b_150_150_16777215_00_images_stories_fak_akac_czegledizsolt_mti2014k.jpg
2014. november 24. - Bennünket, magyarokat könnyű  táborokra osztani, mert az  empatikus kultúrák  hordozói  nem csak a maguk igazát ismerik. 

Megosztásunkat főleg azok a liberális észjárású (liber  = mentes, szabad) polgártársaink  művelik  nagy  hozzáértéssel,  akik  politikában  és  szaktudományokban egyaránt  mentesek  attól a képességtől, hogy meglássanak alapvető összefüggéseket, amelyek  saját részigazságaikat újra meg újra felülírják.  Mégis rendületlenül próbálkoznak. 2014 elején tudódott ki akácellenes  európai  haditervük, amellyel  –  a magyar nyilvánosság háta mögött  – Brüsszelig mentek, kiváltva itthon  az Akáckoalíció  megalapítását. Egy mozgalomét, amely az akác és méze  hungarikummá nyilváníttatására irányul. Kezdeményezője a híresztelésektől eltérően nem csak Glattfelder Béla fideszes EP-képviselő.  Dr. Gyuricza Csaba  is, a  Szent István  Egyetem  Mezőgazdasági  és  Környezettudományi  Karának  dékánja,  aki  mellesleg  a SZIE környezet- és tájgazdálkodási agrármérnök szakának hallgatója volt.
Ez utóbbit csak azért bocsátom előre, mert az üggyel azóta  foglalkozik  a  mindenoldali sajtó.
A jól szűrt megnyilatkozásokból az az ismerős képlet bújik elő, hogy az akácellenesek elsősorban  a  született  és  tanult  „hozzáértők",  az  akácpártiak  meg  a  korlátolt  nemzetiek,  az „akáclobby",  az  „akácoligarchák".  Aktív és nyugalmazott  erdészek,  kertészek,  méhészek, doktorok és tollnokok szóltak hozzá az „akácügy"-höz. Nem sorolom sem a hangoztatott, sem az elhallgatott érveket. Mindenkinek van valami igaza, de maga a felzúdulás a legfontosabb.
Mert igazolja, hogy nem botanikai, nem ökológiai , s nem is  egyszerű  politikai-ideológiai kérdésről  van  szó.  Sokkal inkább  egy  környezetpolitikai  alapelvről,  amely  idáig  valahogy elsikkadt.  Arról, hogy vajon azok próbálják-e  intézni környezeti jövendőnket, benne az akác ügyét is, akik valóban minden dimenzióját értik és érzik? Mert a szakmai dimenziók mellett a környezetpolitika  alapvető  dimenziója  a  társadalom.  A  társadalom,  mint  egymáshoz  rendelt társak sokasága... Nem lehet sikeres, és nem is nevezhető környezetpolitikának  az, amelynek kezdeményezései nem számolnak a társadalommal és annak életműködéseivel.
Pedig épp erről kell beszélnünk, nehogy végül mégis elhiggyük, hogy mi magyarok „genetikai alapon"  vagyunk szekértáborozók. Az akác kapcsán is feltűnő ugyanis, hogy  szakadék tátong a  megszólaló  szaktudományi  műveltségű  diplomások  és  azon  "akácpártiak"  között,  akiket
egyszerű  „megélhetési"  és  „gazdasági"  érdekeik,  esetleg  „irracionális  érzelmeik"  kötnek  az akáchoz.  Nem  is  szólva  azokról,  akik  „magától  értetődően"  akácpártiak,  mert  vele  élnek  a mindennapokban, de az efféle viták  elzúgnak a fejük fölött, mint általában a viták és a mások
formálta  történelem  is,  hiszen  „közemberek".  Rájuk, az  ő  ízlésükre,  véleményükre  jobbára csak  a  választások  környékén  szokás  odafigyelni,  nehogy  a  politikai  valószínűségszámít(gat)ás  egyenleteiben  kisiklást  okozzanak.  Ők  a  hallgatag  társadalom.  Nem  azért hallgatagok,  mert  nem  tudnak  beszélni  vagy  írni.  Hanem  mert  valakit  képviselni  is  kell  a képviseleti demokrácia szabályai szerint. Ők ugyanis dolgoznak.
