"Egyetemi oktatásra alkalmatlan" (Vivat Academia)

Hosszú, sok kakukkos beszélgetés Winkler András professzorral a verselésről, '56-ról, a hagyományokról, az oktatásról és a pedagógiáról, a firmák felelősségéről, a hallgatók pajzánságáról, a felemás zokniról, a fáról és a fafeldolgozás művészetéről

Az olvasó talán meg bocsátja, hogy megtartottam a tegező módot, mert, bár nem egy iskolába jártunk, évtizedek óta ismerjük egymást, és közel egyívásúak vagyunk. Akkor is érdeklődéssel figyeltem pályája alakulását, amikor az én sorsom a szakmától más irányba kanyarodott. A soproniak számára a Winkler név jól hangzik, már csak azért is, mert egy, a Felső-Lővéreket az Alsó-Lőver utcával összekötő, reprezentatív szerpentin is viseli. Ez a kanyargós út sietésre alkalmatlan, szerelmes andalgásra annál inkább. A professzor minden hivalkodástól mentes tetőtéri bázisán teával indítjuk a beszélgetést, és közben tanulmányozom a tárlatnak is beillő "tárgyi bizonyítékokat". Ekkor szólal meg először a kakukk az órában, figyelmeztetve az idő múlására. A hatvanadik születésnapjára kapta, mert tudják róla, hogy pontos ember és ezt meg is követeli. Körbe nézve a falakon 1949-as tanári kari fotót, a faipari mérnöki tanári kart láthatjuk. Sajnos már csak egy professzoruk él, Rónai tanár úr. 1965-ból való a kép, amikor éppen édesapja volt a dékán. A kép mellette a kedvence, Wágner Károly professzor, aki német származásúként, nagyon sokat tett a magyar erdészeti oktatásért, a magyar szaknyelv kialakításáért. - Már csak azért is kedvelem, mert én is német gyökerű vagyok - magyarázza a professzor -, Apám részéről 1570 körül telepedett le a család, és mindig ma gyarnak vallották magukat. Bár az apai nagy anyám egy szót sem tudott magyarul. De a családunk az elsők között lépett be a Magyar Szövetségbe, Ennek még ma is megvannak a dokumentumai: befizették a száz pengőt. Német származásúak voltak, de magyarok. Édesanyám részéről a nagyapám is német, sváb, de a nagyanyám bosnyák. Tovább tájékozódva a falitárlaton, soproni és selmeci képeket láthatunk. - Az akvarellek édesapám képei, néhány a több százból. Az alsó képen a bolgár-török határra jellemző építészetet örökítette meg. A nagyobb képek selmecbányai részleteket ábrázoló festmények fotói. A karosszékem is selmecbányai - mondja nem kis büszkeséggel. - Sokáig Diebold Karcsi bácsi, a fotótanszék adjunktusa, ragyogó fotómüvész ült benne, akinek a képei a legfontosabb soproni könyvekben láthatóak. Amikor kicserélték párnázott forgószékekre a régieket, akkor elhoztam. Nekem nincsenek gerinc problémáim, kényelmesen ülök benne, mert elődeink tudták, hogy milyen széket kell csinálni. - A szekrény tetején apró-cseprő, fából készült, profán tárgyak is vannak. - Ezek a világ minden részéről származnak, az utazásaimról hoztam vagy kaptam. A kis kockák Kanadából valók, és fel van tüntetve rajtuk, hogy mennyi sejt, rost található bennük. A hallgatóknak megmutatom, és felfrissíthetik az ismereteiket. Finnországból való a fenyő, amit egy darabból faragnak, a mexikói teknőst pedig a legkeményebb fából, a vasfából faragták. A kmer fogatot egy kambodzsai hallgatótól kaptam; Erdélyből való a szitakészítő, de Új-Zélandból, Angliából, Japánból, Kínából is vannak itt emlékek. A bányászfigurát pedig - amit a Kasner-lányok készítettek, az Erzsébet utcai népművészeti boltban -, az egyik, még Sopronban végzett, bányász évfolyamtól kaptam, akik tiszteletbeli évfolyamtársukká választottak. Ez az évfolyam akkoriban még nem élhetett a selmeci hagyományok szerint. A találkozóikon én voltam a szakestély elnök, és énekeltem velük. A két gyertya azért nevezetes, mert amikor '90-ben, Temesváron voltak az emlékezetes események, összegyűlt a hallgatóság és gyertyát gyújtottunk. - A néhány évvel ezelőtt megjelent Horribile Dictuban olvastam, hogy újság író akartál lenni. Tényleg? - Valóban, az volt minden vágyam. Az életemhez mindig hozzátartozott az olvasás és az írás. A tanáraim arra bíztattak, hogy irodalmi pályát válasszak, de az Édesapám, aki építészmérnök, és az egyetemen a professzorom is volt, azt mondta, hogy először legyen a kezemben egy diploma. Utána azt csinálok, amit akarok. A mai napig áldom érte.

