Beszélgetés Felső Barnabással

A természetkedvelő átlagembernek Gemencről az erdő, a vad és az árvíz jut az eszébe. Az elmúlt időszakban mindhárom a közvélemény érdeklődésébe került, hiszen a „menetrendszerű” tavaszi árvíz a szokásosnál durvábban támadott. Menekülésre alig maradt idő.

 

Az év nagy részében e táj olyan békés, mint egy ember nem háborgatta őserdő, valahol egy távoli földrészen. Pedig az ember elég régóta háborgatja ezt a vidéket. Eleink a folyóval (és az árvizekkel is) harmóniában éltek, a víz állandó lüktetéséhez igazították haszonvételeiket. Az itteni embernek az ártér volt a kamra. Ám a kereskedőknek és nagybirtokosoknak nem tetszett a folyó önállósága, az hogy a fizika törvényei szerint építi-rombolja saját medrét: kanyarulatokat képez, és az egyik oldalon építkezve, a másikon a partot elmosva változtatja a folyásirányt. A XIX. század hetvenes éveiben fejükbe vették, hogy kordába szorítják a folyamot. Meg is építették Szekszárd magasságától kezdve egészen Bátaszék aljáig azt a védőtöltést, ami mentesítette a környéket az évente rendszeresen bekövetkező kisebb-nagyobb áradásoktól. A gát túlsó oldalán azonban a víz az úr. Legalábbis a nagy árhullámok idején. Ez az ártér a mai Gemenc. Ajándék a múltból, amit nagyapáink hagytak ránk, és az unokáinktól kaptunk megőrzésre. Mert Gemenc maga egy óriási természeti értékmegőrző. És ezt kevesen tudják. Amikor kubikosok serege nekilátott a gát megépítésének, senki nem gondolt arra, hogy Európa egyik legjelentősebb  védett természetvédelmi területének alapjait vetik meg.

Ez a terület 1996 óta a Duna-Dráva Nemzeti Park részét képezi. A mintegy 30 kisebb-nagyobb összefüggő vízterület összes felülete mintegy ezer hektárt tesz ki. Ez átlagos adatnak tekinthető, hiszen áradás után a vízfelület jóval meghaladhatja ezt az értéket, szinte tenger az egész vidék. A tavasszal összefüggő nagyobb nyílt vízfelszínt őszre a párolgás fölszabdalja, és buja vízinövények sokasága borítja. A felszín alatt pedig gazdag élővilág tenyészik. Az egész vidéket bezengi a békák hangja, amelyet első hallásra könnyen gerlebúgásnak hihetnénk. Ekkora hangversenyt azonban csak a brekegők képesek produkálni. Nemhiába, vízi világban vagyunk, ők vannak többségben. A gazdag áradásos vízben jól élnek békakirályék, ám korántsem háborítatlanul, hiszen közel száz felnőtt fekete gólya neveli utódait az öreg tölgyekre rakott fészkeiben. Ez a csapat hivatott kordában tartani a békakórust. Ebbe az áldásos tevékenységbe természetesen besegít a szürke gém és a kócsag is. A madarak táplálékláncát a barna kánya, a kerecsensólyom és rétisas zárja.
Ami a négylábúakat illeti, rókát nappal is láthatunk, de az éjjel járó vadmacskát csak a kitartó és szerencsés erdei emberek pillanthatják meg. Aki vaddisznót vagy szarvast akar látni, annak jó esetben elegendő egy utazást tennie az erdei vasúton. A mohóbb disznók nappal is elhagyják rejtekhelyüket a táplálék kedvéért. Az agancsos kérődzők azonban napközben többnyire a védett csenderesekben húzódnak meg, és e biztonságos helyeken emésztik az éjjel sebtében fölhabzsolt táplálékot. Innen csak a szúnyoginvázió kergeti ki az állatokat, hogy a szellős, napjárta réteken némi nyugalmat leljenek a vérszívók ellen. Az idei árvíz kitűnő feltételeket teremtett a szúnyognépségnek, egyúttal bő táplálékot biztosítva a halaknak és a békapopulációnak. Ha lelépünk a kocsi járta útról, az aljnövényzetből és a cserjékről szúnyogok ezrei felhőt alkotva libbennek föl, s két kéz nem elegendő a távoltartásukra. Szégyen a futás, de hasznosabb valamely napsütötte tájékre áttenni működési körletünket, ha nem akarunk a szúnyogok önkéntes véradóivá nemesedni.
A vidék avatott krónikása Felső Barnabás természetvédelmi őrkerület-vezető, Isten áldotta tehetségű fotós. A Gemencről 1991-ben készített fotóalbuma nagy szakmai és közönség sikert aratott, s immár a harmadik kiadása jelent meg. Mondhatnánk könnyű dolga volt, hiszen munkája során belebotlik a jobbnál-jobb témákba. De ez csak a látszat. Néha hetekig hiába cipeli hátizsákjában a felszerelését, nem kell elővennie, mert nincs különleges, még meg nem fotózott látvány.
– Otthon is úgy szokott lenni – magyarázza szerényen –, amikor pakolok a padláson a sok lom között, akkor akad a kezem ügyébe az a dolog, amit korábban nagyon-nagyon kerestem. Ez így van a fotózással is. Ha a legkevésbé számít az ember egy-egy csodálatos élményre, akkor kínálja meg vele a természet. Erre a pillanatra én mindig felkészülten várok. És ezeket a pillanatokat soha sem hagyom ki. Ám azzal, hogy megcsinálom a képet, felfedem magamat, kitárulkozom, hiszen a fotók arról is beszélnek, aki készítette azokat.

