2012. december - Magyar erdész úgy vándorol Selmecbányára, mint a hívő katolikus Rómába, a muszlim Mekkába, a zsidó ember Jeruzsálembe - mondta Zambó Péter az Országos Erdészeti Egyesület elnöke annak az emlékkonferenciának a megnyitása alkalmával, amelyet az OEE Selmecen bonyolított le az „Erdészeti Lapok" alapításának 150. évfordulójához kapcsolódó jubileumi emlékév zárórendezvényeként.  Az elnöknek igaza volt - van miért Selmecre zarándokolnunk.
A konferencia közvetlen helyszíne az ősi Bányászati és Erdészeti Akadémia (1904-től Főiskola) épületegyüttesének ún. Kémiai Palotája, annak nagy központi előadóterme volt. Résztvevői pedig az Egyesület delegációján túlmenően még kb. kéttucat soproni erdőmérnök-hallgató, közismert egyenruhájukba, waldenbe öltözve.
A bensőséges hangulatúnak szánt és ekként is sikerült összejövetelen az elnöki megnyitó és Haraszti Gyula, a Szerkesztő Bizottság jelenlegi Bedő-díjas elnökének köszöntője után azok a kollégák tartottak kötetlen visszaemlékezést a Lapokkal kapcsolatos tevékenységükről, akik még életben vannak a szerkesztők, illetve szerkesztőbizottsági elnökök közül: Prof.Dr.Dr.hc. Solymos Rezső, dr. Szikra Dezső és Pápai Gábor, valamint a jelenlegi főszerkesztő, Nagy László. Felszólalt továbbá dr. Sárvári János, az egyesületi Wagner Károly Könyvtár őre és Lomniczi Gergely, az OEE főtitkára is. Végül e sorok írója bemutatott és további megőrzésre az elnöknek átadott néhány olyan régi okmányt, amelyek a maguk idejében meghatározók voltak a Lapok sorsának alakulására.

A Bányászati Palotától a Joerges-házig
A konferencia után a résztvevők prof.dr. Bartha Dénes DSc és dr. Oroszi Sándor DSc erdőmérnök kollégák kalauzolása mellett megtekintették a Bányászati Palotát, amely 1898-ban épült fel. Nagyon érdekes, hogy ennek szép előcsarnokában ma már ismét megtekinthető az a fekete műkőből készült nagyméretű emléktábla, amelyet az épület átadása alkalmával avattak fel, de a csehszlovák éra alatt eltűnt. A közelmúltban az említett két kolléga fedezte fel a Leányvárban egy lomtárban. Soproni hallgatóink szép tartóállványt készítettek hozzá és ezen állították ki az előcsarnokban.
A résztvevők a botanikus kertben tett séta után a városban megtekintették azokat a helyeket, amelyek az itt alapított „Erdészeti Lapok"-hoz, valamint erdészeti felsőoktatásunk történetéhez szorosabban kapcsolódnak. A városnézés záróakkordjaként két egyenruhás erdőmérnök-hallgató elhelyezte a kegyelet és a megemlékezés koszorúját a Szentháromság-téren (Fő-téren) annak az épületnek egyik falmélyedésében, amelyben valaha Joerges Ágost nyomdája működött és ahol annyi más akadémiai-főiskolai kiadvány mellett az „Erdészeti Lapok" első évfolyamait is nyomtatták.

250 éve alapították az Academia Montanistica-t
Az „Erdészeti Lapok" emlékkonferencia tulajdonképpen kapcsolódott is egy másik nagy évfordulóról történt selmeci megemlékezéshez: az Akadémia megalapításának 250. évfordulójához.    
1762. október 22-én Bécsben Mária Terézia császár- és királynő jelenlétében zajlott le az udvari kamarának az a tanácskozása Johann Siegfried zu Herberstein báró elnökletével, amelynek javaslata alapján az uralkodó kimondta, hogy Selmecbányán egy gyakorlati szakiskola állíttassék fel a bányászati-kohászati tudományok oktatására, az ilyen irányultságú műszaki szakemberek kiképzésére. Bányászaink ettől a naptól számítják akadémiai szintű szakképzésük megteremtését. A kezdetben két évfolyamos, német (és nem latin) nyelvű tanintézet első professzora, Nikolaus Joseph von Jacquin 1763. június 13-án kapta meg tanári kinevezését, előadásait pedig 1764. szeptember 1-én kezdte meg. Ezzel egyben megkezdte működését a régi Bergschulét felváltó Academia Montanistica.
Az esemény erdészettörténeti jelentőségű is volt, mert ezt a tanintézetet néhány év múlva, 7770. április 3-án már három évfolyamos akadémiává fejlesztették (Bergakademie zu Schemnitz). S ennek tantervére, a „Systema"-ra vezette rá Mária Terézia híressé vált határozatát: „Jóváhagyom ezen elkészített tervet... azonban az erdők művelésére is különös gonddal legyenek, mert az erdőkre a bányászathoz és kohászathoz feltétlenül szükség van."

