kőrisligetek, valamint kocsányos tölgyerdők kísérték, ma ezeknek már nyomuk sincs.

Az ember persze nem csak fát vágni, rőzsét gyűjteni jár az erdőbe. Jeles esemény volt például 1843-ban a ságodi erdőben a Deák Ferenc tiszteletére megrendezett népünnepély, amin 700-an vettek részt. Az a ságodi erdő már nem létezik...
- A 19. században egész kultusza alakult ki az emlékfáknak, fasoroknak - folytatja Kiss Gábor.  - A millennium, Erzsébet királyné, az első világháborús hősök tiszteletére egyaránt nagy divat volt fákat ültetni. Ezek közül néhány védett ritkaság fenn is maradt, melyek ugyancsak szerepelnek a könyvben. Az erdőkben, egyes nehezen megközelíthető helyeken is megőrződtek óriási méretű, több száz éves tölgyfák, amelyeknek hatalmas jelentősége van a faj fennmaradása szempontjából.

Image

Az Alsóerdőn például egy Mária képpel felékített "ezeréves tölgy" virult, ott, ahol ma az önkormányzati vendégházak találhatók. Közkedvelt zarándok- és kirándulóhellyé vált, a cserkészek is ott tartották az eskütételeket. Sajnos a törzse elkorhadt, 1962-ben kidőlt, megadta magát egy viharnak.

Image

De szánkópálya is működött az Alsóerdőn, szintén nagy népszerűségnek örvendve.
Ékes példákkal szolgál a könyv arra is, micsoda különbség volt a nagybirtokok, uradalmak szakszerű erdőművelése, valamint a kisnemesi és jobbágyfalvak rablógazdálkodása között. Az uradalmakban dolgozók hozzáértésének köszönhető, hogy a város déli és délnyugati részén ma is hatalmas összefüggő erdőségek (Alsóerdő, Besenyő, Botfa, Csácsbozsok) lehetnek a Zalaerdő ugyancsak értő gondozásában.
- A 19. század közepén a Festetics-birtokokon szakszerű gazdálkodás folyt, míg a ságodi, kisnemesi területeken a "szabad" kisnemesek jóvoltából önkényes rablógazdálkodás dívott - hoz egy példát Szakács László. - Olyannyira, hogy a megye zárlatot rendelt el, hogy megóvja a kevéske erdőt. Kisvártatva azonban kiderült, hogy a vékonyka maradékot maga a zártartó és a kinevezett csősz vagdosta titokban. A ságodiak ezen úgy feldühödtek, hogy a maradékot is levágták...
A legvaskosabb fejezet a vadászat történetét követi nyomon.
- Érdekesség, hogy az 1800-as évek végén a Zalaegerszegen állomásozó huszárezred még falkavadászatokat is tartott, kopókkal - említi Szakács László. - A tereplovaglás gyakorlása volt az indok, de folyamatosan összeütközésbe kerültek a várossal, s az itteni vadásztársaságokkal, hiszen jelentős károkat okoztak a vadállományban és a gazdák megművelt területeiben. A vitákból mégis az ezred került ki győztesen...

Image

Az erdő a megélhetés biztos forrása. Kiemelkedő jelentőségű volt a Faragó Béla féle facsemete és magpergető üzem, ami a 19. század végén, 20. elején működött Zalaegerszegen. A hatalmas vállalkozás az egész Monarchiába, sőt Európába szállított csemetét és fenyőmagot Angliától Görögországig. A mai vasútállomással szemben terült el a mintegy 120 holdas gazdaság, ami 100-120 állandó és 500 gyűjtő embernek adott munkát. A különböző világkiállításokon 22 nagydíjat nyertek el, a cég nemzetközileg elismert márkának számított.
A legújabb kor jellemzője a közjóléti erdő, Zalaegerszeg hárommal is dicsekedhet (Alsóerdő, Parkerdő, Csácsi Arborétum). A sűrűben ma is akad szarvas, őz, vaddisznó, róka és borz szép számmal, a legnagyobb létszámú csapat azonban a madaraké, mintegy kétszáznál több fajuk él a lombok közt, felük itt is fészkel.
Fenyőhatár Egerszegnél
Erdeink históriája meglehetősen árnyékos terep, országos szinten is kevés az erről szóló dolgozat, s különösen igaz ez Zalára. Szakács László gyakorlatilag egymaga ragadott vándorbotot, s kezdte meg több évtizeddel ezelőtt barangolását az erdők múltjában. Hogy kutatásaiból könyv szülessék, kellett a Zala Megyei Levéltár igazgatója, Molnár András biztatása, a város és több támogató anyagi segítsége, s persze Kiss Gábor, a megyei könyvtár igazgatója, aki szerkesztői minőségben jegyzi a közel 400 oldalas kötetet.
Az alapos munka rengeteg járulékos információval is szolgál. Ki hinné például, hogy a középkorban Zalaegerszeg mai területe 22 különálló településből állt? Egészen a 20. század közepéig fennmaradt ezek közül 13. Bazita szintén négy helységből állt (Toposháza, Csentericfa, Szelefa) s a névadó volt a legparányibb. Számos település neve árulkodott az ott uralkodó fafajokról (Kisbükk, Magasbükk, Szálasbükk), ám ma már csak a név őrzi azt. A Rosszliki dűlő elnevezés pedig eredetileg Ravaszliki volt, s rókalyukat jelölt. Ahol e név használatos, bizton erdő állt egykor.

Image

Kiderül a könyvből az is, hogy Zalaegerszeg háromféle táj találkozásánál helyezkedik el, más a klímája és a karaktere a dél-nyugati göcseji résznek, a fátlan, észak-nyugati ságodi platónak, illetve a zalai dombsághoz simuló csácsbozsoki vidéknek. Adatok bizonyítják, hogy akár 100 milliméternyi csapadékkülönbség is lehet az esősebb déli részek és a ságodi napterasz között, ami nem tudja a csapadékot megtartani. Azt is megtudjuk, hogy a fenyő természetes elterjedési határa hazánkban Zalaegerszegnél húzódik, ennél keletebbre ültetni kell. Magyar Hajnalka

No events