2011. augusztus 27. - Kilencven éve tört ki a nyugat-magyarországi felkelés Kilencszázhuszonegy augusztus 28-án délelőtt jókötésű férfiú üldögél letargiában a soproni Pannónia kávéház teraszán. Az illető - kiszolgált világháborús százados - gyalázatosán rosszkedvű.
Szótlanul járatja végig tekintetét a falragaszokkal borított városon, körülötte tétlen és néma várakozásban legényei.
A Magyar Távirati Iroda négy nappal korábban, 24-én a következőket jelentette Sopronból: „Tegnap délben kifüggesztették a szövetségközi katonai bizottmány plakátjait a házak falára, amire néhány napja szorongva vártak a polgárok. A hirdetményt francia, német, magyar és horvát nyelven írták. A hirdetmény közli, hogy az antant augusztus 29-ére átadja Sopront és Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Végül tudomására hozta a lakosságnak, hogy tilos minden gyülekezés és felvonulás. A bizottság elvárja a magas műveltségű nyugat-magyarországi néptől, hogy a rendet nem fogja megzavarni."
Augusztus 27-én a magyar helyőrség csapatainak ki kell vonulniuk Sopronból. A korabeli tudósító szerint már a kora reggeli órákban hatalmas tömeg gyűlt össze a Széchenyi téren, feketébe öltözve. Ima, Himnusz, több ezer ember zokog. Az elvonuló magyar katonák lába elé virágokat szórnak, és azt kiáltozzák feléjük: „Isten veletek, tudjuk, hogy visszajöttök!"
Nyugat-Magyarország és Sopron sorsa voltaképpen már 1919. május 27. és 31. között eldőlt: a párizsi békekonferencián, miként Botlik József írja Nyugat-Magyarország sorsa, 1918-1921 (Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2008) című munkájában, „undorító, rosszízű alkudozások" után a legfelsőbb tanács elhatározta, hogy Ausztriát új államnak tekinti, és figyelembe veszi Magyarországgal szembeni területi igényeit. Végül a konferencia 1919. július 11-i ülésén kapta meg Ausztria az őrvidéki területsávot, ha még nem is pontosan a ma Burgenlandként ismert tartomány határaival. Az osztrák igények indoka egyébként Botlik szerint bizonyos „történelmi jogok" (?) mellett az volt, hogy Bécs élelmiszer-ellátása, katonai-védelmi szempontok, továbbá a szóban forgó, többségében német ajkú vidék lakosságának óhaja teszi szükségessé az elcsatolást... A mindinkább kiéleződő helyzetben - Botlik megfogalmazása szerint - a soproni antantbizottság közzéteszi az átadás tervét, amelyet „a párizsi nagykövetek tanácsa - feltehetően cinikus sugallatra - végül 1919. augusztus 29-én (az 1526. évi mohácsi csata napja!) 16 órára tűzte ki".
A Pannónia kávéház teraszán üldögélő századosnak minden oka megvan a nem éppen legrózsásabb hangulatra. „Ma Sopron meghal - jegyzi fel reggel naplójába. - Holnap már csak Ödenburg lesz a világon. [...] Hirtelen egy igen jóképű, teljesen felfegyverzett és felszerelt gyalogsági tiszthelyettes feszes katonai tartásban lép hozzám: »Kapitány úrnak Francia Kiss Mihály tiszthelyettes jelenti, hogy a fegyverek megérkeztek, s Héjjas főhadnagy úr az akadémián osztja szét őket!«"
Mintha villám csapott volna a tétlenül üldögélők közé.
Maderspach Viktor százados - mert ő a szóban forgó tiszt -, miként arról Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból címmel 2009-ben újra kiadott kötetében beszámol, embereivel megkapja a két teherautóval érkezett Mauser puskákat. A fegyverek nagy részét egy évvel korábban, 1920. július 30-áról 31-ere virradó éjjel a rongyosgárda Francia Kiss Mihály által vezetett osztaga rajtaütésszerű akcióval „szerzi" a határtól alig négy kilométerre levő Fürstenfeld katonai raktárából, majd Izsák közelében rejtik el a szállítmányt - a nyugat-magyarországi fejlemények hatására Francia Kiss a fegyvereket saját költségén, a feladóvevények tanúsága szerint vasúton, több „lépcsőben", Budapesten és Győrön át „gyorsáruként" feladva juttatja el Sopronba... Ahonnan még aznap három oszlopban zúdulnak a nyugat felől érkező ellenség elé.
