ERDÉSZNAGYJAINK ARCKÉPCSARNOKA
ImageCSAPODY ISTVÁN - BARTHA DÉNES:
FEHÉR DÁNIEL ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA
(1890-1955)
NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM ERDŐMÉRNÖKI KAR
SOPRON
2000

Fehér Dániel élete és munkássága
A mai erdőmérnök-hallgatók és a fiatalabb nemzedék számára: legenda, botránykő, anekdotákba illő történetek hőse, professzori fenegyerek – saját kora hallgatóinak nem annyira szigora, mint inkább szeszélyei miatt rettegett mókamester, akinek szigorlataira és kollokviumaira a városból vadidegenek szórakozni jártak. Tanszékén autokrata uralkodó, de beosztottjainak irányító mestere, nagy tudású vezető és jóságos atya, aki fehérköpenyes asszisztenciája élén úgy vonult élükön órát tartani a tanterembe, mint Radamesz az Aidában. Egyénisége egyesekben ellenérzést indukált, másokat karizmájának aurája bűvkörébe vont, de közömbös vele szemben senki sem maradt. A Soproni Főiskola akkoriban csaknem kivétel nélkül markáns tanáregyéniségeket mondhatott magáénak, de Ő robusztus alakjával kitűnt közülük, s nemcsak testileg volt "magasb mindeneknél", hanem a legmarkánsabb karakter is, mert ha itthon epigonok néha sarlatánnak és kóklernek is nevezték, különcségein átütött a tudós, s nemzetközi hírnév lengte körül, hiszen ismert és elismert volt az Északi-Óceán jeges partjaitól Közép-Afrika forró homokjáig. S ez nem szókép, mert tudományos kutatásai kiterjedtek Észak-Finnországtól a Csád-tóig, s 35 év alatt 7 magyar-, 1 német- és 1 francia nyelvű könyve jelent meg 270 eredeti értekezése és tankönyvei mellett.
S ez a termékeny élet 1890-ben, a Győr-megyei Teke-pusztán, egy molnárcsaládban látta meg a napvilágot. Középiskolai tanulmányait a budapesti Barcsai-utcai gimnáziumban végezte (ahol egy osztályba járt VAJDA ERNŐ ügyvéddel, a későbbi kitűnő növényfotográfussal - és tanítványa volt SIMONKAI LAJOSnak, a kor – BORBÁS VINCE mellett – legjelentősebb botanikusának), felsőfokú tanulmányait pedig a világháború után, a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdészeti fakultásán, 1921-ben fejezte be.
Időközben, 1918-ban azonban már a Növénytani Intézetben tanársegéd (díjtalan gyakornok), 1919-ben ösztöndíjas Bécsben, ahol növénytan-vegytan tárgyakból doktorátust szerez, elsősorban RICHÁRD WETTSTEIN-nél, akinek rendszere szerint ülteti később a soproni Botanikus Kertben a fás növényeket.
Doktorátusának megszerzése után gyors az előmenetele: 1922-ben egyetemi adjunktus a Sorbonnon doktorált és később a Budapesti Műegyetemre került KÖVESSY FERENC professzor mellett (aki nem tévesztendő össze KÖVESl /SCHMOLEN/ ANTALLal, a mechanika professzorával),1926-ban pedig egyetemi nyilvános rendes tanár 1951-ben bekövetkezett kényszerű távozásáig.
