2017. január 15. - A farkasordító hidegben a mesebeli Didergő király módjára tűzre vetnek mindent a hevesi és nógrádi falvakban.

Benéztünk a szemetet faló kályhába, szagoltuk a lignit füstjét a Mátraalján, és hallgattuk a panaszt: a fővárosból Pásztóra költöző család friss levegő helyett füstködöt szív. A Levegő Munkacsoport súlyos egészségkárosításra figyelmeztet, hatósági fellépést sürget, de a nyomorgók szerint minden jobb, mint megfagyni…
Két műanyag zsákkal egyensúlyoz a biciklin a hosszú hajú, szakállas férfi. Rakományát letámasztja a besenyőtelki kocsma előtt, ide betér egypercnyi pihenőre, aztán megy haza tüzelni.

Süt a nap, mégis mínusz tíz fok lehet, a metsző szél könnyet csal a szemünkbe. A zsákokban csomagolópapír-fecnik, dobozok gyűrődnek, és „értékes” nejlonzacskók. A nejlon remek gyújtósnak, ráolvad a fára, és felcsapnak a lángok – árulja el a férfi, Sebestyén Kálmán. Kék szeme felcsillan, örül a szerzeményének.

Később benyitunk az Árpád utcai háza kapuján. Az udvaron sufniban gyűlik a háztartási hulladék. A kiürült tejfölösdobozok rejtekéből didergő fekete cica bújik elő, a testvérei megfagytak, benne még pislákol az élet. Az itt gyűjtögetett műanyagok is tűzrevalóként végzik.

– Ezt a kályhát egy kettévágott bojlerből barkácsoltam – mutatja a házigazda a rakétára hajazó szobai tüzelőalkalmatosságot. Igaz, ha kinn fordul a szél, és megbillenti a kéménynek jóindulattal sem nevezhető füstelvezető csövet, visszaáramlik a füst, és csak úgy gomolyog a helyiségben. No, olyankor muszáj kicsit szellőztetni. A másik szobában hordóból eszkábált kályha szolgál.

Kálmán jó húsz éve a fővárosból költözött Besenyőtelekre, és itt ragadt. A fiával, annak párjával és a három kicsi gyerekükkel élnek a házban. A három kislány itthon van, köhögnek, folyik az orruk, miattuk is muszáj tartani a 20 Celsius-fokot. A fűtésre nem költenek, csak a főzéshez cserélik a gázpalackokat. Az összehordott hulladék mellé az erdőből szereznek fát, néha szén is kerül. Az okoz nekik némi fejtörést, hogy a társaság épp most hirdetett vadászatot Besenyőtelek határába, és ilyenkor nem tanácsos az erdőt járni, nehogy őket kapják puskavégre.

– Erre nem tudok mit mondani – von vállat a három kislány édesanyja, amikor arról faggatom, tart-e attól, hogy a kicsik még betegebbek lesznek a fűtés szemmaró füstjétől. Abban maradunk: a muszáj nagy úr.

Találkoztunk névtelenségbe burkolózó melegedőkkel is: a füzesabonyi vasútállomás oldalát fiatal férfi támasztotta, közmunkás. Mesélte, három gyereke miatt rádob a kályhára mindent, amit talál, mostanság raklapot.

„A nedves fát bálás rongydarabokba tekerem, úgy jobban lángra kap” – mondta. Mindezt suttyomban, mivel az önkormányzat a cigánysoron is kihirdette, ne tüzeljen senki például gépronggyal, gumicsizmával, mert az károsítja az egészséget. Így titokban tartják, mit vetnek a tűzre. Mégis, amikor telefonon arról érdeklődtem Füzesabony polgármesteri hivatalában, tudnak-e arról, a kisváros arról híresült el, hogy ott a helybeli textiles nagykereskedő cég maradék bálás rongyaival tüzelnek, megnyugtattak: ők nem kaptak ilyesmiről bejelentést...

