(...üres tarisznyában kotorász)
A közmondásban oly szemléletesen érzékeltetett sanyarú vagyoni helyzet mellett van még valami, ami közös ezen szakmák képviselőiben: mindannyian azt hiszik, hogy tavaly jobb volt, s mindannyian tudni vélik, hogy jövőre rosszabb lesz. A Hármas-Körös egyik halászának klasszikus tömörséggel fogalmazott arányköpése szerint: "amíg nem volt csónakom, addig azt hittem, hogy a túlsó parton sok a hal". A halászok-esetében talán még érthető is a rezignáltság: folyóink, tavaink vízminősége romlik, a globális felmelegedés hatására szélsőségesen változik a vízhozam, s így a természetes vizeinkből kifogott hal mennyisége évente igen nagy ingadozásokat mutat. A statisztikákat olvasva viszont úgy tűnik, hogy a vadászoknak sem aggodalomra, sem panaszra nincs okuk: a gímszarvas becsült állománya 77 750, a dámszavasé közel húszezer, a mufloné több mint tízezer, a vaddisznóé 76 ezer, az őzé pedig 293 ezer - a kívülálló számára imponáló mennyiségi adatok. A vadászati szakemberek közül ugyanakkor sokan nyilatkoznak úgy, hogy "kevesebb, több lenne", mert vad nélkül üres -maradna ugyan az erdő, de pillanatnyilag erdeink vadeltartó képességét messze meghaladja a nagyvadállomány, s ez nemcsak a vadásztársaságoknak, hanem az erdőgazdaságoknak is komoly gondot okoz. Magyarországon a vad nemzeti kincsnek minősül (és tényleg az), csakhogy éppen e. "kincs" erőltetett létszámbeli gyarapodása veszélyeztetheti a vadgazdálkodás rentabilitását. Egyebek között azért, mert a vad táplálkozik. És azt eszi, ami számára a leginkább hozzáférhető, s ezek közül is legszívesebben azt fogyasztja, amit a leginkább ízletesnek talál. : Ebbéli törekvésében pedig a magántulajdont édeskevéssé tiszteli. Mindegy, hogy a frissen - vagy éppen néhány évvel korábban - ültetett csemeték zsenge rügyeiről vagy az erdő körüli mezőgazdasági területek kukoricásairól, gabonájáról, burgonyaültetvényeiről van-e szó. Amit pedig a vad meg eszik, az a gazdálkodónak (legyen szó akár erdőgazdálkodásról, akár mezőgazdaságról) kárt jelent, ezt nevezik úgy, hogy "vadkár". Ezt viszont meg kell téríteni. A 2001-ben megjelent Vadászai Almanach adatai szerint (1989-es változatlan árakon számolva) a vadászatból vadgazdálkodásból származó bevételek 2000-ben meghaladták a 12 milliárd forintot. A bevételek-kiadások mérlege is kedvező: a szaldó végül csaknem 65 millió forintos pozitívumot mutat. A vadkárral terhelt egyenleg viszont már negatívba fordul: a "mindösszesen" rovatban már mínusz hatvanmilliós összeg - azaz ráfizetés - mutatkozik. Csoda-e hát, ha üres az a tarisznya?
A kérdés-megközelítése nem rossz, de a statisztika a legjobb esetben is csak a valódit közölheti, és sosem az, igazit. Tehát: gondolkozz egy kicsit globálisan - ez most úgyis divat -, és akkor mindjárt változik a kép. Az a baj, hogy a vad által okozott (mező- és erdőgazdasági) kár összege többé-kevésbé pontosan meghatározható, haszna viszont nem. Én itt most csak - szigorúan technokrata szemlélettel - a közvetlenül jelentkező kár és a sokak számára észrevehetetlen haszon szembeállításáról beszélek, a vadászat járulékos hozadékairól majd mesélnek neked költészetre inkább hajlamos vadásztársaim. Az érthetőség érdekében néhány fogalmat azért tisztázni kell: Magyarországon nagyvadnak minősül a gímszarvas, dámszarvas, muflon, őz és vaddisznó. A szika-szarvas jelenleg még inkább csak vadaskerti különlegesség. Az apróvad csoportjába pedig a fácán, fogoly és a nyúl sorolandó. Na már most: némiképp leegyszerűsítve a dolgokat azt mondhatjuk, hogy a nagyvad élőhelye általában a termőföldekkel határolt erdő - kivéve az őzet, illetve a vaddisznót, amely mezőgazdasági területeken és erdőkben egyaránt található - az apróvadé pedig a mezőgazdasági terület. A nagyvad -éppen a tagadhatatlan túlszaporodás miatt -forintban kifejezhető kárt okoz az erdőgazdaságnak és kárt okoz a mezőgazdaságnak. A fácán és a fogoly (sajnos ez utóbbi állománya Magyarországon pillanatnyilag minimálisnak tekinthető) viszont jelentős mennyiségű állati kártevőt - bogarakat, rovarokat - fogyaszt el táplálékként, és ezzel jelentős hasznot hoz a mezőgazdaságnak. Ez a haszon viszont forintban nem kimutatható. De ha összeadnánk az így feleslegessé vált vegyszerek árát, a vegyszerezéshez szükséges géphasználat költségeit, a gépen ülő traktoros