Három-négy évvel ezelőtt lettem először figyelmes arra, hogy egy hollópár jelenik meg a fejem felett, amikor a Kissomlyó hegyen a Kálvárián tartó utamat járom. Azóta egy-két kivételtől eltekintve mindig így történt, pedig egy évben négy-öt alkalommal is megismétlem a golgotai utat.

Volt eset, amikor már a harmadik-negyedik stációnál megjelentek, máskor csak később, megint máskor nem is egy, hanem két pár, de, ha egyszer megjelentek, a fejem fölött körözve minden esetben elkísértek az utolsó stációig megkönnyítve egyszersmind üdvössé téve ezzel saját keresztem hordozását. A hegytetőre felérve pedig megmagyarázhatatlan módon egyszer csak eltűntek. Mivel egy ilyen imádságos út rendszerint 60-70 percig tart, sokszor fél óránál is hosszabb ideig tartó kíséretet kaptam tőlük, így köztem és a Feljebbvalók közötti beszélgetésbe ettől kezdve az erdő fáin kívül rendkívül kedélyes mégis méltóságteljes beszélgetőtársként néhány évvel ezelőtt a hollók is beszálltak.
A HoLLó, amely az ég felől nem egyenletesen repülő, hanem HuLLó mozgást végezve közelít a föld felé, a HaLáL madaraként közismert.1 Sajnos ez az elterjedt igazság féligazság. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a holló a halállal történő szembenézés, ezzel együtt pedig az újjászületés lehetőségének madara. Ilyen értelemben szimbolikája nem pusztán a fizikai halál, hanem a hétköznapokban jelentkező lemondások, kényelmetlenséggel vagy éppen fájdalommal járó szakítások, mint apró halálesetek jelentéskörére terjed ki, amelyek ugyanakkor elengedhetetlen feltételei a megújulásnak, vagyis a lelki fejlődésnek. Ismerjük persze Poe modern hollóját, amelyik valóban halált hoz, és semmi mást. Ismerjük a modernt, amely köztudottan szeret a végszerűségben, illetve a halál okozta keserűségben tetszelegni. És találkozom a kortársakkal, akik korábban soha nem látott formai sokszínűségben ugyanezt folytatják, és mindennek tetejében ezt nevezik posztmodernnek. A modern kort megelőzően viszont a holló, merőben más körülmények között tűnt fel, mint manapság, s, ha valaki ma tényleg túl akar és képes jutni a modernen, szükségszerűen ugyanilyen indítékokkal kell, hogy szembetalálja magát. A modern kort megelőzően a hollót ugyanis soha nem önmagában ábrázolták, minden esetben volt körülötte, de leginkább a csőrében valami, ami vele összefüggésben túlmutatott azon, ami végesnek látszik.
Anélkül, hogy sorra vennénk különféle korok különféle kultúráit, elégedjünk meg most két magyar példával: a Pálos rend névadója, Remete Szent Pál az Anjou legendáriumból származó miniatúráján egy hollóval együtt látható, amely csőrében kenyeret tart; Mátyás király címerében és Corvináiban a holló csőrében aranygyűrű látható (a holló latin elnevezése: Corvus corax).2 Ezekben a szimbolikákban a holló az éjszaka és a halál madaraként a sötétben nem látszik, csak az, amit a csőrében tart. Nem a sötétet látni tehát, hanem a kenyeret, vagyis a testet, valamint a teljességet képviselő fénylő gyűrűt. Mindkettő több a végességet jelentő sötétségnél, de, amelyekhez az út szükségszerűen a sötétségen keresztül vezet.
A modern ember éppen erről a szimbolikáról feledkezett el, hiszen a logika túlhangsúlyozásával, ezzel összefüggésben pedig a diszkurzivitás kizárólagossá tételével pusztán kényelemből egy jel és egy jelölt kapcsolatára egyszerűsítette le a szimbólumot, így természetszerűleg az is a feledés homályába veszett, hogy a szimbólum valójában azonos a dologgal, nem pedig csak utal rá. Olyannyira a feledésbe merült ez, hogy a modern ember mára már nem is nagyon érti, miként lehetséges, hogy egy lefestett, kifaragott vagy megverselt jelenség nem merül ki abban, amit jelent vagy ábrázol, hanem ennél teljesebb minőséget képviselve azonos szintű a dologgal.