ImageÚjságírónak nem lettem volna olyan jó, mint ahogy a
nagyon-nagyon szeretett szakterületemen sikerült. Kiegészítésként pedig a gondolataimat is rögzítem. Bár az egyik lexikonban az áll, hogy költő, okleveles faipari mérnök, egyetemi tanár, nem vagyok költő, csak a gondolataimat rögzítem. Későn kezdtem el publikálni az ilyen írásaimat, és csak akkor vettem a bátorságot ehhez, amikor már eleget olvastam. - Azért elég korán kezdted. - Már diákkoromban közölték a verseimet, a Jövendőnkben. A szerkesztője Hegedűs András, a nagyszerű irodalmár volt, Petőfiről szóló kötetet írt. Sokat járt Sopronban, bíztatta az ifjú titánok társaságát. Most jelent meg az Ének című antológiájuk. - Az életed gyönyörűen példázza a hagyományok átadását: egyrészt a különböző nemzedékek kapcsolatában, más részt egy új szak egyik első képviselője voltál. Ez visszatér az írásaidban is, ahogy a Faipari Karát vette és továbbviszi a hagyományokat. Ebben oroszlánrészt vállaltál, nevezetesen Te írtad a faiparosok himnuszát. Miért tartod ilyen fontosnak a hagyományokat? - Azért, mert ma a világon, a különböző egyetemeken sokan szereznek "papírt", és csak halványan emlékeznek azokra, akikkel együtt tanultak és éltek. De vannak olyanok, akik mindenkire emlékeznek, és akiknek életük legfontosabb, legszebb évei azok, amiket az egyetemen töltöttek. Ez utóbbiak mind kiváló intézményekben, nem tucat-egyetemen tanultak. Kisgyermek korom óta itt élek az egyetemen, hiszen édesapám a négy rossz kölyköt reggel kicsapta a botanikus kertbe, és csak ebédre szedett össze bennünket. Mi itt mindent átéltünk, és nagyon hamar észleltem és csodáltam a hallgatók, tanárok viselkedését. 1951-ben, amikor a selmeci hagyományok ápolása miatt eltávolították a hallgatókat (Lásd a Vivat Academia 1. és 2. szá mában Wisnovszky Károly visszaemlékezéseit - Z.Z.), napokig sírtunk, hiszen jó barátaink, példaképeink voltak azok a kiváló, idősebb fiúk. Azzal, hogy kifejezetten a selmeci hagyományok miatt távolították el őket, a következő generációk számára mindezt hihetetlenül érdekessé tették. Már akkor, gyerek fejjel tudtuk, hogy ezt meg kell is mernünk, amiért ekkora áldozatot kellett hozniuk. Ez volt tehát az indíttatás. Amikor bekerültem az egyetemre, csodás emberek voltak itt, például Tamás László, alias Libella, aki geodéta volt és az ábrázoló tanszéken tanított. Ők találták ki, hogy a hagyományaink haladó hagyományok, és ezt már bevette az akkori vezetés. Szép lassan engedélyezni kezdték, hogy nyíltan is a hagyományok szerint éljenek a hallgatók. A hagyományokban nem a külsőségek a legfontosabbak, ha nem a baráti közösség. Tudunk krónikus beteg hallgatóról, akit állandóan ápoltak a társai, sőt főztek is rá. Ezek az em lékek köteleztek arra, hogy mi is így éljünk, és át is plántáljuk az ifjúságba. Hamarosan harminc éve, hogy az egyetemen vagyok, és az óta nagyon sok évfolyam volt a kezem alatt. Mindig megértettük egymást, ha vita volt közöttünk, visszatértünk a közös nevezőhöz, a selmeci hagyományokhoz: akkor vajon hogy' csinálták? A hallgatóság huncutságait is jobban megértem, hiszen tudom, hogy selmecen is voltak ilyen hallgatók. A szakest szó is úgy alakult ki, hogy a selmeci polgárok már nagyon háborogtak, mert az akadémisták állandóan ittak. Erre azt találták ki, hogy á, ez nem ivás. Az lehet, hogy isznak is valamit, de közben a szakmáról tárgyalnak, szakmai vitákat folytatnak! Ezért ezek szakestek lettek. Örülök, hogy az itteni ifjúság is nagyon leleményes volt, nemrégiben kitalálták a különböző tanszékek alapítását, amelyek foglalkozásain a szakma, a hagyományápolás mellett az énekelés és a sörfogyasztás is megengedett. - Most viszont egy sok veszélyt rejtő folyamatnak vagyunk tanúi, még pedig annak, hogy ez az egyetem is tömeg intézménnyé válik. 