Huszonöt évvel ezelőtt kezdett fotózni egy fénymérő nélküli Practicával. Meg kellett tanulnia „saccra” beállítani a fényértéket. Egy-egy gépet addig nyűtt, ameddig el nem romlott a zárja. Egyik-másikat rettenetesen megviselte a használat. Sokáig csak egy 200-as telével dolgozott, később vett egy 300-as fotópuskát. Profi fotósok néha megkérdezik tőle, hogy milyen csodamasinával csinálta egy-egy képét. Meglepve hallják, hogy egy toldozott-foldozott Practica vázra tett Zenit fotópuskával.

– Sokáig csak a magam gyönyörűségére csináltam a képeimet –folytatja vallomását –, mert nem volt kinek megmutassam. Sok-sok elrontott felvétel után, a saját káromon tanultam meg fotózni. Valamilyen belső késztetés volt ez nálam, akárcsak az ősembernek, aki telerajzolta a barlang falát az elejtett állatok képmásával. Később magam is rácsodálkoztam a képeimre: ezt én csináltam, ezt a gyönyörű látványt én örökítettem meg? Ezek a képek aztán a környezetemben egyre több ismerősnek is élményt jelentettek. Arra törekedtem, hogy ne csak összedobott felvételeket csináljak, hanem érzések legyenek bennük és látszódjék rajtuk a mívesség. Pedig én sosem hallottam korábban az aranymetszésről, meg egyéb szakmai fogásról. Ha tudatosan csináltam volna, lehet, hogy nem sikerülnek a képeim.

Megrendelésre sohasem dolgozik. A közelmúltban felkérték egy szakmai sorozatra, de nem vállalta. Azt felelte, ha elé kerül a téma, akkor majd megcsinálja.
– Amíg nem kötelességből fényképezek, addig a képek is jók. Érezni lehet, ha pénzért, kötelességből csinálom. Ha meglátok valamit, ami megtetszik, azonnal megállok, körbejárom a témát, és hosszú időt eltöltök, amíg megszületik a kép. Mert az a méhecske csak azért sem száll le arra a virágra, amit én kinéztem magamnak. Ekkor jövök a trükkel, előkerül a zsákomból a mézes fiola, odacsöppentek egy keveset, és máris működni kezd a csalétek.

Némi szemrehányással mondja: Egy-egy fotós olyan szándékkal érkezik, hogy címlapot fotózzon, méghozzá olyat, amilyet más eddig még nem csinált. Ennek érdekében még arra is hajlandó lenne, hogy fölmásszon egy fészek közelébe, levágja a szomszéd fa belógó ágait, vagyis megzavarja a védett madár költési nyugalmát. Az effajta harácsolást nem szeretem. Ez a táj olyan gazdag témában, hogy nem szükséges beleavatkozni a természet rendjébe.

Ugyanakkor nem sokra becsüli azokat, akik állandóan nagy távcsővel vagy „messze hordó” teleobjektívvel a nyakukban járják az erdőt. Õk soha sem fogják megszagolni, megérinteni, megsimogatni azt a szépséget, amit a természet készen kínál nekik. A messzelátó hamis közelsége csak látszólagos valóságot jelent. Az az igazi, amit saját kezünkkel megtapasztalhatunk. Ehhez persze ismernie kell egy-egy állat viselkedését, szokásait.
– Még a fotós múltam kezdetén fordult elő velem – meséli –, hogy egy géppel a kezemben odalopakodtam néhány méterre egy vaddisznó konda közelébe. Tíz-tizenöt disznó turkált körülöttem, állandóan lengettem a hamus zacskót, ellenőrizve a szelet. Az első két kattanás volt a kritikus. A harmadikra már alig figyeltek oda, a többit meg már megszokottnak vették. Végül ugyanolyan észrevétlenül elkúsztam onnan.