A selmeci szellem ünnepe volt
Az emlékünnepségre október 12-én a városháza mellett, az Immaculata szobor körüli kis térségen került sor ötletes, korhű hangulatú rendezésben. Ez azt jelentette, hogy XVIII. századbeli öltözékben a Városházáról a térre érkezett a 250 évvel korábbi két főszereplő: Mária Terézia és Herberstein báró, a jelenlegi polgármester asszony kíséretében. Ezután egy egyenruhás szlovák bányászkórus szlovák nyelven elénekelte a magyar Bányászhimnuszt, majd kezdetét vette a megemlékezés. Részben a polgármester asszony, részben egy narrátor közreműködésével felelevenedett az 1762. évi udvari tanácsülés, elhangzottak az ülés jegyzőkönyvének részletei. Ennek végeztével a bel- és külföldi delegációk vezetői megkoszorúzták Selmec városnak a tér egyik oldalfalán kialakított szép emlékművét. Ezután a tömeg, élén egy fáklyás szalamanderrel a Bányászati Palotához vonult, ahol újabb beszéd és koszorúzás zárta az ünnepséget.
A résztvevők tömegében ott voltak mindazon 11 szervezet képviselői, amelyek húsz évvel ezelőtt együttesen egy dokumentumban deklarálták, hogy a selmeci Akadémia szellemi örököseinek vallják magukat. A lista Leobentől Zólyomon és Sopronon át Miskolcig és Dunaújvárosig terjed. Ez az ünnepség így valójában a ma is élő és terjedő selmeci szellem ünnepe volt.
Soproni küldöttségünket dr. Lakatos Ferenc, az Erdőmérnöki Kar dékánhelyettese vezette, a delegációhoz tartozó waldenes hallgatók népes csoportját pedig Varga Tamás, az Erdészeti Múzeum igazgatója vezényelte.

120 éve épült az Erdészeti Palota
Az ünnepség végeztével az OEE-csoport lerótta tiszteletét az Erdészeti Palotánál is, mert annak is jeles évfordulója van az idén: 120 éve, 1892. június 26-án avatták fel. Akkor még csak az Akadémia új épületének nevezték, mivel a Bányászati Palota hat évvel később épült fel. Ekkortól kezdték az „Erdészeti" és a „Bányászati" Palota elnevezéssel megkülönböztetni egymástól a két épületet. Ehhez a két főépülethez csatlakozott azután a továbbiakban a szintén impozáns Kémiai Palota és a kisebb Vaskohászati Laboratórium is, valamint egy még kisebb tanárlakás.
Amint kalauzaink is felelevenítették a régi, általánosságban ismert történetet, az iker-akadémia ezeknek az épületeknek a létesítése előtt a városban több helyen szétszórva, többségükben bérelt helyiségekben folytatta működését. Ez a rendszer a XIX. század vége felé már aligha felehetett meg egy modern műszaki felsőoktatási intézmény követelményeinek, amelynek működése a terjedelmes könyvtáron túlmenően sok egyéb oktatási segéd létesítményt igényel (laboratóriumokat, gyűjteményeket, tanműhelyt, botanikus kertet).

Miért Selmecen fejlesztettek?
Az egyelőre rejtély, hogy a kultuszkormányzat a XIX. század végén miért Selmecbányán fejlesztette tovább az erdészeti felsőoktatást (de a bányászatét is), akkor, amikor az Erdészeti Akadémia tanári karában már erősen élt a vágy a bányászati alárendeltségből történő kiszabadulásra, s valahol máshol - úgymond, a magyar erdészeti viszonyok és feladatok szempontjából megfelelőbb, jellemzőbb környezetben egy teljesen önálló felsőfokú erdészeti tanintézet létrehozására. Több magyar város szívesen is adott volna helyet ennek az intézménynek, amint azt Oroszi Sándor „A Selmec-kérdés" című kiváló tanulmányában meg is írta.
A bányászati felsőoktatás selmeci továbbfejlesztése sem nagyon érthető, mert az ennek alapját és indokát képező, hajdan oly híres és fontos selmeci nemes- és színesfém-bányászat a XIX. század végére már jócskán lehanyatlott. A bányák kimerültek és ezzel együtt a hanyatlás lejtőjére került az egykor népes, szép és fontos város is. A leobeni Montanische Hochschule létesítése a Monarchiában (1870) már jelezte: a jövő aranya nem a mondabeli selmeci gyík farkát sárga porával belepő sápadt nemesfém, hanem a vasérc (az eisenerzi roppant érctömzs Steiermarkban).