Pályájának 37 éve alatt bejárta fél Európát, elsősorban Skandináviát, így 1926-ban félévet töltött Dániában, Norvégiában, Finn- és Svédországban s ezt az utat 1932-ben újabb finn és svédországi tanulmányutak követték. 1933-ban előadásokat tartott a bázeli és a zürichi egyetemeken, s elsőnek szervezett francia-magyar sivatagi expedíciót a Szaharába CH. KILIÁN algíri professzor felkérésére 1934-ben és 1936-ban. 1938-ban felkeresi Észak- és Dél-Olaszországot, s sorban érik az elismerések: a Finn Tudományos Akadémia tagjává választja,1950-ben pedig a VII. Nemzetközi Botanikai Kongresszus Ökológiai Szekciója alelnöki tisztséggel ruházza fel (Berlin), itthon 1954-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
Híre, egyre jobban kiterebélyesedő munkássága nyomán évről évre nő: Berlinben megjelenik „Mikrobiologie des Waldbödens" című műve (1933), Párizsban napvilágot lát a szaharai talajélettani kutatásainak summázatát jelentő „Microbiologie des sols Sahariens" c. munkája (1939), amelynek egyébként ismeretterjesztő, népszerű változata magyarul is kiadásra került (1937). Írt főiskolai és egyetemi tankönyveket, így egy vaskos Talajtan-t, Szerves kémiát (VÁGI ISTVÁNnal közösen) és egy 3 kötetes Erdészeti Növénytant (1928-35), MÁGÓCSY-DIETZ SÁNDOR és FEKETE LAJOS hasonló című munkáinak felhasználásával. Ennek fiziológiai része a maga idejében a legmagasabb nívójú élettani kézikönyv volt SOÓ REZSŐ szerint.
Munkásságának középpontjában két évtizeden át a hazai erdőtalajok biológiai vizsgálata állott, amelyeket a negyvenes években a mezőgazdasági talajokra is kiterjeszt. Számos kísérletsorozatot végzett a talajok összetételének, szén-dioxid légzésének, szervesanyag-termelésének, nitrogén-körforgalmának, foszfor- és káliumgazdálkodásának; a talajok baktérium életének és biológiai folyamatai időbeli periodicitásának, az erdei talajjelző növények pH határértékeinek, a talajok mikro- és makroszkopikus moszat- és gombaflórája összetételének és elterjedésének megállapítására. Foglalkozott a növények hő- és vízgazdálkodásának egyes kérdéseivel, a növekedés egyes környezeti feltételeivel. Az utolsó 15 évben megragadja az a gondolat, hogy az összes elem sugárzásokat bocsát ki, amelyek a növény tropisztikus görbüléseivel biofizikailag tesztelhetők. Kegyes volt hozzá a sors, hogy halála előtt, háromévi szakadatlan munkával (melyben e sorok írója is segített) befejezhette élete főművét, a Talajbiológiá-t, melyhez fogható azóta sem jelent meg a világirodalomban.
A Talajbiológia címet viselő életmű igénybe vette minden erejét és energiáját, de életerejét nem ez törte meg, hanem az, hogy második dékánsága idején (1949-1951) először arra kényszerítették, hogy mint dékán zárja ki az Egyetem Erdőmérnöki Karáról azt a 41 kitűnő előmenetelű, de a selmeci hagyományokat ápoló hallgatót, akik világnézeti és politikai tekintetben persona non grata-nak, ill. osztályidegennek számítottak, majd őt magát is megfosztották katedrájától (MAGYAR PÁL és GYŐRFI JÁNOS professzorokkal együtt). Igaz, hogy szerény kárpótlásául személyre szabva megszerveződött a Magyar Tudományos Akadémia Talajbiológiai Osztálya, először a Növénytani Intézet morzsáiból, utóbb a Tihanyi Biológiai Intézet és a Vácrátóti Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet részeiből. S még ebben az élethelyzetben is iskolateremtő műhelyt hozott létre, a mai magyar mikrobiológia idősebb nemzedéke munkatársai közül került ki. De már nem volt a régi: életkedve megtört és 1955. február 17-én délután moziba menet tüdőembólia végzett vele. Nem szenvedett sokat: a Mátyás király utcában fel tudott még menni kezelőorvosához, POGÁTSA JÓZSEF belgyógyászhoz, de a mentőkocsiban, kórházba szállítása közben meghalt. Február 19-én az Egyetem aulájából temettük, koporsóját a Szent Mihály-temetőben helyezték örök nyugalomra. Földi maradványai később Budapestre kerültek.
Mellszobra az Egyetemi Botanikus Kertben egyáltalában nem hasonlít hozzá: olyan, mint egy egyenruhába öltöztetett kínai. Csak tar koponyája és orra alatt a kis angol bajusz emlékeztet reá. Egérszemeiből nem sugárzik fürkésző tekintet, szájából hiányzik az elmaradhatatlan szivar, fejéről a kalap, kezéből a póráz, melyen Hanzi nevű dakszliját vezette. Legendákban és anekdotákban, „fehériádákban" azonban tovább él, feltehetőleg ezek még művein is túlmutatnak!