1998-ban, ami kor a felújított, egy kori KISz-házat átadták, és az ünnepi szakestélyre az akkori oktatási minisztert, Pokorni Zoltánt is meg hívták, a hallgatók panaszolva mondták, hogy már nem minden kar és szak "vevő" a selmeci hagyományokra. Látsz-e veszélyt abban, hogy ekkora méretűre duzzadt az egyetem? - Biztos vagyok abban, hogy ezek a hagyományok tovább fognak élni. Más európai egyetemeken is meg maradtak a hagyományok azokon a szakokon, amelyeknek voltak ilyenek. Göttingában vagy Hamburgban (ahol harminc - ezer hallgató tanul) ma is meg van a kemény mag - nem véletlenül erdész és fás hallgatókból -, hiszen nekik voltak hagyományaik. És nagyon szívesen befogadják más szakok hallgatóit is. Azt manapság már nem lehet elképzelni, hogy mindenki ezek mentén éljen. De ennek a magnak kisugárzása van. Milyen csodálatos például, hogy a székesfehérvári karunk a hagyományok ápolásában élen jár. Ugyanígy Dunaújvárosban az ottani főiskola is hihetetlen erős fellegvára a selmeci hagyományoknak. Ők a sztálinvárosi leopárdok utódai, akik a főiskola odakerülése óta őrzik a hagyományokat. Te hát biztos vagyok abban, hogy továbbvisszük a szakmánk szeretetét, a barátságot, a szolidaritást és a művészetek szeretetét. Elszomorító viszont, hogy a klasszikus európai oktatás utolsó napjait éljük. Óriási vehemenciával gázolják le ennek a felsőoktatásnak a pedagógia hagyományait, és nem tudják, hogy mik lesznek ennek az elembertelenedésnek, elszemélytelenedésnek a következményei. Amikor nem kötelező az előadások látogatása, csak számítógépen át vagyunk kapcsolatban, csak az fontos, hogy meglegyenek a megfelelő kreditjeik. Ezt nem szabadna átvennünk, és e téren kemény harcot kellene folytatnunk. De kevés esélyt látok rá, hiszen a kormányzat eltökélten a reformok mellett áll. És ebben nincs segítségünkre Európa sem, mert Ausztriában is átalakul a felsőoktatás, és Németország is meghajolt az amerikai oktatási modell előtt. Tehát hamarosan egy új felsőoktatással kell számolnunk. Ebben az új helyzetben kell, hogy tápláló, szép sziget legyen az erős hagyományokon nevelkedett erdész, faiparos, (és bányász, kohász, földmérő) valamint a közgazdász szak. Ez utóbbiakat azért említem meg, mert tapasztalataim szerint, mintegy harminc százalékukat érintette meg a selmeci hagyományok üzenete. Az ottani karvezetés jól látta, hogy számos helyen, nagyon sok közgazdászt képeznek, de az itt végzők, soproni közgazdászok lesznek, akiknek érdemes a hagyományok szerint élniük. A himnuszról pedig annyit, hogy már hallgató koromban elkezdtem írogatni, komponálni, és 1971-ben a KISz meghirdetett egy pályázatot. A társaim bíztatására beadtam, és ezt fogadták el. De akkor ez még nem volt himnusz. Én még most is csak azt mondom, hogy ez a fásoknak a legünnepélyesebb nótája. De már annyira elterjedt, hogy az erdészek is nagyon sok helyen éneklik az ökomenikus szakestélyeken. Tímár Józsi, jó hangú, erdész ifjúsági vezér mondta egykor, hogy ő bizony meg tanítja a fásoknak ezt a himnuszt. Csak akkor lehet egy dalból himnusz, ha a hallgatóság körében népszerűvé válik. A közgazdász hallgatókat szoktam tanítani énekelni, akik megkértek, hogy írjak nekik is himnuszt, de mondtam, hogy ilyesmihez évek kellenek. Azóta is gyulnek az asztalomon a kottapapírok. - Szereztem tapasztalatokat fovárosi egyetemen is, ahol már három évtized del ezelott teljesen személytelen volt a légkör. - Meg kell találnunk a módját annak, hogy