Vivat Academia, 2003. november
Ismeretes, hogy 1956-ban a Soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatóinak és tanárainak nagy része elhagyni kényszerült az országot. A következő napokban az ő visszaemlékezéseikből közlünk szemelvényeket a Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből, interjúkból és más emklékiratokból.
Ezűttal Kozák Antal emlékezik.

Kozák Antal a kanadai British Columbia Egyetem professzora, 1956-ban kényszerült Magyarország elhagyására. ’88 óta rendszeresen tanít egyetemünkön, ahol a Matematika Intézetben látogattuk meg. A forradalomban játszott szerepéről, élményeiről, tapasztalatairól, a kivándorlás körülményeiről kérdeztük. 

– 1954-ben kerültem ide az egyetemre, mint balek. A forradalomban tetőző folyamatok akkorra már érezhetőek voltak, és a következő tanévben bennünket is elhívtak egy-két diák-összejövetelre. 1956 őszén két ilyen gyűlésre is elmentünk, ahol nagyrészt arról beszélgettünk, hogy mit kellene tennünk. Engem a politika soha nem érdekelt. Sem most Kanadában, sem akkor itthon, de az nagyon zavart, hogy nem vagyunk szabadok, hogy Magyarországon nincs szabad választás, hogy nem tehetjük azt, amit akarunk. Ezért vettem részt ebben az egészben. Nagyon jelentős szerepet nem játszottam a forradalomban, de bármit azonnal megtettem, amit rám bíztak.
Azt hiszem az A épület volt az adminisztrációs épület, és ott kellett lehallgatnom a telefonbeszélgetéseket. Nem tudtuk, hogy a tanárok hogyan viszonyulnak az eseményekhez, ugyanis itt voltak a marxisták, az orosz tanárok meg a katonai tanszék, ezért minden telefonbeszélgetést lehallgattunk. Nem volt sok hívás, és semmi különleges nem történt. Ez október 23-a után történt, amikor a diákság teljesen átvette az egyetem irányítását, és a városi vezetésben is fontos szerepet játszott. Amikor megérkeztek nyugatról a vöröskeresztes segélyszállítmányok gyógyszerekkel meg ruhákkal, mi raktuk teherautóra és vittük Pestre. Ebben a munkában is részt vettem. Hogy honnan szereztek sofőröket meg teherautót, fogalmam sincs, de minden szállítmányt egy-két hallgató kísért, hogy biztosan oda kerüljön, ahova küldeni szerettük volna. Kapcsolatban voltunk azokkal a kórházakkal, ahol a sebesülteket ápolták.
November 3-án este értem haza egy ilyen útról. Másnap dél körül jöttem be az egyetemre, hogy megnézzem mi újság. Mondták, hogy kéne még néhány ember, és engem is felraktak egy teherautóra. Akkor már kinn voltak az ágyúk Kópháza környékén. Mikor megjelentek az orosz tankok, megpróbáltunk lőni az ágyúkkal, de nem sültek el. Jöttek a tankok, és egyszer csak valaki, – aki valami közvetítő volt – elárulta, hogy teljesen fölösleges kísérleteznünk, mert a csaknem 15 ágyúból egy sem működik. Ekkor tudtuk meg, hogy tulajdonképpen szabotázs volt. El lehet képzelni, hogy mennyire megijedtünk. Akkor már egy kilométerre sem voltak a tankok…
Ha működőképesek lettek volna az ágyúk, meg tudták volna állítani az oroszokat?

– Biztosan nem! Valószínűleg ott maradtunk volna. Ha elkezdtünk volna lőni, vérengzésbe fulladt volna. Tulajdonképpen lehetetlen elképzelés volt. Így sérülés nélkül kerültünk ki az akcióból és ki futva, ki teherautón menekült Ausztria felé. Nekem szerencsém volt, az út nagy részét gépkocsin tettem meg. Mucknál mentünk át a határon. Egy kis osztrák faluba értünk, ahol éppen szüreti bál volt. A csendőrök mondták, hogy tegyük le az épület mellé a géppisztolyokat, és akkor adnak ételt, italt. Mire kimentünk a fegyvereinket már elszállították, lefoglalták. Szerencsénk volt, mert akiket fegyverrel kaptak el, azokat koncentrációs táborokba zárták. Mi menekülttáborba kerültünk.
Nem volt ez a kimenekülés előre eltervezve, legalábbis a diákok részéről nem. A tanárok oldaláról nem tudok nyilatkozni, de az biztos, hogy ők hamarabb kinn voltak. Néhány nap múlva a kimenekült tanárok és Roller Kálmán – a főiskola akkori igazgatója –, látták, hogy úgy kétszáz diák van kinn, húsz tanárral. Felmerült, hogy folytatni kellene az oktatást, ugyanis szentül hittük, hogy ez az egész nem tarthat tovább néhány hétnél. Biztosak voltunk benne, hogy a Nyugat nem fogja hagyni, hogy az oroszok lerohanjanak bennünket. Összeszedtek valamennyiünket és elvittek Ferienhortba, ahol el is kezdődött az oktatás. Az osztrákok azonban nemsokára közölték, hogy a tanulást nem folytathatjuk tovább Ausztriában. Valószínűleg féltek, hogy az oroszok nem állnak meg a határnál, ha ők támogatják a forradalmat.
Erre a tanárok levelet írtak vagy húsz országnak, hogy melyik fogadna be bennünket. Négy-öt helyről jött is vissza válasz, és ezek közül a kanadai ajánlat tűnt a legjobbnak. A British Columbia Egyetem ajánlotta fel, hogy náluk folytatódhat az oktatás, ki is visznek, sőt anyagi segítséget is adnak. A hallgatóság nagy része nem bánta meg, hogy odakerültünk. Természetesen az egy fájó pont, hogy a hazánkat elhagytuk. Erről sokat lehetne beszélni.
Először elkezdtünk angolul tanulni. Nyáron dolgoztunk, és ’57 szeptemberében kezdődött el az oktatás. Megígérték, hogy magyarul tanulhatunk, és az angol nyelvű tárgyak számát majd fokozatosan emelik.
Eközben a magyarországi eseményekről értesülhettünk a rádióból, TV-ből. A szuezi válság miatt Amerika nem Magyarországra koncentrált, nekik az olaj fontosabb volt. Látszott, hogy nem lesz segítség. Még legalább egy évig nem akartuk elhinni, hogy nem történik semmi, aztán feladtuk, és tudatosult bennünk, hogy soha többé nem mehetünk haza. Sokan összetörtek lelkileg a megrázkódtatástól. Én 1967-ben jöttem haza először.
–Tartották a kapcsolatot az itthoniakkal?