A FEHÉR DÁNIELről, vagyis Dani bácsiról, egyszerűen szólva Daniról szóló fehériádák egyik legnevezetesebbje az, mikor 1934-ben CH. KILIÁN algíri professzor (mint azt az előzőkben már említettem) felkérte FEHÉRt, hogy két hónapos tanulmányutat szervezzen és vizsgálatokat végezzen a Szaharában. A felkérés két főre szólt, a másik kedvezményezett VÁGI ISTVÁN volt, a szerves kémia tudós professzora, FEHÉR kollégája és közeli munkatársa. Amidőn azonban a meghívás Sopronba megérkezett, nyár volt már és VÁGI távol volt. FEHÉR DÁNIEL kihasználta a helyzetet és maga mellé véve mindentudó laboránsát, DÖME KÁROLY botcsinálta kémikust, elutazott a homoksivatagba. Már letelt a vállalkozás félideje, amikor VÁGI ISTVÁN itthon értesült a történtekről. Mérhetetlen dühbe gurult – egyébként is vehemens, bosnyák származású ember volt –, de semmit sem tehetett. Megvárta tehát, míg tanártársa hazatér Fekete-Afrikából, ő maga pedig elrejtőzködött a Neuhof, vagyis az Erzsébetkert bokrai között, ott, ahol barátja Hanzi nevű dakszliját esténként rendszeresen sétáltatni szokta. Amikor azután egyik nap esti sötétedésekor, mikor a félhomályban feltűntek Dani hatalmas alakjának körvonalai, kirohant rejtekéből, mint Zrínyi a várból és parapléjával alaposan helyben hagyta a mit sem sejtő FEHÉR DÁNlELt. Az eset természetesen nem maradt titokban: a kisvárosban hetekig erről beszéltek és FEKETE ZOLTÁN az idő szerinti dékánnak sem sikerült az önkényes igazságtevőt a jogtalan kártevővel megbékíteni: életük végéig haragosai maradtak egymásnak, VÁGI pedig angol, német és francia nyelvű pamfletokkal árasztotta el Európa fontosabb talajbiológiai intézeteit "Hogyan készülnek dr. Fehér tudományos munkái?" címmel és azzal a sanda gyanúsítással, miszerint FEHÉR DÁNIEL kísérleti eredményei kozmetikázottak.
Egy másik alkalommal svéd vendége érkezett Daninak, akinek meg szerette volna mutatni az Asztalfői-erdőt. Gondolt egyet, s összekapcsolandó a kellemest a hasznossal, közölte (az akkor mindössze 8-12 főből álló) erdészévfolyammal, hogy a soron következő növénytani terepgyakorlatot skandináv vendégével együtt vasárnap fogja megtartani. A hallgatóságnak persze ez egyáltalában nem volt ínyére, s kérdéssel fordultak az Ifjúsági Kör vezetőihez eldöntendő: „Meg lehet-e tagadniuk részvételüket vasárnap a tervezett gyakorlaton?" A pragmatikus válasz pedig ez volt: „Lenni lehet, de nem tanácsos!" Az ifjúság erre fel a kiszemelt vasárnap reggelén – 7 óra körül indult ekkortájt a vicinális Sopron-Déli p.u.-ról Ágfalvára – szétszóródott a Schmauser-vendéglő környékén, ki az indó-ház, ki egy öreg fa mögé bújva, vagy villanyoszlop mögé rejtőzve – s várták a fejleményeket. A várakozásnak megfelelően hamarosan feltűnt a láthatáron Dani a svéddel és a kutyával. Dani körülnézett, perdült egyet és senkire sem várva, vendégével felkászálódott az ágfalvi vonatra, hogy onnan a Borsóhegy alatt elsétáljanak a hidegvízvölgyi Főiskolai Vadászház felé. A hallgatók pedig itthon maradtak tüntetőleg s várták a legközelebbi tanórát, professzoruk reakcióját. Dani azonban néma maradt, mint a sír, éppúgy megtartotta óráit, mint máskor, és közölte, hogy a legközelebbi növénytani gyakorlatot a Dudlesz-erdőben fogják meg-tartani. A tanrendszerű gyakorlatra annak rendje-módja szerint sor is került, de nem fejeződött be délben, hanem csak este 7-kor, a kelénpataki határban, Ausztriához közelebb, mint Sopronhoz, legalább két óra járásnyira. (S akkor még a hallgatóságot nem szállították autóbusszal, hanem minden lépést gyalog kellett megtenniük!). És ez így ment egész szemeszteren át: hol Harka határában, hol Asztalfőn, hol a Fertőrákosi-kőfejtő tetején mondta ki Fehér az utolsó szót estefelé. Mindenki tudta, hogy miért, de sem a professzor, sem a hallgatók nem ejtettek egy szót se, mintha mi sem történt volna. Végre az utolsó gyakorlat ideje is elérkezett, a társaságot letelepítette Dani Harka felé, a katonai lőtérnél, ahol egy kocsma is volt, s imigyen szólt (mint Zarathustra): "Urak! Maguk kitoltak velem. Én is magukkal! De becsülettel állták, s ezért most csapra ütünk egy hordó sört, az én költségemre!". Volt benne civil kurázsi!