ne szegényedjék és ne gépiesedjék el az oktatás. Ebben óriási felelősségünk van. De hasonló a felelőssége annak a generációnak is - a mostani firmáknak -, amelyik a mai fiatalokat a kezében tartja. - Ezzel egy nagyon fontos dolgot mondtál ki! - Az ő kezükben sokkal több van, nagyon sok múlik rajtuk, csak nehogy megijedjenek ettől. Mostanában egy könyvön dolgozom, amelyben Selmectől kezdve a mai napig igyekszem emléket állítani az egyetemünknek. Ez nem történelem könyv lesz, hanem inkább filozofikus, amely egy Selmecen kezdődő és Sopronban folytatódó szakestélyen keresztül mutatja be az Alma Matert. Sietek vele, mert megint betegségek környékeznek. Amikor '98-ban is baj volt, gyorsan kiadtam a Forgácslap könyvemet, utána az Égi sörmezőket, majd a Farostlemezt. Örülök, hogy a diákság pajzánságairól szóló Égi sörmező megjelent, bár ennél sokkal pajzánabb kötet is készült, de azt nem adom ki, csak a legszűkebb baráti körhöz jut el. A diák sokszor meggondolatlanul sért. Abban a kötetben vannak ilyen írások is, és nem akarom senkinek az emlékét bántani. Annak vi zont örülök, hogy a Kovács Illésről szóló vers megjelent. Annak idején, a diploma-bankettünkön egy szavaló kórus elmondta a Kovács Illés szekerén című opuszt. Ezután az akkor még csak docens, sírva ment ki az előtérbe, hogy kigúnyolták. Mi akkoriban Villon hatása alatt álltunk, és ez egy hasonló hangvételű vers. De a mai ifjak, akik már nem ismerték Kovács Illést, örömmel emlegetik a vers kapcsán. - Egyik-másik versedben Ady hatása is föllelhető... - Igen, sőt Dzsida Jenő is. Nagyon jó tanáraim voltak, akik jó könyveket adtak a kezembe. - Már eszmélő korban érted meg '56-ot. Milyen emlékeid vannak azokról az októberi-novemberi napokról? - A legfontosabb emlékem a főiskolával kapcsolatban, amikor egyik este Apám cigarettafüst szagúan hazajött a kari ülésről, és azt mondta, hogy Soproni Műszaki Egyetem vagyunk. - Ez volt az egyik, akkori követelésük... - Igen, a Bányamérnöki, az Erdőmérnöki és a Földmérőmérnöki Karból megalakult az egyetem. Mi, gyerekként még nem egészen tudtuk felmérni ennek a jelentőségét, de életre szóló élmény volt. Hihetetlen düh fog el még ma is, ha rá gondolok: a "konszolidáció" során, az egyik első dolog volt, amit semmissé nyilvánítottak. Később pedig, 1959-ben, sírva hallgattuk a rádióban, ahogy Kádár bemondta: - Eeetársak, a soproni csatát megnyertük! - Ez azt jelentette, hogy el vitték innen a bányászokat, a kohászokat és a geodétákat. Egy év múlva kerültem hallgatóként a főiskolára. '56-os emlékem még az is, hogy milyen fegyelmezettek és következetesek voltak a hallgatók a kohidai fegyházban: csak a politikai foglyokat engedték szabadon. A segélyszállítmányok rakodásában és szétosztásában, itt a főiskolán, a hallgatók irányításával, gimnazistaként mi is részt vettünk. November 4-e után indult a menekülés. Nagy bölcsesség volt az akkori vezetők részéről az a döntés, hogy kimenjenek, mert sokan váltak volna közülük a megtorlások áldozataivá. - Édesapád számára is nagy dilemma lehetett: menni vagy maradni? - Mi is mentünk, de csak Svájcba. Apám azt mondta Roller Kálmánnak, hogyha elviszed őket a tengerentúlra, akkor örökre elvesznek a hazának. Ott kinn, Édesapám '57 márciusában összehívott minden családtagot, és egy darab papírra föl kellett írnunk, hogy haza akarunk-e menni vagy sem. Minden ki azt írta, hogy haza akar menni. - Ennek volt kockázata. - Igen, de különösebb bajunk nem történt. Az óta is szeretünk külföldre menni, de élni, csak itt tudunk. - A Horribile Dictu kör kérdésére azt is válaszoltad, hogy akinek különböző színű zokni van a