időegységre számított munkabérét (és annak közterheit), nem is olyan biztos, hogy a vad által okozott kár összege meghaladná a másik oldalon jelentkező haszon összegét. Csakhogy a nagyvadas régiókban okozott kárt kellene szembeállítani az apróvadas területeken (indirekté) jelentkező haszonnal, ez pedig majdnem megoldhatatlan. Ráadásul itt állunk új fiúként az EU-ban, a biológiai mezőgazdaság úgymond "felértékelődik", az állati kártevők elleni legjobb természetes védekezés, amikor olyan fajokat szaporítunk, amelyek e kártevőket pusztítják. Többek között a fácánt és mindenekelőtt a foglyot. Tehát a jövőt tekintve: a szárnyas apróvad mezőgazdasági jelentőssége (és haszna) minden bizonnyal növekedni fog, a nagyvadat illetően valamivel bonyolultabb a helyzet, de erről majd később. Egyelőre i ennyit a vadkár és a vadgazdálkodás költség-haszon számításának statisztikai eljárásairól. Talán az a baj, hogy a statisztikusok között viszonylag kevés a vadász. Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy 2000-ben a vadgazdálkodás 2,5 milliárd társadalombiztosítási, illetve egészségbiztosítási járulékot fizetett be az e területen foglalkoztatottak bérének közterheként, hárommilliárdot pedig szja, meg vadvédelmi hozzájárulás, meg különféle illetékek és bírságok címszó alatt. Ez persze korántsem falrengető összeg, de ne felejtsd el, hogy az állam csupán azért juthat ilyen bevételekhez, mert erdeink és mezőgazdasági területeink egyúttal a vad szaporodását, táplálkozását biztosító élőhelyek, amelyek optimális kihasználásáról, a vadállománnyal folytatott ésszerű gazdálkodásról azoknak a puskás embereknek kell gondoskodniuk, akiket a tömegkommunikáció igen ritkán ábrázol előnyösen: rendszerint tragikus vadászbalesetek szerencsétlen kóbor kutyák lelövése kapcsán kerülnek címoldalra, esetleg valamilyen világrekord trófea apropójából - ami nagyszerű alkalmat kínál a nemzeti önérzet tuningolására -, bár a 2004 tavaszán Budakeszin elejtett világrekord vadkan egyik csatornán sem szerepelt a vezető hírek között. És akkor még nem beszéltem arról - visszatérve a szikár gazdasági megközelítéshez -, hogy a külföldről érkező vadászok száma a becslések szerint 2000-ben csaknem elérte a húszezret, s ez ugyancsak jó hatással van a vendéglátás meg a gyógyturizmus bevételeire! meg az isten tudja még hogy mire, de a vadgazdálkodás ebből nem részesedik, pedig a vadászati csúcs szeptemberben kezdődik és februárig-márciusig tart, azaz pontosan a hazai idegenforgalom és a turizmus holtszezonjában növeli a vidéki szállodák, vendéglátóhelyek forgalmát. Innen nézve tehát a vadászati ágazat nem viszi, hanem hozza a pénzt a költségvetésnek, csakhogy az ágazati mérlegek erősen féloldalasak: az összes költségek teljes terjedelemben megjelennek a vadgazdálkodás kiadás rovatában, a közvetett haszon viszont egyéb gazdasági szférák bugyellárisát dagasztja. Mindennek fényében talán enyhébb megítélés alá esik a nagyvadállomány túlszaporodása. Abból kell ugyanis kiindulni, hogy a vadgazdálkodó szervezetek, vadásztársaságok alapvető bevételét a vadásztatás jelenti, logikus, ha egyre több vendégét akarnak fogadni. Érre egyébként a jelenlegi költségviszonyok mellett rá is kényszerülnek. Ehhez pedig több vad kell, ezért aztán a nagyvadállomány helyenként már messze meghaladja az erdő vadeltartó-képességét. Ez pedig a. vadkár - és a kártérítésként kifizetendő összeg - növekedéséhez vezet. A növekvő kiadások a legkönnyebben úgy fedezhetők, ha még intenzívebb a vadásztatás, ehhez persze még több vad . kellene. A spirálhatás eredményeként 1988 és 2000 között a mezőgazdasági vadkárok összege megtízszereződött, s az erdei vadkárok összege is kétszeresére növekedett. Felszínes és igen eretnek gondolatokat: is tartalmazó kis elemzésemmel csupán azokra az ellentmondásos követelményekre kívántam felhívni a figyelmet, amelyeket össze kellene, egyeztetni ahhoz, hogy egy adott földterületen a mezőgazdasági, erdőgazdasági és vadgazdasági hasznosítási módok harmonikus összhangba kerüljenek. Ez pénzügyi szempontból is az optimumot jelentené, de kialakítása mindeddig csak igen kevés esetben sikerült. És ameddig ezt nem tudjuk - mindenütt megoldani, addig a közmondásbeli tarisznya ha nem is üres, de tartósan forráshiányos marad. (P. Z. vadásztársasági tag - civilben közgazdász - értékelése.)