A nőhallgatókat nem szerette, mert az volt a véleménye, hogy nem valók azok erdőmérnöki pályára. Később persze meg kellett barátkoznia velük – az én évfolyamomon is akadt már kilenc – de az első kolleginát, egy TÓTH CSITRI nevűt elüldözte, mert előadásait minden alkalommal így kezdte: „Uraim és a Nő!", a kollokviumon pedig az első kérdés után kivágta. A növénytani kollokviumokon és szigorlatokon ugyanis szuverén uralkodóként viselkedett, s mivel a vizsgáztatást legterhesebb kötelességének tartotta, igyekezett azt a maga számára minél mulatságosabbá tenni. Emlékezetes eset volt, hogy a meghirdetett szigorlatra összegyűlt 7-8 delikvens reggel 8-tól délután 7-ig hiába várta a szigorlatoztató professzort, mert az elfeledkezett róluk. Küldöncök jöttek és mentek, riasztották a rektort, de hiába. Dani csak este 7 felé került elő és dühös volt. Le sem vetette kabátját, le sem ültette a hallgatókat, hanem kapásból „rátámadt" „bikaforsz" kérdéseinek egyikével az előtte álló hallgatóra. De meg sem várta a választ, csak ujjal mutatott a következőre. Mikor így mindenkin keresztülhaladt az első kérdéssel, ugyanígy járt a második beugratós kérdéssel is el, majd a harmadiknál megszólalt:
„Uraim! Mindenki elégtelenre válaszolt. Így bukik meg nálam 5 perc alatt 7 hallgatóból 21." S nem volt appelláta! Szigorlatozni csak fél év múlva lehetett újra.
Egészen más volt a vizsga kimenetele, ha az Öreg jókedvű volt. Egyik alkalommal pl. kitűnő évfolyamtársunk, G. I. azt a feladványt kapta szóbeli kollokviumán, hogy rajzoljon fel a táblára egy hydatoda-t, azaz légzőnyílást. Már nyúlt is volna két kezével a kréta után, mikor karjai lehanyatlottak és ezt mondta: „Professzor Úr, én ezt nem rajzolom fel!" „Apám, apám, talán bizony szabotál!?" - kérdezte FEHÉR DÁNIEL. „Azért nem rajzolom fel, mert ezt még senki sem tudta Professzor úrnak felrajzolni" - hangzott a válasz. „Lajos, Lajos" – fordult fellelkesedve a prof a mindig jelenlévő Kiss LAJOS kertészeti főfelügyelőhöz, a Botanikus Kert vezetőjéhez - hallottad ezt?! Hiszen ez egy okos fiú!" - s azonnal beírta G. I. indexébe növénytanból a jelest.