Ami ezután történik: a huszadik századi magyar história egyik gyalázatosan kevéssé ismert, de annál dicsőségesebb fejezetének kezdete. Az ágfalvi csata, e „történelmi jelentőségű" ütközet a nyugat-magyarországi felkelés nyitányát jelenti - ebből Maderspach Viktor, Francia Kiss Mihály és a többiek mellett döntő mértékben veszi ki részét az a rongyosgárda, amelynek hírét-nevét ekkortól ismeri meg igazán a korabeli magyar világ. Igaz, az első hírek már 1919 őszén, az augusztus elején bekövetkezett román megszállást követő hónapok során röppennek fel róluk: klasszikus gerillaakcióikkal nyugtalanítják a megszállókat, folyamatos és olykor érzékeny veszteségeket okozva nekik - aligha véletlen, hogy Héjjas Iván fejére vérdíjat tűznek ki a románok... A rongyosgárda a hagyományos partizán-hadviselés eszközeit alkalmazza a nyugat-magyarországi harcok során is: alig egy-két tucat emberből álló kis harci egységekben, portyázó harcmodor alkalmazásával rajtaütéseket hajtanak végre, leleményességgel és kis létszámukhoz képest aránytalanul nagy tűzerővel, ügyesen a valódi erő többszörösének látszatát keltve, hol itt, hol ott felbukkanva, gyorsan és hatékonyan. A győztes csaták - a szeptember 8-i, második ágfalvi ütközettől a cinfalvi, a gyanafalvi harcokon, a pörgölényi és kirschlagi csatán át a különösen nagy port felvert pándorfalvi és királyhidai összecsapásig - egymást követik. (A harcokban - különböző rejtőzködő „trükkökkel", miként arról Somogyváry Gyula És mégis élünk című regénye is pontosan beszámol - nagy számban részt vesznek a különböző okokból a helyszínen tartózkodó magyar katonák is.) Szeptember végére a felkelők jelentős mértékben visszavetették az osztrákokat, újabb és újabb megszállt magyar településeket foglalva vissza tőlük. Minden nemzetközi tiltakozás, beavatkozni próbáló akció hasztalan, a magyar kormány emberei - kimondottan rokonszenves „sumákolással" - látványosan tárják szét karjukat a mind dühödtebben szemrehányásokat tevő antanttiszteknek: hiába, ezek szabadcsapatok, banditák, sajnos semmit sem tehetünk... És amikor október 4-én Prónay Pál Felsőőr főterén kikiáltja az önálló, független és semleges Lajtabánság államot, már minden érintett tudja: valamit tenni kell, valami határozottat és végleg megnyugtatót. Botlik József szerint Gömbös már szeptember 29-én közli Prónayékkal, hogy Nyugat-Magyarország nagy részét át kell majd adni, de valószínűleg Sopronról és környékéről - a magyar kormány régi (bár egész területre vonatkozó!) kérésének ekképpen eleget téve - népszavazás lesz; biztosat persze még senki sem tudhat. Bánffy Miklós külügyminiszter, az Erdélyi történet majdani írójának önéletírása (Emlékeimből - Huszonöt év. Polis, Kolozsvár, 2000) szerint már 26-án tárgyal az osztrákokkal - Lajtabánság állam kikiáltása után egy héttel, október 11-én pedig Pietro Paolo Tomasi della Torretta márki, olasz külügyminiszter elnökletével megkezdődnek a velencei tárgyalások, melyen osztrák részről Johannes Schober kancellár, magyar részről Bethlen István miniszterelnök és Bánffy külügyminiszter vesz részt. Közben, október 20-24-e között lezajlik IV. Károly szerencsétlen második visszatérési kísérlete, ám november 22-én Bánffy és a budapesti osztrák követ aláírja a Sopron városára és a környékbeli nyolc községre vonatkozó népszavazás körülményeiről szóló okmányt. Néhány nappal korábban az osztrák hatóságok - immáron minden ellenállás nélkül - Sopronnak és környékének kivételével birtokba veszik a nyugat-magyarországi területeket.
A népszavazás eredménye közismert, a valóban „magas műveltségű" nyugat-magyarországi nép egyértelműen letette a maga voksát. Alig három és fél hónappal a harcok kezdete után a Trianon utáni Magyarország - Pécs és Baranya nagy részének megtartása mellett - első, igen nagy diplomáciai sikerét érte el, és kicsikarta az egyedüli demokratikus, a népfelség elve alapján alkalmazott megoldást, népszavazás kiírását egy elszakítani kívánt terület érdekében. Csakhogy nem kizárólag és nem is elsősorban diplomáciai erőfeszítések kényszerítették ki a népszavazást, igazából nem a tárgyalások eredménye volt mindez, bármennyire is nagyra becsülhető Bethlen István és Bánffy Miklós teljesítménye. Alighanem Maderspach Viktor fogalmazta meg legpontosabban a lényeget: „Ha Héjjas Iván nem hozza az utolsó pillanatban a fegyvereket, és e sorok szerény írója Francia Kiss Miskával és Kaszalával meg nem ragadja őket, ma az osztrák Ödenburg állna a magyar Sopron helyén." Domonkos László

No events