Á Nyugat-Magyarországi Egyetem egyik helyzetfeltáró tanulmánya (Sopron, 2001) a magyar vadgazdálkodás, erősségeként emeli ki a "nagyvadállomány mennyiségi és minőségi (trófea) értékeit", "a vadállomány magas eszmei értékét" és a "gazdálkodás magas színvonalát". A szóban forgó ágazat egyik gyengeségeként pedig, "a nagy sűrűségű nagyvadállomány károkozásának növekedését" említi. Pillanatnyilag viszont úgy tűnik, hogy a mennyiségi szempontok kényszerű (?) túlhangsúlyozása nem veszélyezteti a világhírű magyar vadgazdálkodás eredményességét. Vaddisznóból pillanatnyilag miénk a világrekord és a harmadik hely, őzből a világranglista második és negyedik, gímszarvasból pedig a világranglista harmadik és hetedik helyezettjét ejtették el hazánkban. Tehát minden gondunk mellett sincs semmi okunk a pesszimizmusra. Mégis, tagadhatatlan eredményeink ellenére a vadászat és a vadgazdálkodás társadalmi beágyazottsága egyáltalán nem kedvező. A már említett tanulmány ennek okaként a témával foglalkozó "PR-tevékénység elégtelen szintjét és alacsony hatásfokát" nevezi meg. De nem feledkezhetünk meg a tudatlanságról sem. A vadászat témájáról beszélgetve pillanatok alatt komoly vita alakult ki a -30-50 év közötti, diplomásokból álló - társaságban, hogy az őz vajon a szarvas nőténye-e vagy kicsinye, és néhány mondat után kiderült, hogy a muflont és a dámszarvast senki sem ismeri. Beszélgetőpartnereim döntő többsége egyetértett abban, hogy "ezek az állatok Magyarországon talán csak az állatkertben láthatók". Arról viszont mindenki hallott, hogy nagyon sokan járnak külföldről Magyarországra vadászni, és lelövik a védett madarakat. Ilyen "ismeretanyag", birtokában nem nehéz negatív képet kialakítani á vadászokról és általában a vadgazdálkodásról. Ez utóbbiról egyébként mindenki úgy gondolta, hogy az a "vadak eladását" jelenti. A tájékozatlanság nem csekély szerepet játszik abban, hogy a vadvédelem és a vadászat tevékenységét a közgondolkodás úgy értékeli, hogy "mindegyik a másik munkáját teszi tönkre". "Ha a vadállomány tényleg nemzeti kincs, akkor miért kell a vadakat lelőni? Én műemlékek újjáépítésével, restaurálásával foglalkozom. Pontosan tudom, hogy például a tihanyi apátság nemzeti kincs. Furcsa Műemlékvédelem lenne, ha időnként meghívnánk néhány elborult agyú, vérgőzös külföldi magánkommandót, és megengednénk, hogy lebombázzák nemzeti kincsünket - természetesen a kölcsönösen kialkudott (csillagászati) összeg átutalása után", mondta egy 35 éves építész hölgy.