Dani bácsi szeszélyes kiszámíthatatlanságánál csak szórakozottsága volt nagyobb. Egy alkalommal például elindult otthonról, a Szent Imre tér alsó sarkán álló földszintes, sárga családi házából az Egyetemre, s már a fele utat is megtette, amikor rá akart gyújtani kedvenc szivarjára. A nagy ellenszél miatt azonban meg kellett fordulnia s egyszer csak ismét háza előtt találta magát, mert elfelejtett még egyszer megfordulni! Mókamesteri természetét jól illusztrálja az az eset, amikor mindentudó mindenese jelentette, hogy az alsó laboratóriumból a vegyszerek közül az utóbbi időben feltűnő gyorsasággal fogyatkozik az alkohol. „Majd kiugratom én a bokorból, ki dézsmálja a snapszot" - s megbízta mindenesét, hogy az alkohol melletti nagy üvegre is ragasszon egy alkoholos címkét és töltse meg azt az ugyancsak színtelen és szagtalan phenolphtalein hashajtóval. Néhány nap elmúltával azután a beosztottak közül egyik jelentkezett a profnál és felmentést kért a gyakorlatvezetés alól, elállíthatatlan diaréja okán. S alig, hogy panaszát elrebegte, máris rohant a toilettre. „Semmi baj sincs öregem" - így FEHÉR. „Majd elmúlik, ha ebből a gyomorerősítőből iszol most egy kupicával" - s megitatta újfent phenolphtaleinnal. A hatás frenetikus volt, a szesztolvaj napokig nyomta az ágyat, a szeszt pedig nem dézsmálta tovább senki sem. FEHÉR DÁNIEL nemcsak a Növénytani Intézetnek, hanem a Botanikus Kertnek is főnöke volt. A növényeket nem ismerte, a szakszerűséggel nem sokat törődött, de a kertben a jeltábláknak egyenesen kellett állniok, s az üvegházban is tisztán a cserepeknek. Ha rendetlenséget talált, valamennyi virágcserepet kihajigálta és összetörte - de az okozott kárt saját zsebből fizette!
A halála előtti évben felterjesztették Kossuth-díjra. A Bizottság azonban nem hozott egyhangú szavazatot, mert MANNINGER REZSŐ akadémikus, FEHÉR DÁNIEL régi haragosa lévén, a jelölés ellen szavazott. A bizalmas információ SOÓ REZSŐ útján kiszivárgott, SOÓ elmondta az esetet MAGYAR PÁLNAK, az pedig egyenesen FEHÉRnek. FEHÉR ekkor berendelte szobájába titkárnőjét és a következő, nyomdafestéket nem tűrő (általam itt megszelídített), lakonikus rövidségű levelet diktálta gépbe: "Tisztelt Bizottság! Teszek az Önök Kossuth-díjára, el sem fogadnám. DR. FEHÉR". Ezért nem jutott még post humus sem Kossuth-díj 1955-ben FEHÉR DÁNlELnek; azt egy másik erdészkiválóságnak, ROTH GYULA professzornak ítélték oda. Az eset hiteles, láttam a levelet! A megemlékezés végén személyes kapcsolatunkról ide kívánkozik annak felemlítése még, hogy én fel nem vett egyetemi hallgatóként MAGYAR PÁL ajánlására kerültem FEHÉR DÁNIEL belső körébe, aki alkalmazott a Botanikus Kertben, rám bízta a herbárium rendezését, foglalkoztatott könyvei szerkesztésénél, s igen meleg, atyai szeretettel támogatott egyetemi felvételemnél, első publikációm közreadásában, a hallgatósági terepgyakorlatok csoportjainak állandó vezetésében, s a Jenőmajori-szikkísérleti telep fitocönológiai feldolgozásában. Többször kirándultunk is együtt KÁRPÁTI ZOLTÁN és VAJDA ERNŐ társaságában, s mint tanítvány és a nála hallgatott utolsó évfolyam, valamint a belső intézeti fiatalok nevében én is mondhattam temetésén néhány mondatot. Ebből idézek: „Búcsúzom azok nevében, akiknek utoljára adott elő, s akiknek lelkébe tűzzel-vassal beleégette a magyar erdő szeretetét. Erdőmérnök generációk nőttek fel a keze alatt, s mire már nem lehettek hallgatói – egy egész ország lett a hallgatója. Búcsúzom azok nevében, akik ha nem is élvezhették ragyogó előadásait, mégis az ő nevével ismerkedtek meg először, s akik előtt Alma Materünkkel összeforrt alakja egyre inkább felmagasodik."