Jogvégzettségük  ugyan  nincsen,  de  jogérzékük,  politikai  illemtanuk,  kulturális  és  környezeti vonzalmaik,  esztétikai  megítéléseik  szépről  és  rútról,  erkölcsi  fogalmaik  jóról  és  rosszról vannak.  Pontosan  meg tudják  ítélni,  hogy  a  környezetpolitizáló  diplomások  mely  lépései  és
megnyilvánulásai  egyeztethetők  össze  ezzel  a  jogérzékkel,  a  közemberi  politikai  illemtan íratlan  kódexével,  az  egészséges  környezeti  felfogással,  a  jó  ízléssel,  és  melyek  nem.  Az
értelmiség egy másik része  nemcsak  érzékeli ezt a hallgatag tartományt,  hanem  a civilizáció bábeli hangzavarában megpróbálja ezt  a (szerves)  „kultúra"  közegeként  értékelni, de  jobbára tart a mindentudók kíméletlen leintésétől és mindig kész „anti"-besorolásaitól.  Vagy nem fél,
hanem meggyőződésből a kultúra pártjára áll. Ahogy én is jártam az akáccal.
Azzal,  hogy  2014  február  11-én  kelt  első  akáclevelemben  aláírásra  körbeküldtem  a hungarikum-kezdeményezést  a  Magyar  Ökoszociális  Fórum  tagjainak  és  a  velünk  különféle kapcsolatokban  álló  tudományos-értelmiségi  körnek,  akaratlanul  is  tengelyt  akasztottam
némely  biológus,  ökológus  és  természetvédő  ismerősömmel.  Egyiküktől  biológiai-ökológiai bunkóságomra  rácsodálkozó,  kurta  válaszímélt  kaptam  az  alábbi  szöveggel:  „Szerinted  is
legyen hungarikum az akác, és Te is védenéd? Vagy csak viccnek írtad?" Ezzel többnapos vita kezdődött köztünk a listatagok gyönyörűségére.  Ennek  végére  kristályosodott  ki  bennem  a gondolat,  hogy  az  akác  kapcsán  rá  kell  mutatni  végre  a  hazai  természet-  és  környezetvédő
észjárás fájdalmas hiányosságaira,  de egyben  arra is, hogy az ennek alapját képező biológiai és  ökológiai  szaktudományok  mennyire  elszakadtak  az  embertől-társadalomtól,  miközben lépten-nyomon  igénylik  az  életébe  való  beleszólás  jogát,  mint  ez  esetben  is.  Ám  az  ilyen súlyos  melléfogások  nem  csak  az  ő  tekintélyüket  és  amúgy  is  gyenge  társadalmi elfogadottságukat  rontják.  Veszélyeztetik  velük  együtt  alakítandó  környezet(politika)i jövőnket is.
Az akácvita  ugyanis  a legbeszédesebb  példája annak, milyen súlyos pervertálódás történt az elmúlt  évtizedekben  a  hazai  környezeti  gondolkodásban.  Különösen  két  szakmai  területen: egyrészt  magában  a  környezetügyben,  másrészt  az  oktatásügyben,  a  közoktatástól  a
felsőoktatásig. A gazdasági tárca mellett ez volt az a két szakterület, amelyet a rendszerváltás óta  szinte  mindig  a  liberálisok  birtokoltak,  függetlenül  attól,  hogy  bal-  vagy  jobboldali kormányaink  voltak-e  éppen.  Mára  a  hatalomgyakorló  liberalizmus  nemcsak  aggályos
környezet-  és  oktatásügyi  jogszabályok  sorában  örökítette  meg  magát,  hanem  évtizedes regnálásával a szervezeti   rendszerek dzsungelösvényein  és a köztájékoztatásban  is mindenütt letette a maga nagy - és kisembereit, akik a liberális hatalomgyakorlás átmeneti szünetelésének időszakaiban is „teszik a dolgukat", erőfecsérlő vitákat provokálva, újabb és újabb társadalmi frontokat nyitva, újabb árkokat ásva és fogalmi ködöket gerjesztve.