"A kisembereket, akik vadásznak, még meg tudom érteni: annyi kudarc éri őket a mindennapokban, hogy valahol le kell vezetniük a felgyülemlett agressziót. Ennek legveszélytelenebb módja, ha fogja hétvégén a puskát, és oldalba lő néhány ártatlan állatot. Azt viszont nem tudom felfogni, hogy a politikai-kulturális-gazdasági elit számára hogyan válhatott státusszimbólummá az erdei öldöklés" (42 éves üzletkötő). Amikor meditálásra hajlamos, értetlenkedő beszélgetőpartnereimet megkérdeztem, hogy mikor voltak utoljára kirándulni, és egyáltalán járt-e már valamelyikük erdőben egy tavaszt ígérő márciusi hajnalon vagy egy enyészetszagú, csendes szeptemberi alkonyatban, egyikük megszeppenve hallgatott, a másik pedig csak legyintett: "Amikor nem alszom, akkor pénzt keresek. Hülyeségekre pedig nincs időm." Az urbanizálódó, globalizálódó, a mindennapok monotonitását virtuális valósággal pezsdítő világunk nem tekinti pozitívumnak a természeti környezet ismeretét. A természetközeli életmód napjainkban legfeljebb azt jelenti, hogy a "teljes őrlésű" lisztből készült kenyér, a "vadrizs", a "házi lekvár" iránti kereslet feszes ütemben növekszik. Tavaly ősszel a Bükk-fennsík nemzeti parkjában az erdőgazdaság fiatal szakembere beszélt egy gimnazistákból álló csoportnak a vadgazdálkodás szükségességéről, lehetőségeiről, céljairól, s arról, hogy milyen szerepet kap a vadászat e célok elérésében. Rutinos előadó volt: igen egyszerűen fogalmazva, sok-sok humorral, a mélységeket is érintve vezette fel a témát a fiataloknak. A gyerekek egyik fele feszülten figyelt, a többieket nem érdekelte az előadás. A csoportot kísérő két tanárnő azonban el volt ragadtatva a hallottaktól. Az egyik másnap meg is jegyezte: milyen értelmesen beszélt ez a vadász! - Nem is gondoltam volna. Hiszen ez tényleg egy szakma.
Ha a vadászattal és a vadászókkal kapcsolatos negatív attitűdöket meg akarod érteni, akkor az átlagember döbbenetes tájékozatlansága mellett történelmi és pszichológiai tényezőket is figyelembe kell venned. Kezdjük talán a történelemmel. A vad a természet ajándéka ugyan, de az állam minden korban saját tulajdonának tekintette a vadállományt. A vadászat joga már csaknem egy évezrede - Szent. László korától fogva - törvényileg szabályozott. A XI. század végén élt királyunk, még csak az ünnepnapokra mondott ki általános vadászati tilalmat, de háromszáz évvel később, II. Ulászló már osztályszemléletű vadászati törvényt ad, ki: bizonyos vadfajokra megtiltja a parasztoknak a vadászatot. A XVIII. század elejétől pedig a parasztnak mindenféle vadászat - és a madarászat is - tilos volt, sőt a parasztok vadászkutyát sem tarthattak. Persze a törvény végrehajtása amolyan magyar módra történt: Bél Mátyás szerint "...nem válhat valóra a tilalom a vadnak különleges sokasága miatt sem, amivel Magyarország büszkélkedik: ha nem vadászhatnék rá a nép, túl azon, hogy kárt tesz a vetésekben, a legelőt is felélné, s ez bizonyosan nagyobb ártalmára lenne a háziállatoknak, mint a bevett szabad vadászás...". Tehát volt ugyan egy törvény, de mindenki jobban járt, ha nem igyekeztek az abban foglaltakat betartani. Nem ismerős? Jellemző a magyarországi változások igen kevéssé felfokozott ütemére, hogy az 1883. évi. vadászati törvény egészen 1945-ig volt érvényben. A háború után persze demokratizálódott a vadászat, de az elmúlt fél évszázadban többnyire csak a "politikailag megbízhatók" juthattak fegyverhez - bár a hetvenes évek közepétől a hatalom beérte már a csendes lojalitással is -, különösen a golyós puska engedélyezése ment nehezen. A törvény szerint mindenkinek joga volt ugyan ahhoz, hogy vadásztársasági tag legyen, de ezek a társaságok zárt közösségek voltak, az új tagot két régi tagnak kellett ajánlani. Volt ebben némi ésszerűség: nekem sem mindegy, hogy ki járkál töltött fegyverrel mögöttem, amikor az éjszakai lesről