ImageMegdőlni látszik az az elmélet, hogy az ide telepített lucfenyők nem bírták ki az erős széllökéseket
„Lábra kaptak olyan híresztelések is – mondja – hogy a szél csak a lucfenyőket döntötte ki, azaz hogy csak az egynemű erdőségekben pusztított. Ez nem igaz. Ezen a területen, ahol most állunk, nemrég még vegyes erdő volt. Most szinte egyetlen ép fa sem maradt itt. Amott épp az a néhány hektáros erdő vészelte át sértetlenül a vihart, amelyben szinte kizárólag lucfenyők vannak. A pusztítás mértéke mindössze attól függött, hogy hol, milyen erős volt a szél.”


Mire Ótátrafüredre értünk, besötétedett. Két éve jártam itt utoljára. Úgy emlékeztem, szinte az egész település egy nagy park közepén terül el. Most azonban a fák többsége – hetekkel a vihar után – a földön feküdt. Az utakat megtisztították ugyan, ám a parknak nyomát sem láttuk. A maró füst és az égett fenyőgyanta szaga rögtön megcsapta az orromat. Akkor még nem tudtam, hogy ez az „illategyveleg“ egész kirándulásunk alatt végigkísér majd bennünket. Tátralomnicon szállásadónk ©tefan Uhnák mesélte el nekünk, mi történt valójában azon a bizonyos novemberi napon.
Image„Akkor is itt iszogattunk a barátaimmal a vendéglőmben. Előzőleg a tévében figyelmeztették a lakosságot, hogy szélvihar várható, így megtettük a kellő óvintézkedéseket. Három óra körül aztán kitört a vihar. Egyszer csak kidőlt az első fa, majd a második, aztán szinte az összes... A zaj, amit órákon keresztül hallottunk, olyan volt, mintha egy repülőraj körözne a fejünk fölött. Hogy mi is történt valójában, azzal csak másnap reggel szembesültünk.”
A látvány okozta sokk mára már elmúlt. A tátrai emberek most inkább azon gondolkodnak, hogyan tovább. Vannak, akik a természetvédőket hibáztatják.
„A panzióm mellett hét fa dőlt ki. Hármat, mivel félő volt, hogy az épületre dőlnek, már évek óta ki akartam vágatni. A természetvédők mindig elutasították a kérelmemet, s nem csak az enyémet. Most hogyan néznek a hivatalnokok azoknak szemébe, akiknek az otthonát tették tönkre a kidőlt fák? Úgy tudom, van olyan, aki pereskedni akar. A felelősséget valakinek vállalni kell.”
„Csak visszaállt az eredeti állapot”
„Sokat beszélnek arról is, hogy újjá kell építeni a Tátrát. Szerintem nem kell. Egy hazai vállalat már évek óta szeretne 2 milliárd koronát befektetni a sípályák korszerűsítésébe és az infrastruktúra fejlesztésébe. Nemrégiben tárgyaltunk velük, azt mondták, a katasztrófa után sem változtak meg a tervek, 2006-ra készek megvalósítani az elképzeléseiket.”
Uhnák úr egy képet mutat a falon
– „Látják, ez a panziómat ábrázolja a múlt század húszas éveiben. Akkor sem voltak fák az épület körül, és a háttérben sincsenek erdők. Ugyanúgy, ahogy most sem. Egyesek úgy vélekednek, hogy az orkán csak visszaállította az eredeti állapotokat. A letarolt erdők nagy részét rétekre telepítették régen, most megint csak fű nő majd ott évekig.”