Ez  már  magában  baj.  De  ennél  is  nagyobb  baj,  hogy  ezek  a  viták  és  akciók  csak  tovább pervertálják  a  jövőnket  és  jövőbeni  környezeti  kommunikációs  képességünket,  az  egyes, egymástól csupán szakmailag elkülönített, de környezetileg  nem elkülönülő területek közötti
együttműködés  esélyeit, mint a  környezetügy  és a  mezőgazdaság, vagy általában a  környezeti közgondolkodás  és  a  gazdaság.  Előkészítve  a  társadalmi  agyban  azt  az  eszmei  (z)űrt, amelyben újra fészket rakhat egy  újabb  elitpárt-ideológia, ismét rátelepedve a környezetügy és az oktatás területeire egy finomítottabb, de a lényegben  most is változatlan liberalizmussal.
Mert  hát  ki  gondolhatná  komolyan,  hogy  az  akác  „védelemre  szorul"?  Észak-Kínától  a Kárpát-medence nyugati pereméig tartó nagy ökológiai övezetünkben mindenütt kiválóan érzi magát és egészséges, stabil állományai vannak.  Biológusainknak és ökológusainknak inkább
ezt a  rejtélyt kéne megfejteniük, hogy  ebben az eurázsiai  ökológiai térben mindenütt  „otthon van", míg ennek határain túl,  Eurázsia keleti és nyugati területein  csak parki vagy botanikus kerti  fa.  Mi ennek  a  „szelektív"  övezeti  elterjedésnek  az  oka,  ha  igaz,  hogy  Amerikában
„őshonos". Nem úgy vagyunk-e ezzel is, mint az ifjú koráig németül beszélő Széchenyi István volt a magyar magázással.  Aki, nem észlelvén  a magyar „kend", a „maga" és a  személyragos magázás  finom változatait, a német  sie  (= ő/ők) és a  Sie  (= ön/önök; maga/maguk) egyezése alapján  az  ő/ön  tükörváltozattal  javallta  „pótolni"  a  „hiányzó  formát"  az  ismeretlen anyanyelvben.
Avagy a 17-18. században a botanika már töviről-hegyire föltérképezte ezt az egész eurázsiai térséget, benne Magyarországot is, hogy annyira biztos magában az akác „őshazáját" illetően?
Nemde  még  ma  is  fedeznek  föl  korábban  nem  ismert  élőlényfajokat.  Figyelmeztető  kéne legyen számunkra az a  dogmatermő értelmiségi egymást-idézés  is  a terephez fordulás helyett, amelyet Nemeskürty István ír le  Virág Benedekről   (1722-1830). Aki Kazinczytól, az ország
másik végéből kéri egy népdalnak a szövegét, amelyet egy cselédlánytól hallott dalolni saját ablaka  alatt.  Pedig  ki  is  léphetett  volna  tudós  könyvei  közül,  hogy  az  autentikus  forrástól magától kérdezze meg...  Mi egyáltalán a biológia és az ökológia számára az „őshaza"? Mi az
„őshonosság" a földi élet bizonyított, kis- és nagyhullámú történeti pulzálásában és lassú, de szakadatlan változásában, övezeti eltolódásaiban?  És mi az „ősborókás" meg az „ősgyep" az ilyen  alaptudományokból  kinőtt  természetvédelemnek?  Nem csupán  egy  mai  ismeretszint előtti élőhely  és állapot? Amelyik előtt, s  még az előtt is  voltak  (több  száz, több  ezer  vagy akár több millió éves), de mindenképp átmeneti élőhelyek és állapotok...