A hollót sem lehet szimbólummá lefokozni. A holló csak a magasrendű szellemi működés által kiváltott rezgések környékén fordul elő, csak ott képes élni. Hogy velük is lehet beszélgetni, csak az tudja, aki próbálta. Akinek nincs róla tapasztalása, legfeljebb szép metaforának találhatja ezt a beszélgetést. Az pedig, hogy a Kissomlyó hegyen több évtizedes szünet után újra megjelentek, azt jelzi, hogy egyik leglényegesebb szent helyünk új erőre kapott, és esély mutatkozik arra, hogy méltó legyen régi nagy híréhez. Egyesek szerint alig több, mint tíz éve, mások szerint még ennél is kevesebb ideje költöztek vissza. A csobotfalvi Antal Imréék néhány hete 23 hollót számoltak meg.
Az üdvösség eljövetelét várók örömére arról is tudósíthatok, hogy azoknak a termelőknek a mintegy 3/4 része, akik évtizedeken keresztül krumplit termesztettek a Kissomlyó hegy környékén, az utóbbi 1-2 évben hirtelen tönkölybúza és más gabona termesztésére tértek át, napjainkban pedig egyik legfőbb gondjuk az, hogyan tudnának szert tenni egy gabonahántolóra. A föld alá fojtott energia szinte a szemünk láttára változott át, és a kalászosok antennáin keresztül még erőteljesebben foghatók be az égből, mint eddig. Persze az ellenerők is működésbe lendültek. Nemcsak a papság osztódik meg egyre jobban. A csíkszeredai Millenniumi Templom melletti tízemeletes épület tetejére néhány évvel ezelőtt példátlan módon mobiltelefon-átjátszó tornyot emeltek, ami miatt az ott lakók azóta is pereskednek a szolgáltatóval. Úgy hallottam, hogy 2008-ban fordult elő először, hogy a Pünkösdi búcsú idejére ideiglenesen a Nyeregbe is telepítettek egy telefonátjátszót, amely az agyhullámokhoz közeli frekvencián működve kihatással van az imádság erejére. Hiszen hatalmas ereje van annak, amikor mintegy félmillió magyar, a teljes magyarság több, mint 3 százaléka egyszerre énekli, hogy „Isten áldd meg a magyart!” vagy kéri a Jóistent, hogy jöjjön el az ő akarata.
A csobotfalviak azonban beszámoltak arról a döbbenetes megfigyelésükről is, hogy a hollók az Ezer Székely Leány Napja, vagyis július 2. előtt három-négy nappal csapatostul elvonulnak a Kissomlyó hegyről a szemközti hegyre, majd az egyre népesebb közönséget vonzó, ma már rockoperával is „ünnepelt” esemény után három-négy nappal visszaköltöznek eredeti helyükre.
Érteni vélem a hollókat. A somlyói hegy szellemének valódi ideje ugyanis nem a ma már 300, mások szerint 500, sőt 700 ezer magyar embert vonzó Pünkösdi búcsú, hanem Sarlós Boldogasszony napja, vagyis július 2.-a. Ez a „tiszta magyar ünnep!”3 A Pünkösdi búcsú mai jelentősége csak 1567 óta tart, amikor is János Zsigmond erőszakos reformációjának ellenhatásaként a csíkiak, a gyergyóiak és kászoniak a Tolvajos-tetőn nagy csatában legyőzték a fejedelem seregét. Ám Sarlós Boldogasszony napja, a valódi ünnep, a kereszténység előtt szintén ünnep volt. Ezen a napon özönlöttek a székelyek a Kissomlyó hegyére. Hogy ez egy idő után elmaradt, annak oka az, hogy a katonai siker napja (1567. május 15., Pünkösd szombatja) eltolta a hangsúlyt az eredendő ünnepről, így július 2.-a néma ünneppé vált. (Ilyen összefüggésben óvatosan talán még politikai ünnepnek is lehetne nevezni a mai Pünkösdi búcsút.) A maga módján Domokos Pál Péter tanár és néprajzkutató 1931-ben élesztette újjá a ezt a hagyományt, amikor kezdeményezésére nemcsak Somlyóról, hanem a környező településekről érkeztek a székelyek azért, hogy az ősi ünnepet idézve az aznapi szentmise után különféle programok során találkozzanak egymással. A Pünkösdi búcsúhoz hasonlóan ez az esemény is szünetelt a kommunizmus évtizedei alatt (amikor a hollók is eltűntek a vidékről) egészen 1990-ig. A Boldogasszony-ünnep eredeti teremtő jellege a modern korban tehát hagyományőrzésben merült ki, amelynek legnagyobb vadhajtása mára a rockopera lett. Természetesen nyilván nem annak műfaja miatt.