Kis selmeci morfondírozás

Selmec a magyar erdészeti kultúra egyik legrégibb bölcsője. Ma a Világörökség része és az ebből fakadó pénzügyi támogatásoknak köszönhetően az az elkeserítő állagromlás, amely még 15-20 éve is jellemezte, megállt, sőt már a visszájára fordult. Ahogyan renoválódik műemléki magja, úgy bontakozik ki egyre inkább szépsége, impozánssága, városi jellege, egykori ereje. Vonatkozik ez az egykori Akadémia épületegyüttesére is.
Ma már elméleti jelentősége sincs, mégis felmerül a kérdés a selmeci utcákat-hegyeket-erdőket járó mai magyar erdészben: vajon tényleg alkalmatlanná vált Selmec a XIX. század végére arra, hogy a Habsburg-birodalmi erdőmérnök-képzés fészke legyen? Három líceumában a szlovák értelmiség krémje mellett még Petőfi is tanult. Az Akadémiát pedig nemzetközi hírnevű professzorok emelték az akkori világ egyik legjelentősebb műszaki főiskolájává. A két világháború közötti, ma már legendás soproni professzori kar tagjai szinte mind Selmecen szerezték oklevelüket. A világhírű, történelmi múltú angol college-ok nem a vidék csöndes magányában húzódnak meg? Nem lehetett volna-e a logisztikai és a kulturális infrastruktúra fejlesztésével Selmecet valóban egyetemi várossá, értelmiségnevelési központtá, egy magyar Oxforddá fejleszteni? Elegendő érv volt-e mellőzésére, hogy „túl sok a kocsma és az utcalány"?
Bizonyára haszontalan, felesleges, üres gondolatok ezek az évfordulós gondolatok ma már. A történelem elintézte a Selmec-kérdést. Különben is - Sopron se rossz!

Méltó volt az erdészet jelentőségéhez
A selmeci Erdészeti Palota 1892-ben történt felavatása nem mindennapi ünnepség volt. Részt vett azon dr. Wekerle Sándor pénzügyminiszter és gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter, valamint több országgyűlési képviselő is. Kiadós szónoklatokban persze nem volt hiány. A pénzügyminiszter azt hangoztatta, hogy a magas fokú tudományosságnak a gyakorlati életet kell szolgálnia. Sóltz Vilmos bányatanácsos, az Akadémia akkori igazgatója a bányászat nemzetgazdasági súlyát hangsúlyozta. Ennek alátámasztására kimutatta, hogy az országban 1890-ben több mint 30 millió forintot tett ki a kitermelt ásványok értéke. Az erdészek részéről beszédet mondó Fekete Lajos aligazgató is felmutatta a maga számait, mondván, hogy nem is a teljes kitermelt érték, hanem csupán az elmúlt évek fa- és fatermék-exportjának átlagos értéke - mérsékelt számítás szerint is - 70 millió forintot tett ki.
Ez a két szám is érzékeltette, hogy az erdőgazdálkodás és a ráépülő fafeldolgozás mennyire fontos és perspektivikus nemzetgazdasági ágazatnak ígérkezett a történelmi Magyarországon. A szakmai hírnév magas fokára emelkedett Fekete Lajos nem mulasztotta el ecsetelni az erdőnek azt a hasznos szerepét sem, amelyet ma röviden védelmi és közjóléti funkciónak nevezünk.

Négy év alatt épült, 178 ezerbe került

Az Erdészeti Palotát Cserei (Loh) Ede besztercebányai építész tervezte, s egy Gecsányi nevű vállalkozóval karöltve kivitelezte. Alapkövét 1888. május 14-én ünnepélyes keretek között rakták le. Maga az épület 123 ezer forintba került. A berendezéssel és az összes többi külső-belső munkával együtt a létesítmény bruttó költsége, a végszámla 178.157 Frt. 26 krajcárra rúgott. (íme a végszámla egyik kiemelt tétele: árnyékszékek fűtésének berendezése 400 Frt.)
Az OEE-csoportnak lehetősége volt megtekinteni azt az első emeleti tantermet, amely hajdan az Erdőhasználattan oktatását szolgálta, s amely máig megőrizte csaknem teljesen eredeti berendezését. A kétrészes falitábla fakeretének felső sarkait a magyar ötágú erdészcsillag díszíti, jelezve, hogy milyen régi eredetű szakmánknak ez a szimbóluma.