Ha  így  fognánk  fel  környezeti  fogalmainkat,  akkor  sok  káros  (pénzt  és  jobbra  való  emberi energiákat  fecsérlő,  fölösleges  vitákat  és  feszültségeket  gerjesztő)  „környezeti  akció"-tól
menekedhetnénk meg. Ezért is jó lenne, ha e természettudományi diszciplínáink  pontosítanák saját  szakszavaikat,  mert  a  helytelen  fogalmakból  egyrészt  helytelen  fogalmak,  másrészt helytelen cselekvések  fogannak. Így válhatott az akác is  „invazív"  növényfajjá, mint a kéretlen vaddohány  vagy  az  elszabadult  parlagfű.  Pedig  az  akác  fontos  gazdasági  növényünk,  azaz kultúrnövény, mint amilyen sok más mezőgazdasági haszonnövényünk. Mert akkor a kukorica is „invazív" és „társulásra képtelen", hisz „az ember" egyoldalúan pártját fogja a gazzal és más „őshonosunkkal"  szemben.  Ezzel  a  liberális  ökológia  beteg  fogalmainak  csokrát  színezem tovább  az  „ember"-rel  és  a  „gazdaság"-gal.  Ez  a  fogalmi  rendezetlenség  fosztja  meg  a
liberális ökológiát és a természetvédelmet annak lehetőségétől,  hogy békésen és hatékonyan éljen  együtt  a  társadalommal.  Hisz  számára  „az  ember"  az  ökológiai  bajok  fő  forrása,  aki maga  is  „invazív élőlényfaj"  a  Földön,  mert  téves  definíciói szerint  „élettérhez nem kötött", azaz sehol sem „őshonos", legfeljebb „valahol Afrikában", ahol a mese ma érvényes változata szerint  „az  őshazája"  volt.  A  „gazdaság"  (mint  gazda+ság)  fogalma  pedig  elő  se  kerül  a liberális ökológiában.
Ezért  gondolkodnak  tévesen  ökológus  barátaink  a  „hungarikum"  fogalmáról  is,  mert  más fogalmaik  is  végzetesen  megbízhatatlanok.  Ez  ugyanis  még  csak  nem  is  ökológiai  fogalom, hanem gazdaságpolitikai, és a márkázó nyugati  civilizáció  szülte.  A „márkázás" a civilizáció gazdasági  rendszerében  a  kisajátítás  formája.  Annak  a  jognak  a  kifejezése,  amely  bizonyos „levédett" áruk kapcsán felárat, azaz külön jövedelmet terem. Az akác és méze hungarikummá
nyilvánítását  ezért  nem  is  kell  összefüggésbe  hozni  az  ökológia  amúgy  is  aggályos „őshonosság"  fogalmával.  Csupán arról  van  szó, hogy  az akácnak meg a  magyar települési területnek  különleges  köze  van  egymáshoz.  Egy  szovjet  tiszt  a  második  világháború  idején
haza írt levelében nem véletlenül  nevezte „magyar fának". Ha már olyan szinten meghatározó fája  az  alföldi  magyar  tájnak,  mért  ne  ismerhetnénk  el  annak?  Miért  ne  lehetne  mézével együtt  hungarikum?  Várjuk  meg,  hogy  a  szürkemarha  meg  a  tokaji  példáján  majd  előbb ébredő „területörökös" szomszédainkkal kelljen rajta huzakodnunk?
Tény,  hogy  az  akác  is  „elszabadult"  Magyarországon.  Ugyanúgy,  ugyanott  és  ugyanazért, mint  a  vaddohány  az  egykori  paraszti  szőlőgyümölcsösök  helyén,  meg  a  parlagfű  a  hajdan volt paraszti szántókon. A mélyebb összefüggések kedvéért tegyük itt mindjárt hozzá: ahogy a romboló  politikus  emberfajta  is  elszabadult  nálunk.  Évtizedek  óta  tele  vagyunk  minden területen „özöneszmékkel" és „özöngondolkodókkal", akik számára csak a térfoglalás a lényeg, nem a  közhaszon. Az akác „elszabadulásának"  csak részben oka  az  akác életképessége.  Ezért ültetik  hektárszámra  homoktájainkon,  és  veszik  sokféle  hasznát.  Ültetik  a  kiterjedt parlagokon,  egykori tanyahelyeken,  ami  nem  „elszabadulás"  vagy  pláne  nem  „invazivitás".
Mert  hát  vannak  kiterjedt  parlagok,  vannak  elhagyott,  hajdan  virágzott  paraszti szőlőgyümölcsösök, és vannak  felszántott tanyahelyek. Vajon miért vannak? Mikor jut már el odáig  a  magyar  ökológus  szakma,  hogy  belássa:  a  társadalomnak  és  a  kultúrának  is  van ökológiája, és  a társadalmi-kulturális ökológia megsértése mindig  súlyosan visszaüt az egész környezetre?