lábán, azzal biztosan jól megértitek egymást. Mire gondoltál? - Rendkívül szókimondó hallgató voltam, és ha az éppen induló faipari oktatásban úgy éreztem, hogy egy-egy területen nagyon gyöngén mennek a dolgok, nem tettem lakatot a számra. Szóltam a társaim nevében is, de kigúnyoltam azokat a hallgatókat, is akik szolgai módon el fogadták a rossz minőséget. Emiatt, amikor végeztem, a káder anyagomba azt írták, hogy egyetemi oktatásra alkalmatlan. Ezt, egy akkori tanárom, később munkatársam írta alá. Apám egyik fontos elve volt, hogy először gyakorlati tapasztalatokat kell szerezni. Ennek megfelelően kilenc évet töltöttem a gyakorlatban, és hamar észrevettem, hogy közösség alakul ki körülöttem, hallgatnak rám az emberek, tudom őket irányítani. Megéreztem, hogy ez egy nagyon fontos tulajdonság. - Hogy' kerültél vissza az egyetemre? - Cziráki professzor mellett kiírtak egy állást, megpályáztam és elnyertem. Itt is meg kerestek azok, akiknek volt valamilyen gondjuk, akiket igazságtalanság ért vagy valami miatt szenvedtek. Körülöttem csoportosultak a problémás emberek, akikkel más nem bírt vagy nem törődött. Büszke vagyok arra, hogy sokukból lett sikeres ember, még ha nem is a szakmában. - Két ciklusban rektor is voltál. - Észrevétlenül lettem rektor. Soha egy lépést sem tettem ezért. Egyszer csak ez a közösség is a bizalmába fogadott. Ez arra az időszakra esett, amikor a politikai változások zajlottak. Itt mindez úgy vetődött föl, hogy megszüntetni vagy meg hagyni, elbocsátani vagy sem? Ez volt a legszörnyűbb dolog. Nagyon kemény munka volt. Eközben, jutott időm a legelesettebb segédmunkásra is, és úgy hiszem, hogy barátságban maradhattam mindenkivel. - Mihez kezdtek például a tudományos szocializmus oktatói? - Az a tanszék átalakult, akik tudtak, filozófiát, szociológiát, politológiát tanítottak, akik érezték, hogy el kell menniük, azok távoztak. Nálunk sosem folyt vér. Ez nagyon fontos dolog. A durva cselekedetek durva reakciókat szülnek. Előfordult, hogy egy csoport követelte tőlem, hogy ezt meg ezt távolítsam el. De nemet mondtam. Azt feleltem, hogy majd meglátjuk, hogy' végzik a dolgukat, és aki nem tud be illeszkedni, az úgy is el megy magától. Így is lett. Sok-sok akkori ellenfélből igaz barát lett. Ilyen például Király Laci bácsi, akivel akkoriban kemény harcban voltunk. Akkor elhatároztam, hogy számomra az egyetem fejlesztése lehet az egyetlen cél. Te hát magam, nem voltam különc, de meg értettem azokat, akiknek a lelke más volt. Kíváncsi voltam, hogy a viselkedése adottság, vagy az élet hatásai miatt lett ilyen. Volt egy hallgatónk például, aki sokszor hiányzott, ha bejött, azonnal el aludt. Ki akarták rúgni, de kiderült, hogy nagyon-nagyon rossz anyagi körülmények között él, ezért éjszaka dolgozik. Ez az ember vezetővé lett, és hamarosan doktorál. - Ezt a különcséget ma inkább úgy hívnánk, hogy kreativitás. Ezirányú fogékonyságodat bizonyítja a művészeti képzés be indítása. - Nagyon sokat gondoltam arra, hogy létre kellene hozni egy ilyen típusú oktatást, egy részt, mert ez Sopronnak jár, más részt pedig, a faipari mérnökhallgatók és az erdészek között is számos jó rajzkészségű, jól festő, faragó fiatal volt. Jelentkezett egy fiatal, bátor csoport, akik azt mondták, hogy szívesen elkezdenék az oktatást. 