120 éve alapították az OMBKE-t
Az Erdészeti Palota felépítése egy újabbal is gazdagította a selmeci évfordulók számát. Ugyanis az átadás alkalmát megragadva, 1892. június 27-én itt, az új palotában a testvérszakma képviselői, a bányászok és kohászok gyűlést tartottak és megalakították az Országos Bányászati és Kohászati Egyesületet (OMBKE). Tehát az OMBKE is ebben az évben emlékezhetett meg alapításának 120. évfordulójáról.
Közbe vetve megemlítjük, hogy ugyancsak Selmecen, közelebbről a város közelében levő Szklenón alapították meg 1796-ban a világ első műszaki egyesületét, a Societät der Bergbaukunde-t. Az ezzel kapcsolatos történeti munkák nem mulasztják el megemlíteni, hogy az alapítók között olyan távoli ország is ott volt, mint Mexikó.

Három soproni tanszékünk 140 éves
Az imént Erdőhasználattant emlegetve, íme egy újabb selmeci évforduló, amely azonban már nem csak régi emlék, hanem ma is élő valóság.
Azt, hogy miről van szó, bevezetheti a következő oktatástörténeti jelentőségű idézet:
„Az erdészet akadémia szervezete a bányászati akadémia új szervezetével egyidejűleg Ő Császári és Apostoli Királyi Felsége által 1872. évi augusztus-hó kelt legfelsőbb elhatározásával jóváhagyatott és ugyanazon évi október-hó 1-től kezdve életbe léptetett."
Az „új szervezet" azt jelentette, hogy az erdészeti ismereteket az addigi, 1808 óta egy tanszéken történt oktatás helyett ettől az időponttól kezdve három tanszéken oktatták.
A Növénytan - Erdőtenyésztéstan tantárgy csoport keretében oktatták a továbbiakban az Állattant, a Vadászattant, az Erdővédelemtant, valamint az Erdészeti, vadászati és úrbéri törvények elnevezésű (röviden: erdészeti jog) tárgyakat is. A tanszék vezetője Illés Nándor rendkívüli tanár lett.
A másik tanszék az Erdőhasználattan, Erdészeti iparműtan, Talaj- és klímatan, Gátak és gerebek szerkesztése és rajza, valamint a Mezőgazdasági enciklopédia tárgyakat oktatta Szécsi (Nikel) Zsigmond rendkívüli tanár vezetésével.
A harmadik tanszék által gondozott tantárgyak a következők voltak: Erdőrendezéstan, Erdészeti statisztika, Erdőbecsléstan, Erdőhozam-számítás, Erdőérték-számítás, Erdészeti irodalom története. Vezetője Sóltz Gyula rendes tanár volt.
Mindez azt jelenti, hogy Sopronban a Növénytani, az Erdőhasználattani és az Erdőrendezéstani Tanszék (még ha elnevezésében voltak is az idők folyamán bizonyos változások) 2012-ben emlékezhet meg alapításának 140. évfordulójáról.

Szerencsés gondolat volt...
...az Országos Erdészeti Egyesület vezetősége, valamint az „Erdészeti Lapok" Szerkesztő Bizottsága részéről, hogy az „Erdészeti Lapok" jubileumi emlékkonferenciáját az alkalomhoz nagyon illően a magyar erdészek Mekkájában, s a Lapok megalapításának helyszínén, Selmecbányán rendezte meg.
Úgy tudjuk, hogy Kiss László általános alelnök úr, az Ipoly Erdő Zrt. vezérigazgatója és balassagyarmati csapata, élve szlovák erdészeti és egyéb kapcsolataival, hatékonyan segítette a gondolat valóra váltását; őszinte köszönet érte!
Selmecen, ebben a semmivel össze nem hasonlítható városban ma már gyakrabban meg lehet fordulni, mint a csehszlovák időkben - de megunni nem lehet soha! A városban töltött időnk nem volt több, mint nettó 24 óra, mégis minden résztvevő új tapasztalatokkal és szép élményekkel gazdagodva tért onnan haza.
Kis tudósításunk befejezéseként az egykori akadémikusok nótájával búcsúzunk mi is.
Ha egyszer majd a végzet Selmecről menni késztet, Fakadjunk dalra mind: Szerencse fel, fiúk!
S ha visszatérünk újra E vidám koszorúba, Majd zengjen a dal megint: Szerencse fel, fiúk!
Király Pál




No events