Szinte gyermeki rajongással magyarázza, hogy minden héten igazi csodát jelent számára az a várakozás, hogy vajon milyen lesz a kép. A gyermekek karácsonyi várakozásához hasonlítja. De ez a csoda neki hetenként adatik meg.
– A vadászat jól összehasonlítható a fotózással – magyarázza Barnabás. – Eleinte nekem is volt némi hajlandóságom a vadászatra, de miután elkezdtem fotózni, minden ilyesfajta késztetésemet elhagytam. Nekem akkoriban is a legizgalmasabb vadászati műfaj a cserkelés volt, amikor is azonos feltételekkel, kúszva-mászva közelítem meg a vadat, úgy, hogy a saját érzékszerveimre vagyok utalva. Közben pedig mar a csalán, csíp a szúnyog és mégsem moccanhatok. Ha fegyver van a kezemben, az első lövés eldördülése után mindörökre vége a látványnak. Ha fényképezőgépet tartok a vadra, a kattanás után kezdődik az izgalom: Vajon elfogadja-e a zár működésének hangját a vad vagy megindul? Ha szerencsém van, az egész tekercset ellőhetem. Ez sokkal gazdagabb élményben részesít, mintha egy lövéssel leterítem azt az állatot.

A fotós természetvédő ma már videózik is, hiszen könnyebb egy képi kompozíciós készséggel megáldott, természetben élő embert megtanítani a kamera kezelésére, mint megismertetni egy operatőrrel a természet törvényeit, az állatok viselkedését, szokásait. Ráadásául egy profi stáb néha hiába vár a látványra hetekig, ő viszont előbb-utóbb belebotlik a megörökítendő csodába. A kamera kezelésén kívül elsajátította a stúdiómunkálatok alapjait is.
Gemenc nem elzárt terület, az érdeklődő fotósoknak a természetvédelmi őrök mutatják meg azokat a helyeket, ahol megtalálható az a látvány, amit keresnek.
Szakembereink ismerik azokat az élőhelyeket, amelyek háborítatlanságát – például költési időszakban – meg kell őrizni – magyarázza Kammermann Péter őrkerület-vezető.– Előre egyeztetett időpontban várjuk a vendégeket, és ezek a fotótúrák lehetőséget adnak arra, hogy igényeiknek megfelelően gazdag témaválasztékot találjanak. Ha kérik, biztosítunk lovas fogatot, terepjárót és motorcsónakot is. Kíséretről gondoskodunk, és egyeztetjük a programot az erdészekkel is, amennyiben például szarvasbőgéskor, vadászidényben óhajtanak felvételeket készíteni. A vadászattal szemben a fotózásnak az az előnye, hogy vér nélkül zajlik. A teleobjektívvel „meglőve” a vadat szőre szála sem görbül, s a fotó látványa sok más nézőnek is örömet jelenthet. Ráadásul könnyebb is a fotós helyzete, hiszen neki majdnem mindegy, hogy milyen korú a lencsevégre kapott vad, szemben a vadászokkal, akiknek elsősorban az idősebb példányok jelentik a kapitális zsákmányt. Kimeríthetetlenül gazdag témát nyújt a burjánzó változatos növényzet, a belső vizek madárvilága a vonuláskor, a szarvasbőgés vagy a téli vadetetés, amikor szinte karnyújtásra megközelíthető a vad.
Az egységes kísérési díj egy napra személyenként 10.000 Ft. A lovas kocsiért óránként 2000 Ft-ot, a terepjáróért kilométerenként 140 Ft-ot kell fizetni (ÁFA nélkül).
– Az elmúlt idényben történt, amikor egy fotóst kísértem a szarvasbőgés vége felé –  meséli Kammermann Péter. – Ilyenkor a bikák már kifekszenek a napra és sütkéreznek, pihenik a nász fáradalmait. Jó szelünk volt, nem fogott szagot, és sikerült a bikát a szarvastehén hangjának utánzásával becsalnom olyan közelre, hogy csaknem megérinthettük volna. A csalódott bika egy idő után elvonult. Csodálkozva kérdeztem a fotóst, hogy miért nem csinált felvételeket. Kiderült, hogy a látvány döbbenetétől szinte megbénult, s mozdulni sem mert.
A gemenci erdők királyának testközeli látványát csak örök emlékként vihette magával.
Fotó: Felső Barnabás

(Zétényi)