hazaballagunk. Tehát II.Ulászló korától kezdve egészen a rendszerváltásig vagy az "urak" vagy az "igen jó elvtársak" vadásztak - s az átlagember számára egyik kategória sem volt különösebben szimpatikus. A vadásztársaságok tagjai általában azonos társadalmi rétegekből kerületek ki, ha valahol, hát üt tökéletesen érvényesült a "simili similis gaudet" (hasonló a hasonlónak örül) elve. A hetvenes évek végétől egyre inkább "eldzsentrisedő" pártelit tagjai is szívesen jártak vadászni - azaz inkább lövöldözni -, nekik mindent szabad volt, nemegyszer komoly kárt tettek a vadállományban. Magam is láttam főtisztet, aki géppisztollyal vadászott vaddisznóra, s olyan munkásőr parancsnokot, aki kézigránáttal halászott. Végső soron az elmúlt hat évszázadban, kezdetben nemesi cím, majd pedig valamilyen politikai "comme il faut". szükségeltetett ahhoz, hogy valaki vadászhasson - legalábbis így csapódott le a közgondolkodásban. Hogy közben igen jól képzett, a természet- és vádvédelem iránt messzemenően elkötelezett szakemberek, nevetséges bérekért fáradoztak azon, hogy a vadállományt megtartsák, hogy a magyar vadgazdálkodás nemzetközi hírnevét megőrizzék, arról csak kevesen tudtak. Fáradozásuk ezzel együtt nem volt eredménytelen: az 1970. utáni másfél évtizedben (1971-ben Budapesten rendezték a Vadászati Világkiállítást) komoly támogatásokat kaptak a vadgazdaságok és a vadásztársaságok is: növekvő bevételeikből egyre nagyobb összegeket fordíthattak a vadgazdálkodásra. A rendszerváltás után viszont a társaságok és a vadgazdálkodók pénzügyi gondjai egyre súlyosabbá váltak: gondolj csak a bérek bruttósítására, az. áfa bevezetésére, a béreket terhelő közterhek növekedésére - a vadásztársasági tagság tehát financiális kérdéssé lett. Megszűnt mindenféle állami támogatás - jelenleg pályázatok útján juthatunk évente néhány százezer forinthoz. A vadásztársaságok eladni kényszerülnek a vadászatokat, hogy megelőzzék pénzügyi ellehetetlenülésüket. A privatizáció vonatkozásában egyébként is megosztott köztudatba ez megint úgy megy át, hogy "csak a nagyon gazdagok és a külföldiek vadászhatnak". A nagyon gazdag magyar a "mindenképpen gyanús", a külföldi vadász pedig a "miért nem gyilkolja a vadakat otthon?" kategóriába tartozik. Azt hiszem, a hat évszázad alatt kialakult ellenérzékeket még legintenzívebb piárral sem lehet néhány évtized alatt megváltoztatni. A vadászat negatív társadalmi megítélésének történelmi gyökerei talán ennyiben összegezhetők. Azt azért még hozzáfűzhetjük, hogy Magyarországon a hivatásos vadászok, vadőrök, vadásztársasági tagok létszáma 65-70 ezer körül van, ez a lakosság 0,65 százaléka. Finnországban ez az arány 5,8 százalék. Egy ilyen kis létszámú, marginalizálódott csoport érdekérvényesítő, szemléletformáló potenciálja szükségszerűen korlátozott. Ami a vadászokkal szembeni "közutálat" pszichológiai vonatkozásait illeti, ott valamivel egyszerűbb a helyzet. Először is a vadásznak puskája van, a nyúlnak meg nincs. A küzdelem feltételei tehát egyenlőtlenek. A vadgazdálkodásról semmilyen ismerettel nem rendelkező, a fair play szellemét western-filmekből ismerő átlagmagyar igazságérzete azonnal felbuzog: szerinte akkor lenne szimmetrikus a dolog, ha a nyúl visszalőhetne,- sőt, ha ő kapná az első lövés jogát. Aztán a vadászok valamilyen ismeretlen nyelven beszélnek, amit csak a beavatottak értenek. Bőgő szarvast, pacsmagoló vidrát, toronykakast emlegetnek, az őzfiúra azt mondják, hogy bak, a vaddisznófiút úgy hívják, hogy kan, a szarvasnál meg úgy, hogy bika -az isten se ismeri ki magát rajtuk. A vak is látja, hogy itt valami nem stimmel. Aztán titokzatos szertartásaik vannak: egész nap lövöldöznek, utána a halott állatok foga közé faágat dugnak, majd szép sorba rendezve kiterítik őket a vadászház elé. Ha sötét van, akkor nagy tüzeket raknak mellette, leveszik a kalapjukat és