1990. november 3-án igent mondtam a kérésükre. Hihetetlenül nehéz volt leküzdeni az itteni óriási ellenállást. A budapestiek is föl kapták a fejüket: Sopronban művészeti képzés? De volt egy helyettes államtitkár, Fekete György, aki mellém állt, és azt mondta, hogy óriási fantáziát lát ebben. Sok munka fekszik benne, és kialakult egy olyan művészeti oktatás, ami anyagismereten alapul. Az itteni hallgatók hihetetlen anyag-intelligenciával felvértezve fejthetik ki a kreativitásukat. Ez az oktatás hatással van a faipari és az erdészképzésre is, hiszen például erdész professzorok is tartanak órákat nekik. Jó helyre jött az Alkalmazott Művészeti Intézet. - Annak ellenére, hogy személyiségükből adódóan a legnehezebben fogadják el a szabályokat, az előírásokat... - Azt hiszem, hogy velük kapcsolatban is helyes módszert követtünk. Nem kényszerítettük őket semmire. Rövid idő alatt kialakították a saját közösségüket és a saját hagyományaikat. De közöttük is vannak olyanok, akik a selmeci hagyományokat választják. Egy dolgot meg kell említeni: A campusukat, azt a gyönyörű, Hauszmann Alajos tervezte épületet, amit a várostól akkoriban, egy forintért kaptunk, még mindig nem tudtuk rendbe hozni. Szeretném megérni, hogy az az épület is megszépüljön. Ha megnyerném a főnyereményt, rendbe hozatnám. - 1999-ben az akkori pénzügyminisztertől a támogatás leosztását kérted volna számon. Ez ma is nagyon aktuális. - Ma még inkább. Annak idején a hallgatókkal együtt mi is ki vonultunk a tandíj bevezetése ellen tiltakozni. Ez végül egy felemás intézkedésben realizálódott. Most sokan azt gondolják, hogy a korszerűsítéstől olcsóbb lesz a felsőoktatás. Miközben el kell bocsátani embereket, és bizonyos területeket át kell szervezni, fennáll az a veszély, hogy számos fontos érték elvész. Véleményem szerint a felsőoktatáson nem lehet, nem szabad takarékoskodni. Óvatosan fogalmazva csak azt mondom, hogy egy-egy ilyen nagy reform előtt alaposan mérlegelni kell, hogy a meglévő értékeinket megőrizzük. Ez pénzbe kerül, és ehhez mi is igyekszünk minél több pénzt szerezni. Az egyetem eddig is komoly bevételeket könyvelhetett el, de ennek is megvannak a határai. A kiművelt emberfőkkel kapcsolatos, sokszor hangoztatott mondat, nagy igazságot takar. Ezt abból is látom, hogyha kimegy tőlünk egy hallgató Amerikába, másfél év alatt, játszva megszerzi a PhD fokozatot, mert olyan alapos, általános műveltsége van. Ezt nem vehetjük el az emberektől semmilyen reformmal, mert attól félek, hogy a művelt magyar ember veszik el ezáltal. - Milyen szakmai könyvön dolgozol jelenleg? - A fát az Isten csodálatos adományának tartom, az erdőnek, az életünk alapjának, a másik csodának a terméke, és ezzel nekünk óriási felelősséggel kell bánnunk. Azt tanítom a hallgatóimnak, hogy minden porcikájáról előre tudnunk kell, mi lesz belőle. Ettől meleg lesz, abból azt csinálok, és ezerszeresre is tudom növelni az értékét, ha szellemesen, netán művészi módon készítek belőle valamit. Ezt úgy is tanítom, hogy a fa feldolgozás művészete. A Mindentudás Egyetemére engem is bejelentett az egyetemünk, de ez nem jött létre, viszont a doktoranduszok összejövetelén elmondtam, amit ott akartam. A hallgatóság soraiban sok akadémikus is ült, és az ő biztatásukra egy könyvet írok, aminek az alapja ez az előadás. Talán az lesz a címe, hogy Kalandozások a fakutatásban. A fáról szól majd, azt igyekszik népszerűsíteni. Arra is felhívom a figyelmet benne, hogy az erdő az élet, abban van lekötve a világ szerves anyag készletének 80 százaléka. Nem vészharangot kongatok, de gondolkodásra szeretném késztetni az embereket. Ezt is olyan formába igyekszem önteni, mint a forgácslap könyvemet, és minden fejezet elé valamilyen frappáns, odaillő idézet kerül. Ennek ugyan az lett az eredménye a szakkönyvben, hogy az idézeteket minden ki tudja, de az anyagot nem. Remélem ezúttal másként lesz.
- Úgy legyen!

Zétényi Zoltán

<<Vissza

No events