b_150_150_16777215_00_images_stories_viz_amazonas_gettyk.JPG
Getty Images


2019. február 9. – Az Amasonas-medence trópusi őserdeje - a folyamatos irtás ellenére - olyan hatalmas, hogy ha az ember elindul az egyik végéből, 3000 kilométert tud úgy sétálni egyenes vonalban, hogy ne kelljen kijönnie a fák közül.

Ez több mint a Budapest-Párizs távolság oda-vissza. Mindeddig azt hitte mindenki, hogy ez a világ egyik legérintetlenebb tája. Pedig messze nem érintetlen, az ember évezredek óta lakja, és az áthatolhatatlan bozót letűnt civilizációk sokaságának nyomait rejti. A területen kutató magyar régész vall tapasztalatairól.
Semmi meglepő nincs abban, hogy egy ökoszisztémáról, amely a földön élő állat- és növényfajok egytizedének ad otthont, a külső szemlélő azt gondolja, hogy az ember előtti Föld eszményi állapotait jeleníti meg a jelenben. Persze az igaz, hogy az ember előtti korokban is voltak trópusi őserdők, és azok hasonlóan nézhettek ki, mint a mai Amazónia (bár nem feltétlenül ugyanezek a fajok népesítették be őket). Ugyanakkor annak tudatában kell lennünk - derült ki az utóbbi években a legmodernebb, lombkoronán átlátni képes felszínletapogató vizsgálati módszerek alkalmazásával - hogy mindig is éltek emberek az Amazonas-medencében. Sőt, egykori településeik mérete, infrastruktúrájuk kiterjedése, és legfőképpen
környezetátalakító potenciáljuk messze meghaladta a mai őslakosok képességeit.
Ma már világosan látjuk, hogy az amazóniai őserdőt évezredek óta alakítja az ember. Már évezredekkel az európai gyarmatosítók megjelenése előtt lakott volt a dzsungel, és nem csupán néhány elszórt törzs, hanem emberek millióit összefogó államok léteztek az erdőben. A hajdani lakosok jelentős földmunkákat végeztek, monumentális épületeket emeltek, és temérdek kultúrnövényt termesztettek, állatokat (közöttük halakat) tenyésztettek. Senki sem tudja biztosan, hogy e kultúrák hogyan tűntek el a föld színéről, de az bizonyosnak látszik, hogy évszázadokig harmóniában éltek az esőerdővel. Ha jobban megértjük életüket, az segíthet a dzsungel megmentésében, még akkor is, ha Brazília új szélsőjobboldali elnöke éppen mindent megtesz az eltűnésükért.
A valós El Dorado
A hajdan virágzó amazóniai civilizációkról szóló történetek azóta keringenek a köztudatban, hogy az első európai gyarmatosítók megérkeztek Dél-Amerikába. Már az 1540-es években ott járt Caspar de Carvajal domonkos rendi misszionárius is hatalmas városokat és elegáns műemlékeket írt le, de nem sokan hittek neki. A következő évszázadok során rengeteg kalandor próbálkozott a legendás (de vélhetően sohasem létezett) aranyváros, El Dorado felkutatásával, sokuk soha nem tért vissza az esőerdőből. Ha azt gondoljuk, hogy ez csak a kora újkorra jellemző hóbort volt, akkor nagyon tévedünk, hiszen még a múlt század húszas éveiben is kereste az általa csak Z-nek nevezett Elveszett várost Brazília Mato Grosso régiójában az Indiana Jonest ihlető Percy Fawcett brit felfedező (ő sem tért haza).
Aztán az esőerdő ökoszisztémájáról szerzett tudományos ismeretek lassan háttérbe szorították a letűnt civilizációkról szóló elméleteket, mivel úgy tűnt, hogy az esőerdő talaja túlságosan savas (vagy ahogy a talajtanban szeretik mondani, savanyú) ahhoz, hogy nagy civilizációkat eltartani képes mennyiségű kultúrnövényt lehessen termelni rajta. Csakhogy ez biztosan nem igaz: az elmúlt húsz évben egyre inkább gyűlnek a tudományos bizonyítékok arról, hogy kifejezetten nagy városok léteztek egykor a mai apró törzsi falvak helyén. Michael Hackenberger, a Floridai Egyetem régésze a kilencvenes évek elején egy évet élt a brazil őserdőben. A helyi törzsi vezető eközben mutatott neki több olyan árkot is, amelyekről kiderült, hogy a jelenlegi falunál legalább tízszer nagyobb település védelmére szolgáló vizesárkok lehettek évszázadokkal ezelőtt.
Mindez ellentmond a terméketlen talajról szóló teóriáknak.
Úgy tűnik, hogy a dzsungel egykori lakói a valóban csekély tápértékű talajt trágyázással javították föl. Már a hatvanas évek óta ismert, hogy szerte az Amazonas-medencében foltszerűen feketeföld, úgynevezett terra preta található, amely sokkal termékenyebb, mint az egyébként tényleg elég silány esőerdei talaj. Olyannyira más e föld minősége, hogy évtizedek óta voltak olyan (kevesek által meghallgatott) talajkutatók, akik szerint ezt csak hosszan tartó művelés révén lehet elérni. E területeken állati csontokat és növényi hulladékok égetéséből származó faszenet találtak, amit a feltételezések szerint trágyaként használtak. Talán először csak égetéssel akartak megszabadulni a szeméttől, és csak később jöttek rá, hogy a talaj termékenyebbé vált ezáltal.


