ImageAz erdészeti palota bejárata (Fotó: ForestPress)

Némi derűlátást feltételezve köztudott, hogy az összes hazai, pontosabban Kárpát-medencei bányász-kohász-erdész végzettségű hajdani diák múlhatatlan tisztelettel tekint Selmecbányára. Az idők folyamán e városka számunkra valóságos fogalommá vált. Itt működött az Alma Mater, innen ered egy sor forradalmi újítást hozó bányaműszaki-természettudományi felfedezés és eredmény, és nem utolsósorban innen származnak az egész világon egyedülálló, selmeci szellemű diákhagyományok, amelyek életigenlő örök-érvényűségén az elmúlt századok mit sem változtattak.

ImageA történet sokak előtt ismert, amely nem csak a fenti szakmákhoz kötődők számára jelent mindmáig ható útmutatást és követendő tartást. Jelen írás célja e megörökölt, hál' Istennek óriási ismeretanyagból néhány önkényesen kiragadott szemelvény bemutatása azok számára, akiknek nem adatott meg a szerencse, hogy a selmeci eszmerendszer - a valamelyik utódkaron történt diákoskodás által - egy életre gondolkodásmódjuk kitörölhetetlen és megmásíthatatlan része legyen - ha ő is úgy akarta. Sokan akartuk és akarjuk mindezt ma is.
Õsi bányavárosunk, Selmecbánya kétezer évet megközelítő, nagyszerű múlttal bír. A mondák tanúsága szerint e hegyek aranya-ezüstje, reze, vasa, ólma rendkívül régóta ismert volt. Kachelmann János eleddig nem bizonyított föltevése szerint az itteni bányászkodás alapjait a hatalmas és vállalkozó vénájú Vania - latinosán Vanius - kvád király vetette meg, aki Krisztus után a 21-től 51-ig tartó esztendőkben uralkodott a Garam mentén északra nyúló birodalomban. Mindenesetre erre az időszakra tehető, amikor minden valószínűség szerint a gótok és kelták által művelt „vaskalapokon" tovább dolgozva fölfedezték azon teléreket, amelyeken arany- és ezüstbányászatot kezdtek el. Egyfajta elképzelés szerint a Vania névből származott a szláv Bana-Bania, és ez a későbbiekben már nem csak az ottaniakat, hanem általában is a bánya nevet jelentette. Nyelvünk tehát a Selmecbánya ősét jelentő Bania település megnevezését az idők folyamán általánosította. Egyébiránt Faller Jenő néhai professzorunk kutatásai szerint a banya, bánya szó, ahogy nálunk sem, úgy eredetileg a szláv nyelvekben sem fordul elő. A csehek, lengyelek és délszlávok is más szavakkal éltek e tevékenységre vonatkozóan, tehát ez számukra is jövevényszó.
Honfoglaló őseink foglalták el az Anonymus által is Bana-nak írt ősgermán-kvád, majd később morva bányatelepet. A XI. században a bencés rend kapott itt bányajogot. A XIII. század második felében a kontinens aranytermelésének 80, ezüsttermelésének pedig 25%-a származott az akkori hazánk területéről úgy, hogy az ezüstbányászat központja évszázadokon át e térség volt. Az oklevelek szerint az akkor már jelentős bányaváros az 1241-és tatárjárás égzengésében teljesen elpusztult, és ezzel régi neve is eltűnt. A városka megmaradt lakói - akik zömét a II. Endre királyunk által 1230 körül behívott thüringiai és tiroli bányászok képezték - visszaszöktek hazájukba. IV. Béla volt az, aki újabb bajor, alsószász és flandriai bányászokat telepített a porrátett város térségébe, akik a hazájukból hozott magdeburgi jogrend szerint rendezkedtek be. Megerősítésükre a magyar király 1245-ben újabb kiváltságokat, szabadságlevelet és bányaművelési szabályokat (Selmeci bányatörvény) adott. Hiteles adat nincs, de vélhetően ők, a Meissen környéki alsószászok voltak azok, akik e településnek a régi Bana helyett a Schebnitz, Schembnitz, és végül a Schemnitz nevet adták. Oka abban keresendő, hogy az új telepesek szászországi szülőföldje az ittenihez hasonló szűk völgyben helyezkedett el, és abban az eredetileg vend városka neve Sebnitz volt. Ugyanakkor tény, hogy az utóbbi is csak 1240-ben létesült. Annyi vehető bizonyosra, hogy a behívott szászok a táj hasonlatossága, vagy az ott talált szórvány vend lakosság miatt szolgáltatták Selmecbánya német nevét.