Új iparág: katasztrófaturizmus
ImageMásnap reggel indulunk útnak. Gyönyörű idő volt, szikrázó napsütés, messzire el lehetett látni. Bár ne így lett volna! A látvány, amitől a tegnapi köd jótékonyan megkímélt minket, borzalmas. Tátralomnic úgy néz ki, mintha lebombázták volna. Mindenütt gyökerestül kidőlt fákat, derékba tört fenyőket vagy friss farakásokat látni. A Bélai havasok felé vesszük az irányt, ahol ugyanez a látvány tárul elénk. Letarolt erdők mindenütt. Itt azonban megdőlni látszik az az elmélet, hogy a vihar azért okozott ekkora károkat, mert az ide telepített lucfenyők sekély gyökérzetükkel nem bírták ki az erős széllökéseket. Rengeteg fát ugyanis itt is derékba tört a szél. Miközben szörnyülködünk és álmélkodunk, új típusú turistákkal találkozunk. A Tátrát ugyanis már ellepték az ún. „katasztrófaturisták”: lengyelek, németek, szlovákok, magyarok csattogtatják úton-útfélen a fényképezőgépeiket.
„Milyen katasztrófa? Csak a szél fújt”
Visszaindulunk Ótátrafüredre. A település környéke még az eddig látottaknál is siralmasabb képet mutat. Katonák és civilek takarítják a romokat. Az egész vidéket belepi a füst, mindenütt a tűleveleket égetik. Hogy a tüdőszanatóriumok lakói mit gondolhatnak most, csak elképzelni tudom. A kocsi ablakait sem lehet letekerni, pernye száll mindenfelé, van, ahol látni is alig lehet a füsttől. Ennél rosszabb már nem lehet, gondoljuk, de tévedtünk. A Tátraszéplak és a Felsőhági közötti területen még borzalmasabb a pusztítás. Mintha egy óriás kaszálta volna le az erdőt. Másutt meg olyan, mintha letaposta volna a fákat. Álmélkodunk, mire képes a természet. Intő jel lehet ez nekünk, akik időnként abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy uralmunk alá hajtottuk a természet erőit. November 19-én mindössze három és fél órás leckét kaptunk, ennek következményeit évtizedekig, talán évszázadokig viselni fogják az itt élők.
Az egyik helybéli favágótól kérdezem, mit szól ehhez a katasztrófához. „Milyen katasztrófához? – kérdez vissza. – Katasztrófa az, ha az ember elveszíti a kezét meg a lábát. Itt csak a szél pusztított, nekünk meg így biztos munkánk van a következő néhány évre.”
A másik Tátra
A Csorba-tónál mintha egy másik világba csöppennénk. Alig látunk itt-ott egy-egy kidőlt fát. Mindenütt jókedvű turisták és síelők. A felvonóknál hatalmas tömeg. A másik Tátra. Lehet, hogy ezentúl nemcsak Alacsony- és Magas-Tátrát kell majd megkülönböztetnünk, hanem Vihartépte- és Viharkímélte-Tátrát is? Végigsétálunk a befagyott tó jegén, élvezzük a napsütést és a békét. Aztán vissza a „háborús“ övezetbe. Holdbéli táj! De bevallom, a sivárság látványa egyre kevésbé ráz meg. Néhány órája nézem csak a pusztítást, de egyre inkább megszokom. Kezdem érteni az ittenieket. Pánikoló, síró emberrel ugyanis eggyel sem találkoztam. Az itteniek teszik a dolgukat. Egy valami azonban föltűnik nekem. Ahol elpusztult az erdő, ott szárazak az utak, ahol nem, ott szinte összefüggő hótakaró borítja azokat. Elképzelni sem tudom, ha a télen nagyobb mennyiségű hó hull majd a magasabban fekvő részeken, olvadáskor a kopár hegyoldalakon lezúduló víz micsoda károkat okozhat.