Vajon a homoktájakat tájfedően lakó és művelő magyar tanyagazdálkodás korában miért nem „szabadult el" az akác? Miért tudta a tájlakó tanyai parasztember „féken tartani" és szeretni, s miért  nem  tudja  ugyanezt  a  gépesítő-kemizáló,  iparosított  maradvány-gazdatársadalom?
Vajon  mért  nem  a  parasztirtók  ellen  hadakoznak  az  ökológusok  meg  a  természetvédők?
Tudom,  ez  a  nehezebb.  Komplexen látni, gondolkodni, és  országszolgáló  felelősséggel cselekedni.  Ahol  elszabadult  az  akác,  ott  mindenütt  arról  van  szó  csak,  hogy  egy  bűnös, társadalomromboló eszme a tájfelelős embertől szabadította meg a tájat, és máig nem engedi
ott újra megkapaszkodni ezt az emberfajtát.
De  közvetlen  táji okai  is  vannak az  akác „elszabadulásának".  Az alföldi  magyar táj ugyanis nem  „megváltozott",  ahogy  a  pozitivista  természeti  szaktudományok  fogalmazni  szeretnek, hanem  megváltoztatták.  Ugyanaz  az  agyament  társadalomtervező  és  tájátrendező  ideológia
változtatta  meg,  amelyik  kiirtotta  a  tájfedő  tanyavilágot,  a  tájat  értőn  és  érzőn  művelő parasztságot. Ugyanez a  mindentudó technokrata eszme  csatornázta el a tájból az  éltető vizet, amely a puszta jelenlétével maga is  szabályozta az akác elterjedési területét.  Hisz elegendő egy  nedves  ősz  meg  egy  bő  havú  tél  utáni  tavaszi  vizesség,  hogy  a  száraz  árokfenékre lemerészkedő akác kipusztuljon.  Miért nem a vízelvevők és vízkoncentrálók ellen hadakoznak az ökológusok és a radikális természetvédők?!
Nyilvánvaló persze, hogy miért nem akarnak tudni és beszélni liberális észjárású zöldjeink az akác  túlterjeszkedésének  valódi:  társadalmi  és  táji  okairól.  Egyrészt  mert  a  táj -  és társadalomszabályzók az ő szellemi  rokonaik.  Másrészt azért, mert az ökológia, mint puszta
természettudomány, még mindig nem bírt eljutni az emberig.  Az ember az ökológia számára máig  kívül  van  a  növényi  és  állati  élővilágon,  s  nem  vele  együtt,  életközösségben  létezik.
Ugyanúgy, ahogy a marxisták számára is külön létezett a „természet" és a „társadalom". Ezért beteg a liberális természetvédelem is, hiszen csak ő  „tudja, meri és teszi", de a tájlakó helyi társadalmak nélkül. Hogy a maradék parasztság a városba költöztetett parasztutódokkal együtt
szereti is az akácot, az őket édeskevéssé érdekli.
Ehelyett  mindenféle  botanikai  zöldségekkel  rágalmazzák  az  akácot.  Pl.  azzal,  hogy  az  akác mint  jövevény  „nem  társul".  Hogy minden  más  növényt  kiirt  maga  alól.  S  az  őshonos  dió nem?  Az ilyen  zöldségekkel  rágalmazóknak  ajánlom,  járják  be  a  Kiskunság  lerombolt tanyatelkeit.  Látni  fogják,  hogy  a  hajdani  tanyahelyeken  együtt  él  a  tanyaudvarokat  fölverő akác  a  bodzával,  a  vadeperrel,  a  juharral,  a  megmaradt  olajfüzekkel,  és  még  egy  sor mindenféle  dudvás  és  füves  aljnövénnyel.  Azok,  akik  „nem  társuló"  voltát  emlegetik, bizonnyal  erdészetileg  ültetett,  nagyüzemi  akácerdőket  láttak,  amelyeket  ugyanúgy „művelnek", mint az ültetett  haszonnövényeket szokás. Ilyen alapon akár a kukoricát vagy a
búzát, de még a szőlő monokultúrát is kárhoztatni lehet, mert „leginkább a maga társaságát" kedveli, hiszen  a „hozam"-ért cserébe legalább indulási előnyt  igényel a földművelő embertől a többi növénnyel szemben.