A jogkönyv szerint Schemnitz szabad királyi bányaváros lett, kivonva mind a földesúri, mind a későbbi vármegyei hatóság alól, és közvetlenül a magyar királyhoz tartozott. Viharos történelme során e jogát többször elvesztette, majd visszanyerte. Jelentőségét azonban a Garam vidéki alsó-magyarországi bányavárosok (Selmecbánya, Besztercebánya, Bakabánya, Körmöcbánya, Újbánya, Ligetbánya és Bélabánya, majd később Fejérbánya) között mindvégig megtartotta. Mindenekelőtt ezüstbányászata említhető annak tükrében, hogy a középkori Magyarország egész Európa termelésének közel 40%-át szolgáltatta, és ennek központja e térség volt. A selmeciek a XIV. századtól már igen jelentős adót fizettek. Élenjárók voltak a bányászkodás minden elemében, amelynek számos bizonyítéka lelhető fel még ma is. A Bíber altáró szájától 800 ölnyire a táró oldalába az 1400-as évszám van bevésve. Akkoriban a vízzel állandó küzdelemben lévő bányák a kórházteléren és a bíbertárói teléren helyezkedtek el, és egyre nagyobb mélységbe jutottak le.
Második legnagyobb tragédiáját 1442-ben élte meg a város, amikor az uralkodó által mellőzött Rozgonyi Simon egri püspök bosszúból rátöretett, lakosságát leöldöste, és a házakat felgyújtatta. 1443-ban szörnyű földrengés áldozata lett, ami még megmaradt a városból. Mátyás király polgárbarát politikája, az iparűzést és bányaművelést egyaránt tápláló intézkedései alatt azonban a romjaiból felépült város újabb fénykora kezdődött el. Selmec 1487-től újra elfoglalta korábbi helyét a bányavárosok élén. A kincstárnak egymaga közel annyi jövedelmet biztosított, mint Körmöcbánya hivatalos főbányaváros és az akkor legjobban virágzó Besztercebánya együttvéve. A renitens Hodrusbánya is örök időkre Selmecnek lett alárendelve. A bányászat súlypontja 1540-től mindinkább a szélaknai völgybe, a wolfschafti és fuchslochi bányákba tevődött át.
Selmecbánya virágkorát a XIV-XVII. században élte meg. A bányászat kezdetben a helyi gazdag polgárság, a waldbürgerek kezében volt, később a kincstár lett a tulajdonos. A Selmecen alkalmazott vízkiemelő rendszert 1550-ben Agricola is leírja De re metallica című munkájában. A világon először itt alkalmaztak puskaport, tehát lőporos robbantást (1627) repesztési célokra, majd elsőként használtak drótkötelet is. Miután erősen megnőtt a termelvény mennyisége, új megoldásokra, berendezésekre volt szükség, amelyek kifejlesztése, bevezetése terén Selmecbánya világraszóló eredményeket ért el. Hell Máté Kornél és fia, Hell József Károly selmeci főgépmesterek és Mikoviny Sámuel bányamérnök leleményes gépeikkel örök időkre bevésték nevüket az egyetemes bányatörténetbe.
ImageA török sokszor veszélyeztette a várost, elfoglalni azonban nem tudta. A kuruc időkben Selmecbánya Rákóczi mellé állt, ugyanis Hellenbach János bányagróf a fejedelem híve volt. Bercsényi Miklós egy ízben - túl közel volt a labanc, ne jusson semmi a kezükre - be akarta döntetni a bányákat, de éppen Hell Máté Kornél volt az, aki elszabotálta a parancsot. Számos tudós segítette a város bányászatának fellendülését, köztük Vitális István, Bauer János, Böck Hugó, Szabó József. A város világhírű szülötte Hell Miksa (1720-1792), a csillagász.
1740-ben már hat „tűzgép" szivattyúzta a bányavizet. Mikoviny Sámuel a főiskola tanára is volt egyben, aki az 1750-es években 120 km-nyi csatornával, 26 tó bekapcsolásával építette ki azt a bányató rendszert, amelynek tavacskái jórészt még ma is ékei Selmecbánya környékének. A selmeciek munkássága nyomán a vízemelés és a függőleges aknaszállítás gépesítésével a virágkorán túljutott, XVIII. század elején még ismét teljes pusztulás képét mutató alsó-magyarországi bányászat soha nem látott lendületnek indult. Ekkorra már 20 főtelér volt ismeretes. A mélyszintek víztelenítése végett 1782-1878 között hajtották ki a II. József altárót, amelynek hossza 16,5 km volt. A sikerek kiaknázását követő időszakban aztán sorra kimerültek a bányák, és ezzel e térség elvesztette a gyakorlati bányászkodással kapcsolatos szerepét. Ennek ellenére nem változott a város megítélése, mert hosszú sora van azon találmányoknak, újszerű technikai megoldásoknak, amelyek miatt joggal tekinthetjük Selmecbányát az egyetemes magyar bányászat bölcsőjének. Története, küzdelmei, eredményei és tanulságai a földkerekség egészén egyedülálló helyet, elismerést biztosítanak e városnak - amelynek a XVII. század végén még bizony 25.000 fős polgársága volt, napjainkban pedig alig számlál többet 10.000 léleknél.