trombitáinak. Miféle pogány isteneknek mutatnak be ilyenkor áldozatot? Meg azt, állítják, hogy az erdő pihentető. Hogyan, is lehetne ott pihenni; ahol kidőlt fák között kell botorkálni, nincs világítás, nem szabad beszélgetni és gumicsizmában kell a sarat dagasztani? Persze az embereket sem szeretik. Csak a magukfajtával állnak szóba, és akkor is alig vakkantanak valamit. Merthogy az erdőben csendben kell lenni. Miért lennénk csendben, amikor ott aztán tényleg senkit sem zavarunk? És egyáltalán: miféle ember az olyan, aki decemberben bezavarja kutyáját a vízbe a döglött vadkacsa után? Az egyetlen, amiben hasonlítanak a tisztességes emberszabásúakhoz, hogy gyakran pálinkaszagú a szájuk. Valamiilyen kép alakul ki a XXI. századi városlakókban a vadászokról. Persze hogy nem szeretnek bennünket. Én Fekete István könyvein és Homoki Nagy István filmjein nevelkedtem - ma a faluról nem írnak könyveket, az erdőről pedig nem csinálnak filmeket. A vadászok, vadgazdálkodók persze rendületlenül teszik, amit tenniük kell, mert tudják, hogy az erdő és a vad pusztulása egy kicsit az ember pusztulása is. De ezzel együtt néha engem is elfog a szorongás, aggódom a jövő miatt. Tudod, amikor - harmincegynéhány évvel ezelőtt - azzal a géppisztollyal vadászó főkatonával találkoztam, bementem a megyei fővadászhoz, és négyszemközt szóvá tettem az esetet. Akkor én még nem voltam harminc, ő meg olyan korú lehetett, mint most én. Ismertük is, szerettük is egymást, a páciensem volt. Mindketten szégyenkeztünk, mert nem tudtunk tenni semmit. Aztán a legközelebbi vadászat után kerültünk egyet az erdőben, és megálltunk egy gyönyörű bükkfa mellett. Látod ezt, kérdezte, olyan 100 év körül lehet. Még legalább kétszáz hátra van neki. Az a szarjankó meg legfeljebb ötven. Mit gondolsz, melyik fogja túlélni a másikat? Attól kezdve néha elzarándokoltam az öreg bükkhöz. Csak üldögéltem alatta, elszívtam egy cigarettát, hagytam, hogy megérintsen az időtlenség, a szabadság meg a végtelen. Aztán két éve megvette azt az erdőrészt egy olasz pénzember, és nekieresztette a hathektárnyi tiszta bükkösnek a motorfűrészeket. Láttam a pusztítás nyomait, és hazafelé a kocsiban néha meg kellett törölnöm a szemem. Ha nálam lett volna a puska, azt hiszem, néhányszor a levegőbe lövök. Mintha dísztüzet lőnék. Búcsúztatónak. (Dr. S. B. 66 éves, nyugdíjas háziorvos, vadásztársasági vezetőségi tag)
A Pallas Lexikon szerint a vadászat: "a vadállatoknak szórakozásból; vagy haszon céljából való kinyo-mozása és elejtése". Egy évszázaddal később, a Nyugat-Magyarországi Egyetem helyzetértékelő ta-nulmánya valamivel komplexebb módon határozza meg e tevékenység lényegét: "...Ökonómiai értelemben a vadászat úgy értelmezhető, mint az erdő ökológiai rendszere néhány eleme (fajai) hozamának hasznosítása, amely elemek fenntartása, a velük való gazdálkodás akár prioritást is élvezhet addig a mértékig, amíg az nem veszélyezteti a rendszer egészét..." A két definíció között nem csak az a különbség, hogy ez utóbbi nehezebben érthető. A fogalom talán túlzottan is akadémikus meghatározása egyértelműen utal arra, hogy napjainkban a vadgazdálkodás alapvető célja az ökológiai rendszer stabilitásának biztosítása. A vadászat pedig a vad "szórakozásból vagy haszonszerzés céljából történő" elejtéséből a vadgazdálkodás egyik elemévé - más megközelítés szerint annak eszközévé - vált. A hatvanas években a szakirodalom még arról szólt, hogy az erdő vadeltartó-képessége határozza meg az adott területen tartható vadállomány nagyságát, s azt esetleg mesterséges takarmányozással növelhetjük. Az azóta eltelt negyven évben új fogalom jelent meg: az ökonómiai vadeltartó-képesség. Ez nem jelent mást, mint egy adott terület erdőgazdasági, illetve mezőgazdasági, valamint vadgazdálkodási használatának olyan összehangolását, hogy a szóban forgó terület a lehető legnagyobb árbevételt