Primitív  ellenvetések  sorát  lehetne  idézni   az  akácról,  amelyekben  értelemszerűen  több  a negatív  elfogultság  az  akáccal  szemben,  mint  a  szakmaiság,  noha  doktor  címekkel büszkélkedő  szakemberek  írják.  Egymásnak  homlokegyenest  ellentmondóakat  is.  Csak  az ellenzői színvonal jellemzésére említem meg az egyiket, amely  szerint pl. „az árnyéka megöli az aljnövényzetet".  Hogy a gazdasági akácültetvényekben az aljnövényzet hiányának más oka is  lehet,  eszükbe  se  jut.  Például az, hogy mélyszántásba  ültetik,  amely  után  az  eredeti növényzet regenerációjának még akácültetvény nélkül, több évtized múltán  sincs sok  esélye.
De  folytatva  az  „árnyék"-bokszolást:  egy  másik  „szakmai"  vélemény  szerint  az  akácárnyék mit  sem  ér,  mert  erős  napsütésben  az  akáclevelek  összezsugorodnak,  és  átengedik  a napsugarat meg a hőt, ezzel a talajt kiszolgáltatják a kiszárító erőknek.
Az csak hagyján, hogy ezek a „szakemberek" bizonnyal nem aludtak még forró nyári napokon akácfa  árnyékában.  Nem érezték azt  a  kellemes  langyos,  illatos  levegőt, azt  a  langymeleg földet, ami ilyenkor a természet ölébe csalja pihenni a  természetes  embert és az állatot. Nincs
még  egy olyan  fája  homoktájainknak,  amely  ezt  az  élményt  nyújtaná.  De  hagyjuk  az „érzelmeket",  mert  akác  ügyben  ilyenjeik  (legalábbis  pozitívak)  a  biológus  és  ökológus szaktudósoknak  meg a "szaktermészetvédők"-nek  nincsenek.
Bezzeg a tölgy!  Az társuló hajlamú, mert „őshonos". Igaz, nemcsak  minálunk, hanem  ismét egy  minket  is  magában  foglaló,  nagyobb  ökológiai  övezetben.  A  németek  és  az  oroszok  is „saját"  fájuknak  tekintik.  Alatta  nedves  a  föld,  csupa  élet  a  gombától  a  cserjékig,  olvasom „összefüggésekben"  gondolkozó  ökológusok  és  botanikusok  ellenvetéseit.  Ez  volna  az  az összefüggéslátás,  amelyre  a  magyar  táj  természeti  arculatának  alakítását,  a hazai  természet védelmét bízhatnánk? Annak eldöntését, hogy mi maradjon, és mi vesszen?! Mert hát lássuk csak  még egyszer  (Lendvai Ildikó  hírhedtté vált szavaival élve:  „szótagolva, hogy mindenki értse"): milyen is az élőhelye, azaz igényelt tájkörnyezete az egyiknek és a másiknak?
Az akác alatt nem azért száraz a föld, mert az akác kiszárította, hanem azért, mert eleve csak szárazabb,  nem  vízjárta  helyeken  telepszik  meg  vagy  csak  ilyenen  telepíthető  sikerrel .  A magas talajvizű helyeken kipusztul. A tölgy más: nem azért nedves (és életteli) alatta a föld s
körülötte  a  levegő,  mert  olyanná  tette  (noha  nincs  olyan  növény  a  világon,  amely  a  maga módján  ne  próbálná  meg  „berendezni"  magának  és  a  maga  eszközeivel  dominálni  a  saját élőhelyét), hanem azért, mert olyan helyeken szeret élni. Élőhelyileg tehát az akác meg a tölgy még  csak  nem  is  konkurensei  egymásnak.  Azaz  ismét  roppant  „összefüggéslátás"-ról árulkodik az az ökológus-biológus-természetvédő javaslat, hogy „cseréljük őshonos tölgyre a jövevény  akácot".  Ha  bölcs  barátaink  képesek  visszaadni  a  kiszárított  alföldi  tájaknak  a
tájszabályzók elvette  vizeit, akkor az akácot nem kell  az EU-val  szabályoztatni: zsugorodni fog az élőhelye, ha  nem is fog  kihalni.  Mert  előbb a táj, aztán a növény.  Ez is összefüggés.