Sokmilliós államok az erdő mélyén
Még így sincs azonban teljesen megoldva az ősi hatalmas civilizációk rejtélye, hiszen a terra treta legfeljebb 2000 éves lehet. Márpedig az első emberek akár már 18 ezer évvel ezelőtt is elérhették Amazóniát. Sőt, a 672 őslakos genetikai vizsgálata alapján felrajzolt, és tavaly publikált leszármazás-történet megállapításai szerint a népesség 17-13,5 ezer évvel ezelőtt jelentősen megnövekedett. A populáció gyarapodását az egymás után háziasított növények hajtották. 9000 éve domesztikálták az egyik legfontosabb helyi tápláléknövényt, a maniókát, és a rizs egyik változata is Amazóniából származhat. De nemcsak a klasszikus értelemben vett kultúrnövények elterjedése kapcsolható az emberhez. A föld mélyének rétegei arról tanúskodnak, hogy 4500 évvel ezelőtt gyakoribbá váltak az emberi települések közelében az ehető gyümölcsű fák. Ez arra utal, hogy ezeket ültették, illetve a nem ehető versenytársaikat szelektíven kiirtották a közelükből.
Összességében 83 fajt ismerünk, amelyet az Amazonas-medencében háziasítottak (bár a domesztikáció folyamata nem minden esetben jutott el arra a szintre, amit ma értünk növénytermesztésen). Így termesztettek édesburgonyát, dohányt, egy pálmafajt, ananászt. Az állati fehérjét főként halból szerezték be: az egyik hatalmas haltenyésztő telep maradványai között 37 különböző halfaj nyomait fedezték föl édesvízi teknősök mellett.
A fejlett gazdálkodás emberek millióit tarthatta el. William Denevan, a Wisconsini Egyetem kutatója beszédes című The Pristine Myth (Az érintetlenség mítosza) című, nagy hatású tanulmányában így fogalmaz: „rengeteg bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy az őslakosok uralta amerikai tájon a 16. század elején szinte mindenhol az ember keze nyomát találtuk”. Ő 10 millióra tette az akkori népesség létszámát, de a kutatások szerint az Amazonas-medence déli peremén is legalább 1-5 millió ember élhetett, jól szervezett államokat és fejlett infrastruktúrát létrehozva.
De hol vannak ezek a legendás nagyvárosok?
- kérdezhetjük jogosan. Nos, ott rejtőznek a lombok alatt, de a vegetáció miatt egészen a legutóbbi időkig nem fértünk hozzájuk. A már említett Michael Heckenberger 25 év alatt térképezte fel egyetlen, viszonylag kis régió építménymaradványait. Összesen húsz várost és falut talált, egymástól néhány kilométeres távolságra, amelyeket sűrű úthálózat kötött össze, a településrészletek között egy hatalmas, 250 méter széles tér maradványait találták, külterületükön pedig kiterjedt maniókaültetvényekre leltek. Csak itt mintegy 50 ezer ember élhetett.
Az utóbbi években latin-amerikai esőerdőben rejtőző ősi építmények, részben a legmodernebb vizsgálati módszereknek hála, lassanként felfedik titkaikat. Tavaly a guatemalai dzsungelben soha nem látott maja infrastruktúrára bukkantak. Ott, ahol a tökéletesen összefüggő lombkoronából csak egy-egy magasabb épület tornya látszik ki, valójában épületek tízezreinek maradványait rejti a vadon. Ezek felderítéséhez nem kell erdőt irtani, hiszen a repülőgépekre szerelt lidar átlát a lombokon. A lidar (lézeres távérzékelés) a radarhoz hasonló technológia. Itt azonban rádióhullámok helyett lézerimpulzusokat lőnek a letapogatni kívánt területre. Az impulzusok a növényzeten áthatolnak, de a felszínről (és az esetleges építményekről) visszaverődnek.
Molnár Csaba