Valahogy csak eljutnak Nyugat-Európa levetett blézerei és kardigánjai a magyar kályhákba! Magam is találtam ilyen újsághirdetést: „Fűtésre alkalmas bálás ruha eladó.” Tárcsáztam, és egy csengő női hang közölte, hogy az ő árujuk azért felel meg fűtési célra, mert kicsit szakadt, s néhol a cipzár is hibás. Ha megrendelem, 3 mázsás zsákokban szállítják a holmit, de jobb lenne, ha többen összeállnánk rokonok, mert a kocsinak 10 mázsás rakománnyal éri meg elindulni tőlük, a Hajdúságból. „Sokan először csodálkozva nézik, mennyi mindent kapnak ilyen olcsón. Kilónként 50 forintért adjuk, nagyon megéri. Örvendeznek a vevők, hárman érik csak körül a hatalmas bálát, amit viszünk. Előbb kiválogatják, ami hordható, azt viselik, ami nem, az meg mehet a kazánba, vagy akár a kályhába is jó” – csicseregte a reménybeli eladó.

Besenyőtelken is nyílt titok, hogy néhányan ráfanyalodnak a rongyra: látható, amint hordják haza a bálákat. Maró füst kavarog a faluban a fűtési szezonban, még a használt pelenkát is betüzelik. „Fulladozunk. Lassan ki sem mehetünk sétálni, szellőztetni csak kora hajnalban merünk” – panaszolják a helybeliek.

A falu háziorvosa és önkormányzati képviselője, Legeza Tivadar doktor többször szóvá tette a problémát, sőt kényszerűségből maszkot vásárolt magának, olyat, amilyennel a pesti csúcsforgalomban pedáloznak a kerékpárosok. Bejelentést tett a Levegő Munkacsoportnál, az emberei kijöttek, és mérésekkel igazolták, hogy kiugróan sok káros anyag kering a levegőben.

– Pesten jobb a levegő, mint nálunk, itt tartunk. A falvak megtartó képessége csökken, ha ez így folytatódik. Ha én befejezném a gyógyítást, nem lenne orvos, aki a helyemre jöjjön – mondja Legeza doktor, akihez a rendelés végén kopogunk be. – Az emberek tisztában vannak vele, hogy káros, amit tesznek, mégis csinálják.

A háziorvos hiába érvel azzal, hogy az utóbbi években nőtt a településen a légzőszervi megbetegedések, a szív- és érrendszeri bajok száma, a daganatos kórokról nem beszélve – csak hallgatás a válasz. Volt, aki vis?- szakérdezett: „Doktor úr, mondja meg nekem, közmunkásbérből hogyan telne drága tűzifára?!”

Akad, aki még nem fagyoskodik, de már félve számolja a napokat, meddig tart ki a tüzelője. Egy aprócska vályogház ablakából bizonytalan tekintetű nő nézegeti a besenyőtelki utcaképet. Találkozik a pillantásunk, becsöngetünk.

– Talán három napra maradt még tűzifánk abból, amit tavaly vettünk. Fával tüzelünk, úgy tudjuk, a szén szennyezi a levegőt. Érzem, ha a szomszéd azzal fűt – ültet le a kicsi szobában Nyeste Ernőné. Akit az ablaknál láttunk, a lánya, Katalin, ő születésétől fogyatékkal él, az édesanyja gondozta egész életében. Most egy színes fonállal bíbelődik, néha kitekint az ablakon, nem figyel ránk. A 81 éves özvegy és 60 esztendős leánya kettesben él az öreg házban, aminek nemrég kidőlt az oldala, kölcsönből pofozták helyre.