Nem hiszem, hogy a hollók műfaji, tehát formai szempontok alapján válogatnának, s azért vonulnak el erre az időre, mert a rockopera hangereje zavarja hallásukat vagy azért, mert műfaját nem vélik hagyományőrzőnek. Úgy ismertem meg a hollókat, hogy azok inkább a magasabb szintű szellemi rezgésre fogékonyak, az képezi éltető közegüket, s, ha ez megszűnik – miként a kommunizmus idején is megszűnt –, akkor elhagyják a területet, s örülhetünk, ha ki nem halnak. Úgy képzelem, a hollókat nem lehet becsapni. Rögtön érzékelik, ha valami szakrális minőségben nyilvánul meg, és azt is, ha csak annak látszik; hogy valami valóban Istvánt, a királyt idézi, vagy csak arról szól. Egy mű ugyanis, nem attól szakrális, hogy a szakralitásról szól. És, ha a mű címében a Sacra Corona kifejezés szerepel, az még nem jelenti azt, hogy a mű, ahogyan előadják, maga is szakrális. A magyar ember sem pusztán azért magyar, mert magyarul beszél; vagy azért, mert nemzeti színű vagy árpád sávos zászlót tart a kezében vagy tűz ki azt saját házára; vagy azért, mert fideszes; vagy azért, mert Bocskai-ruhát ölt magára; vagy azért, mert a magyarok szkíta eredetéről prédikál; vagy azért, mert mangalicát tenyészt. Ezek így önmagukban pusztán formai elemek, a hollók számára nem elégségesek.
Megértük már egy párszor, hogy a kommunisták a pártházból átültek a templomba. Szemünk előtt láttuk-látjuk, miként tüntetik ki önmagukat, amiért úgy viselkednek, mintha ők találták volna fel a kapitalizmust.4 Néhány éve azt is tapasztaljuk, hogy újfajta verseny indult azért, hogy ki a magyarabb magyar. Nem nehéz megjósolni, hogy ez a jelenség a közeljövőben még inkább fel fog erősödni, és sok esetben provokátoroknak is köszönhetően a jelenleginél is nagyobb kavarodást és felfordulást fog eredményezni. Még nehezebb lesz tájékozódni, s az eddigieknél is többször és egyre durvábban fordul majd elő, hogy éppen azokat mellőzik, azokat sodorják hátrányba, teszik nevetségessé vagy büntetik, akik a legtöbbet tehetnék a magyarság, ezzel együtt pedig a világ valódi fejlődéséért. A kontraszelekció lassanként befejeződik. Sokan, egyre többen és egyre hangosabban jönnek, akik a nyilvánosság közepébe állnak. De vajon kiknek lesz/lehetne közönsége a hollók közül? Várszegi Tibor

1 Az írásmódot Szántai Lajos nyomán használom.
2 V.ö. Szántai Lajos: Mátyás és a Pálosok. http://gagbi-babca.blogspot.com/2008/03/szntai-lajos-mtys-s-plosok-elads.html
3 DACZÓ Árpád, Csíksomlyó titka, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2000, 321.
4 Ez a gondolat Fülep Lajostól származik: már a múlt század harmincas éveiben arról írt, hogy annál nagyobb veszedelmet nem tud elképzelni, mint amikor a kommunisták úgy tesznek, mintha ők találták volna fel a kapitalizmust. (Sajnos a forrást nem tudom.)

No events