Nem is akármilyen. Ökológiai egyszeregy  is lehetne a neve.
Attól  persze,  hogy  valakinek  diplomája  van,  de  nem  lett  összefüggéslátó  értelmiségi,  s mindehhez  még  angolul  is  beszél,  és  össze  tud  szerkeszteni  egy  angol  nyelvű,  akácellenes beadványt az EU-nak, s van mögötte néhány hasonló színvonalú liberális „természetvédelmi szervezet", még koránt se biztos, hogy igaza van akác-ügyben. Még ha „van is igaza", ahogy a genitivus  partitivust  a  csólyospálosi  parasztember  kifejezi.  A részigazság  azonban  sohasem
jogosít  totalitárius  igényű  cselekvésre,  noha  kétségtelen,  hogy  az  ilyen  típusú  igazság  és  az ilyesfajta  cselekvési  kényszer lélektana  közt  már  van  összefüggés.  Különösen  nem  jogosít olyan kérdésekben, amelyek mélységesen érintik egy nép kultúráját.
Mert  hogy  az  akác  mélységesen  érinti  a  magyart,  azt  nem  csak  azzal  a  tapasztalati  alapú érzelmi  viszonyulással  indokolhatjuk,  amelyet  föntebb  az  akácárnyék  kapcsán  említettem.
Minden  kultúrának  része  a  gazdaság  is,  még  ha  a  civilizáció  nem  is  így  gondolkodik  róla, hanem épp fordítva: mintha a gazdaságnak lenne kultúrája. Pedig  a  szerves  kultúrák nyelvei egyértelműen  tanúskodnak  erről,  minden ellentmondó elmélettel szemben. A „gazdaság" szó
a „sok gazda" jelentésű „gazda+ság" összetétele  a magyarban. Ugyanúgy, mint a németben a Wirt+schaft. Csak az angol "economy" számára marad rejtve, hogy a gazdasághoz elsősorban ember, éspedig  felelős  tájgazda  kell.  Mint  minden  kultúrához.  A  gazdaság  a  szerves
kultúrtudás  szerint  eredetileg  a  tájlakó  ember  legalapvetőbb  életműködése,  mely életközössége és az azt éltető táj fenntartó művelésére irányul. Ha a civilizáció számára már nem az,  akkor arról  nem „az ember", hanem  a civilizációs viszonyok  és a  civilizáció emberei
tehetnek. Így helyes az emberkérdést fölvetni az ökológiában, még ha kényelmetlen is.
A  nyelv  egyéb tanúságait, a dalkultúrát, stb.  már nem  is  hozom példának. Csak  a közlelket kifejező,  ellenőrizhetőbb  magyar  tájköltészet  gyöngyszemeire  utalok  még,  hátha  leveszik  a
polcról  néhányan  a  nyírségi  Váci  Mihály  "Százhuszat  verő  szív"  című  kötetét,  benne  két akácverssel (Akác, ill.  Akác a forgószélben).  Hogy küldő paraszti közösségének milyen mély akác-szeretetét tükrözik ezek a versek, azon érdemes elmerengnie mindenkinek. Igaz, ezekben
hűségjelkép  az akác.  Egy fölforgató, elmenésre  bujtogató,  globalizációs  eszmével szemben  a maradásra,  a  táj  szeretetére  indító  hűség  jelképe.  Valakiknek  tán  idejétmúlt  üzenet.  De semmiképp  sem  egy  kultúrahordozó,  teremtésfelelősséget  viselő  népnek.  Amely  számára
mindennek  teremtésküldetése  és  teremtésbeli  jelentősége  van.  Az  embernek,  az  állatnak,  a növénynek... Az akácnak is. PhD Győri-Nagy Sándor kultúrökológus, MÖF-elnök

No events