A megkülönböztetett tisztelet azonban nem csak a műszaki újítások, és az elemekkel vívott harc miatt jár ki ennek a bányavidéknek. Legalább ilyen jelentős - ha ugyan nem jelentősebb - az oktatás-nevelés ügye is e jeles városban. Selmecbányán - ahol azt megelőzően is létezett gyakorlati ismereteket adó okítás - a bécsi kamara 1735. június 22-i dekrétumával, Mikoviny Sámuel irányításával - bányatisztképző tanintézetet (Bergschule) hozott létre. Kétéves képzés folyt, az első évet a számtani-mértani ismeretek, a másodikat pedig a bányaművelés-bányajog, bányamérés, ércelőkészítés, kémlészet-kohászat, valamint a pénzverés-aranyválatás oktatása töltötte ki. Az igények azonban egyre inkább magasabb szintű képzést követeltek. Mária Terézia királynő 1762. október 22-én írta alá azt a határozatot, amely új típusú bányászati-kohászati tanintézet Selmecbányán történő fölállításáról rendelkezik. A három professzúrából álló intézmény az Academia Montanistica (Bányászati Akadémia) megnevezést és rangot kapta. Ez volt az első bányászati és kohászati akadémia Európában. Keretén belül már a helyes erdőgazdálkodás oktatása is szerepelt. 1770-ben a gyakorlati bányászat-kohászat tanszék élére Delius Christopf Traugott kerül kinevezésre. A főiskolán belül 1808-ban a selmeci főkamaragrófi hivatal szervezeti egységeként erdészeti tanintézet (Forstinstitut) is létesül. A tanulmányi idő az egy év kötelező termelési gyakorlattal négy esztendőre emelkedett. A hallgatói létszám az 1830-40-es évekre elérte az ötszáz főt. Az Akadémia szinte megalakulásától kezdve a bányászat-kohászat, majd az erdészet és a hozzá kapcsolódó természettudományok Európa-szerte elismert és keresett, kiváló tanárokat alkalmazó műhelye volt. Selmecbányán oktatták először a világon a kémiát a hallgatók öntevékeny labormunkájára alapozva. 1794-ben a franciák „selmeci módszerként" vették át ezt saját, új típusú műszaki felsőoktatásuk megszervezésekor. A főiskolai város melletti Szklenófürdőn került sor a Born-féle amalgáló eljárás félüzemi próbáira. Ezt az alkalmat ragadta meg Born Ignác, hogy a jelenlévő európai és spanyol-amerikai szakemberek közreműködésével megalakítsa a földkerekség első műszaki egyesületét, Societat der Bergbaukunde néven (1786).
1847-ben elhatározták egy magyar Földismei Bányászegyesület megalapítását, majd ennek nyomán a selmeci professzorok jelentős szerepvállalásával 1848-ban alakult meg - első magyarként - a Magyarhoni Földtani Egyesület. A második legrégebbi, ilyen összefogás hazánkban egyébként az 1851-től élő, kezdetben még német nyelvű előzmények után, 1866-ban a fővárosban megalakított Országos Erdészeti Egyesület. 1848. május 15-én Kossuth Lajos pénzügyminiszter az általa összehívott értekezleten szorgalmazta a „bányászati-kohászati tudományos egylet" létrehozását, de a Magyar Mérnök és Építész Egylet végül is csak 1867-ben alakulhatott meg. 1887-ben az egyre inkább magyarrá vált Akadémia ifjúságának kezdeményezésére létesült a Bányászati és Kohászati Irodalompártoló Egyesület. Utóbbi az Akadémia új épületének fölavatási ünnepségének keretében 1892. június 27-én tartotta utolsó közgyűlését, ahol Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület névvel, 559 fő alapító taggal megtörtént az átalakulás. Első székhelye Selmecbánya, első elnöke Teleki Géza gróf, a Magyar Ált. Kőszénbánya Rt. elnöke, nagybányai országgyűlési képviselő, ügyvivő alelnök pedig Sóltz Vilmos akadémiai professzor lett. A Pech Antal által 1868-ban alapított Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztése és kiadása az Egyesülethez került - amely az említett földtani, valamint az erdész társegyesülethez hasonlóan a szakmai lapokkal együtt az összes történelmi vihar dacára mindmáig él. A magas szintű szakmai oktatás rövid időn belül világhírnévre emelte Selmecet, mint a párizsi Sorbonne-t a teológia, Zürichet a technika, vagy Bolognát a jog.

KISS CSABA

 

 


 

No events