biztosítsa. A vadgazdálkodás feladata pedig olyan vadállomány kialakítása, amely az ökonómiai vadeltartó-képesség szintjén fenntartható. Nem könnyű feladat, de a jelenlegi - egyetemi színvonalon képzett - szakemberekkel minden valószínűség szerint megoldható. Az viszont már kétséges, hogy mennyire reális az a terv, amely az elkövetkezendő harminc évre hétszázezer hektárnyi erdő telepítésével, s ennek kapcsán a vadnak otthont adó élőhelyek átstrukturálódásával számol. Csak összehasonlításként: Magyarországon 1950 és 1990 között - tehát negyven év alatt - háromszázezer hektár erdőt telepítettünk, most pedig harminc év alatt kell(ene) ennek a területnek több mint kétszeresét erdősíteni. Az ötvenes éveket követő négy évtizedben az ország erdősültségének növelése volt a cél, jelenleg pedig a "küszöb alatti" mezőgazdasági területek erdő- és vadgazdálkodási hasznosításáról van szó. Az intenzív erdőtelepítés negyven évének tapasztalatai szerint "...hazai termőhelyi és gazdasági viszonyaink között évente legfeljebb nyolcezer hektáron tudunk erdőt telepíteni, mert nincs elég csemete, nincs elég csapadék, nincs elég gép, nincs elég ásó, nincs elég ember, s minden összejön akkor pénzből lesz kevés..." (dr. Firbás Oszkár erdőmérnök, egyetemi professzor állásfoglalása). A hagyományos apróvadas területek csökkenésének üteme tehát minden bizonnyal lassúbb lesz a tervezettnél. Az új telepítések persze kedvező életfeltételeket biztosítanak majd a nagyvadak és a ragadozók számára, de ez sem képzelhető el harmincéves távlatban. A Magyarországon működő 250 vadgazdálkodó szervezetnek és 902 vadásztársaságnak lesz ideje felkészülni a változásokra. Más kérdés, hogy hány fogja közülük túlélni az elkövetkezendő évtizedeket. Fontos kérdéses az is, hogy a természetvédők és a radikális természetvédők (zöldek, illetve sötétzöldek) elég nyitottak-e annak elfogadásához, hogy vadgazdálkodásra szükség van, s ezért vadászatra is szükség van, és mindkettő az általuk is fontosnak tartott ökológiai egyensúly megőrzésére - esetleg annak megteremtésére - irányul. E nyitottság hiányában a természetvédők és a vadászok közötti konfliktusok állandósulnak, a vadászatellenesség növekedése várható. És foglalkozni kell az orvvadászat visszaszorításával is - ennek jogi feltételei jelenleg még igen messze vannak a tökéletestől.
Az elmúlt 15 évben a vadorzás struktúrája átalakult. Megváltozott annak gyakorisága, megváltozott a vadorzás célja és annak eszközei. Harminc évvel ezelőtt még igen komoly büntetési tételt jelentett a lőfegyver engedély nélküli birtoklása, különösen, ha az "emberélet kioltására" is alkalmasnak bizonyult. Még légpuskához is csak kéz alatt lehetett hozzájutni, vadászatra használható fegyver beszerzése pedig gyakorlatilag lehetetlen volt. Az a néhány puskás orvvadász, akit a hivatásos vadászok, vadőrök - többnyire rendőri segédlettel - tetten értek, nem úszta meg pénzbírsággal vagy felfüggesztett büntetéssel. Éppen ezért a lőfegyverrel történd orvvadászat országos szinten is ritkaságnak számított. Azokban az években az ilyen "vadászat" leggyakoribb formája a "hurkozás" volt, amikor d vadcsapásokra, váltókra helyezték el a drótból készült hurkot, amely az állat nyakára szorult, s megfojtotta a vergődő vadat. A hurok tulajdonosa aztán - gondosan kerülve a kíváncsi tekinteteket - az éjszaka sötétjében hazacsempészte zsákmányát. A tettenérés nehéz volt, a bizonyítás még nehezebb, de aki gyanúba keveredett, az tudta, hogy nem tanácsos a vadászok közelébe kerülnie, és okosabban teszi, ha egy ideig nem sétál az erdő felé. Aztán a nyolcvanas évektől egyre gyakoribbá vált a sportcélokra - vagy éppen önvédelmi célokra - engedéllyel tartott lőfegyverek jogosulatlan vadászatra történő használata. A nagyvárosok környékén lévő vadászterületeken a rendőrök, vadőrök rendszeresen ellenőrizték az autók csomagtartóját - különösen éjszaka -, és igen gyakran fedeztek fel ott egy-egy nyulat vagy őzet, néha vaddisznót is. A tulajdonos persze éjszakai sétakocsikázás közben "találta" a bűnjelet, s éppen most akarta beszállítani azt a faluba. Ilyenkor a rendőrség átvizsgálta az autót, s ha előkerült a puska, akkor nem ártott segítségül hívni egy dörzsöltebb ügyvédet. Azokban az években az orvvadászat célja nem a haszonszerzés volt, sokkal inkább a veszélykeresés, az izgalom, a zsákmányszerzéssel járó kockázat, és annak sikerélménye volt a motiváló tényező. A rendszerváltás után nagyságrendekkel nőtt az orvvadászok száma és az általuk okozott kár értéke is. Ennek több összetevője van: az egyik ok a liberálisabb,, toleránsabb jogrendszer, a másik a vadászat céljaira (is) alkalmas sporteszközök, fegyverek (pl: légpuska, íj, flóbert-puska) értékesítésének - gyakorlatilag korlátlan - szabadsága, a harmadik pedig a szegénység megjelenése, és ezen belül is az aprófalvak elszegényedése. Az orvvadászaton belül általánossá vált a megélhetés céljából történő vad, pusztítás: az olyan területeken, ahol az aktív korú lakosság harmada-fele munkanélküli, igen kevesen éreznek bűntudatot, ha holdas éjszakán leemelnek egy-egy fácánt a fáról, vagy hurokkal megfognak egy őzet. Ugyanakkor az így megölt nagyvad jelentős része kárba vész, a szarvasnak legfeljebb egyik combját, vaddisznóból a belsőségeket -tudja hazavinni a tettes, a többit szétrágják a rókák meg a kóbor kutyák. Nagyon sok a sebzés, az orvvadász számára kockázatos lenne a sebzett vad felkutatása, találtam olyan vaddisznót, amelynek lapockájába betokosodott egy acélból készült nyílhegy, és olyan csonttá soványodott szarvastehenet, amelynek első lábát nyilvánvalóan orvvadász lővése roncsolta szét térd alatt. Ha a tetten ért orvvadász felszólításomra nem -áll meg, legfeljebb megátkozhatom, a mai törvények inkább védik az elkövetőt, mint azt, aki szembeszáll vele. (T. K. 48 éves vadőr)
Ha mérleget készítenénk a hazai vadászat és vadgazdálkodás jelenlegi helyzetéről, a pozitívumok rovatban a nagyszerűen képzett szakembergárda, a nemzeti kincsnek minősülő vadállomány, a nagyvad különösen magas értékű trófeái, s a kiváló magyar, vadgazdálkodás szerepelne. Az viszont sajnálatos, hogy ezen pozitívumoknak csak töredéke "forintosítható", illetve "eurósítható". A negatívumok között kell megemlítenünk a nagyvad által okozott erdészeti és mezőgazdasági károk gyors növekedését, s ennek következményeként a .termőföld-tulajdonosok és a vadászok közötti folyamatos konfliktushelyzetet. Az ellenérdekeltség tovább erősíti a vadászatról és a vadászokról kialakított negatív összképet. A "megélhetési orvvadászat" mindennapossá válása pedig jelentékeny károkat okoz az egyébként is pénzszűkében lévő vadgazdálkodásnak. Az elkövetkezendő harminc évre tervezett hétszázezer hektáros erdőtelepítés (még ha csak részben sikerül is teljesíteni) új - elsősorban nagyvadas-élőhelyeket teremt, s ezzel átalakítja a hazai vadállomány struktúráját. Az a bizonyos "forráshiányos tarisznya" leginkább a hazai vadásztársaságoknál érezteti hatását. A vadásztársaságok tagjai - éppen a társaság fennmaradása érdekében - rendszeresen arra kényszerülnek, hogy szenvedélyükről, pihentető időtöltésükről lemondva tőkeerős vendégeknek adják el a vadászatokat. A bérvadászatok piaca stabilnak látszik, kérdéses, hogy a belföldi kereslet növekedése kiegyenlíti-e a nyugati országokból érkező-igények állandó ingadozását. Amennyiben viszont a vadászatot kizárólagosan üzleti alapokra helyezzük, a hazai vadászok többsége nem tudja majd, kifizetni a vadásztársasági tagdíjakat, és eladja fegyverét. Legfeljebb besegít a fácántenyésztésbe, a nagyvadas területeken folyó munkákba, vagy hajtóként nézi a gazdag vendégek vadászatát. A vadászatra nem jut pénze, de csodálkoznia még szabad.

Szilágyi Gyula

<<Vissza

No events