– Persze, levelezni lehetett, már Ausztriából is megérkeztek a leveleink. 3-4 hét kellett mire célba ért, mert nyílván cenzúrázták, de végül megérkezett.
– Milyen volt a kapcsolatuk a kanadai diáksággal?
– Amikor kikerültünk, szinte senki nem tudott angolul, ezért elég körülményes volt a kommunikáció, de soha nem történt összeütközés. Rendkívül segítőkészek és türelmesek voltak. Néha söröztünk is együtt, de azért érezhető volt némi féltékenység a részükről, hogy elvesszük az álláslehetőségeket tőlük. Két-három év múltán kifejezetten jó kapcsolat alakult ki köztünk. Elfogadtak bennünket, noha különcnek tartottak az öltözködésünk és a viselkedésünk miatt.
Miért, hogyan viselkedtek?
– Például, ha belépett a tanár a tanterembe, mi felálltunk. Akkor is, ha az illető nem magyar volt. Ott ez nem volt szokás. Mi megadtuk a tiszteletet az oktatóknak, ők viszont még a lábukat is feltették az asztalra. Láttuk, hogy hogyan viselkednek, és tudtuk, hogy nekünk ezt nem kell követni.
– Milyen nehézségeik voltak az emigrációban?
– Azt szoktam mondani a diákjaimnak – akik erről kérdeznek –, hogy noha csodálatos és szabad ország Kanada és a mai eszemmel is kimennék hasonló helyzetben, de szörnyű az, hogy az ember elfelejti az anyanyelvét, és angolul sosem tanul meg tökéletesen. Nincs az embernek saját nyelve, márpedig ez az, ami alapján azt érezhetjük, hogy valahova tartozunk. Nem vagyok sem magyar, sem kanadai.
– Hogy’ érezte magát, mikor először jött haza?
– Majdnem tizenegy év telt el, mire először hazalátogattam. Bécsben béreltünk a feleségemmel autót, azzal utaztunk haza. Szorongató érzés volt. A határon nagyon átvizsgálták a kocsit. Halottam, hogy volt olyan, akinek teljesen szét is szedték az autóját. Tudtuk, hogy figyelik minden lépésünket. Amint megérkeztünk Pécsre és Szolnokra, be kellett jelentkeznünk, és akkor láttam a vastag aktaköteget, amit csak az én ügyeim töltöttek meg. Mindent tudtak rólam. A ’70-es évek vége felé már egészen más volt. 3-4 évente hazalátogattam, és érezhetően mindig enyhült a feszültség.
– Itt az egyetemen mikor tanított először?
– Már a rendszerváltás előtt, ’87-’88-ban meghívtak. „A statisztika alkalmazása az erdészeti, biológiai kutatásban” című tantárgyat fakultatív tantárgyként tanítottam az erdőrendezési tanszéken. Erről jegyzet is megjelent. ’89-ben díszdoktori címet kaptam. A rendszerváltás után ’93-ban hívtak meg a Matematika Intézetbe, majd tavaly ismét felkértek, hogy tanítsak. Az idén szintén oktatok, novemberben fogok visszamenni.

– Jelenleg professzor a British Columbia Egyetemen. Hogyan alakult a karrierje?
– Miután megszereztem az erdőmérnöki diplomát, nem kaptam jó állást, ezért tovább tanultam. 1963-ig megszereztem a master, majd a doktori fokozatot. Akkor kaptam az egyetem egyik kutatóintézetében statisztikusi állást. Meghívtak egy tárgyat tanítani a fakultásra, aztán ’65-ben az egyetem átvett és azóta ott vagyok. 36 évesen kineveztek professzornak, ami azt jelenti, hogy nagyon hamar, és erre büszke is vagyok. 21 évig voltam dékán-helyettes, és amellett mindig tanítottam. A kutatómunkám középpontjában az úgynevezett sudarlóssági egyenlet állt, ami a fának az alakját írja le, és amellyel ki lehet számítani a tömegét. Most professor emeritus vagyok az egyetemen. Van egy irodám, és be-be járogatok, mint egy öreg professzor.
– Professzor úr, kívánom, hogy még sokáig járogasson be az irodájába! Köszönöm a beszélgetést.

Hargitai Gábor

No events