Siránkozni nincs idő
Az út mentén erdészek beszélgetnek. Megszólítjuk őket, kiderül, az egyik illetékes szakembert hozta utunkba a jószerencse. Peter ©i¹ka, a Tátrai Nemzeti Park igazgatója elmondja, a Magas-Tátrában a közel 200 km/órás szél 2,5-3 millió köbméter fát tett tönkre. A sérült erdők 30 százaléka magántulajdonban van, a maradék állami. „Lábra kaptak olyan híresztelések is – mondja – hogy a szél csak a lucfenyőket döntötte ki, azaz hogy csak az egynemű erdőségekben pusztított. Ez nem igaz. Ezen a területen, ahol most állunk, nemrég még vegyes erdő volt. Most szinte egyetlen ép fa sem maradt itt. Amott épp az a néhány hektáros erdő vészelte át sértetlenül a vihart, amelyben szinte kizárólag lucfenyők vannak. A pusztítás mértéke mindössze attól függött, hogy hol, milyen erős volt a szél. Mi, erdészek egyértelműen katasztrófának tartjuk azt, ami történt. De kár keseregni, rengeteg elvégzendő munka vár most ránk. Az év végéig az utakat, a folyómedreket és a turistaösvényeket kell megtisztítanunk, hogy az idei szezon megkezdődhessen, valamint hogy a tátrai településeken karácsonyra az élet visszatérjen a rendes kerékvágásba. További kármentesítésre csak a jövő évben kerül majd sor. A kidőlt fák egy részét különböző környezetvédelmi szempontok miatt ott kell hagynunk, ahol most van. A többit azonban el kell szállítani, a területeket meg kell tisztítani, a talajt pedig elő kell készíteni az újratelepítéshez. Ez csak fokozatosan, 15-20 év alatt végezhető el. Egyelőre nem tudjuk, hogyan szállítjuk el a fát, hogyan értékesítjük, és még az sem dőlt el, milyen fákkal ültetjük be a területet.
Hál’ istennek az állatállományban nem keletkezett nagy kár. A szarvasok, az őzek és a vaddisznók előre megérezték a veszélyt, és elhagyták a területet. Egy részük azokban az erdőségekben talált menedéket, amelyeket nem érintette a vihar. A többi még a sérült erdőrészekben van.
Ki tehet róla?
„Az előzetes számítások szerint egy hektár erdő helyreállítása kb. 150-180 ezer koronába kerül. Közel 1,8 milliárd koronára lesz így szükségünk, ám úgy számítjuk, a fa eladásából ennek a költségnek jelentős részét fedezni tudjuk majd”. Amikor arról kérdezem, szerinte kit terhel a felelősség mindezért, kicsit meghökkenve néz rám, ám higgadtan válaszol: „A meteorológusok is azt állítják, hogy a szélvihar oka egyértelműen a hideg és a meleg légtömegek gyors kicserélődése volt. November 19-e előtt viszonylag meleg idő volt, amikor a hideg levegő betódult a felszálló meleg helyére, gyakorlatilag leborotválta az erdőinket. A kialakult helyzetért tehát kizárólag az időjárás felelős. A Tátrában nem ritkák a szélviharok, ilyen erősségű azonban csak 100–120 évente éri el a hegyeinket.”
A beszélgetés után kocsiba ülünk, hogy megnézzük az újtátrafüredi temetőt. Állítólag azt sem kímélte a vihar. Autóval nem mehetünk be, az út le van zárva, így sétálunk. Borzalmas kép tárul elénk. Ha azt mondtam az előbb, hogy mindent meg lehet szokni, akkor most azonnal visszavonom. Ebben a temetőben valószínűleg árnyas fák voltak. Most az egész leginkább egy csatatérhez hasonlít. Marja a szememet a füst? Vagy a hidegtől lábad könnybe? Mit érezhet az, aki a szülei vagy a barátai sírjához jön ki ide? Szerencsére újra kezd leszállni a köd, sötétedik, indulnunk kell.
Tátraszéplakon vacsorázunk. Belehallgatok a mellettünk ülő társaság beszélgetésébe. Náluk nem téma már a néhány héttel ezelőtti vihar. Hétköznapi dolgokról vitáznak. Kemény emberek ezek a tátraiak...

LECZO ZOLTÁN

No events