Az anyának 78 ezer forint, Katalinnak 30 ezer forint a nyugdíja – csakhogy ebből több tízezer forintot költenek gyógyszerre. Az idős asszony nem titkolja, úgy alszik, mint nyúl a bokorban, éjjel is vet egy-két fahasábot a tűzre, nehogy megfázzanak. Most fél szemével a tévét figyeli, a hófúvásokról, megdőlő hidegrekordokról szóló hírek aggodalommal töltik el. Egy dolog nyugtatja meg: „Azt ígérte a fiam, ha elfogy a fánk, hívjam fel bátran, hoz tüzelőt.”

A Mátraalján megszokott látvány a Mátrai Erőmű a maga pöfékelő kéményeivel. Néhány éve hír volt, hogy az erőmű lignittel támogatta a rászoruló családokat.

A környezetvédők félreverték a harangokat, mondván, az alacsony fűtőértékű lignit csak erőműben égethető, nem való házi tüzelőnek, mert a szűretlen füstgáz légszennyező, egészségrontó és – többek közt kéntartalmú – káros anyagokat juttat a környezetbe. A Visontához közeli települések lakói mégis buzgón lapátolják a szociális alapon kapott vagy az erőműtől olcsón vett mátrai lignitet.

– Nem büdös ez annyira, jobb, mint a semmi. Ég rendesen, de kell mellé egy kis fa. Rendes az önkormányzat, mindig segít. A kályhát és a húsz mázsa tüzelőt is ők adták – mondja a halmajugrai fiatalember, aki a segély gyanánt kapott lignitért ugrott ki az udvarra.

A 35 éves Kökény József vesebeteg, hetente háromszor jár dialízisre, 26 400 forintból él, s amióta a szülei meghaltak, nyomasztják az anyagi gondok. A villanyvezetéket rég lekapcsolta a szolgáltató, a szomszédból kap áramot, hogy menjen a tévé, a vizet a közkútról hordja, a kályha tetején fazékban melegíti. Észreveszi persze, hogy a szekrényről naponta törölheti a port, hogy a kiteregetett ruha hamar koszos lesz, és hogy fekete marad a zsebkendő, miután belefújja az orrát, de nem töpreng ezen. Karácsony előtt százezer forintot kaptak, úgy tudja, az erőműtől jutott ennyi háztartásonként néhány település lakóinak, akik elviselik a szennyezést.

– Ebből volt a karácsonyfa, az ajándék, különben nem lett volna ünnepünk...

A nagyvárosból vidékre, a természet ölelésébe vágyó családok közül sokan csalódtak. Romantikából, a családi kapcsolatok miatt, de a jó levegő kedvéért is költöztek három éve Pásztóra. Most viszont el vannak keseredve, mert a friss hegyi levegő helyett szennyező füstöt kénytelenek beszívni – panaszolja Kerekes Dancsok Regina. Egy pásztói társasházban élnek, környékükön büdösen pipálnak a kémények, erről magunk is meggyőződtünk a nógrádi városkában.

– Húsz év után azért költöztem haza a szülővárosomba a fővárosból, mert úgy gondoltam, itt jobb és egészségesebb körülmények közt nevelhetjük a kisfiunkat. Most viszont elkeserít, hogy egymást mérgezzük – meséli Regina, aki kommunikációs szakember.

Mindene a futás, a túrázás, a snowboard, ezért is vágyott a hegyek közelségébe, de most úgy érzi, csapdába esett. Már az elkeserítette, amikor a kedvenc erdei útján egy férfi jött vele szemben, aki egy egész kivágott fát vonszolt maga után. Az elszegényedés évről évre érezhetőbb, az emberek leszoktak a gázfűtésről, ami egy társasházi lakásban akár 50 ezer forintba kerülhet egy fagyos hónapban. Az ő házukban akadt, aki az emeleten próbált áttérni házilagos megoldással a fafűtésre, szerencsére nem nagy sikerrel.

– Egy kisvárosban az sem járható út, ha a rendőrségen feljelentem azt, aki tarolja az erdőt vagy szennyezi a környezetet. Még rám néznének ferdén, és személyes sértésnek vennék – panaszolja Regina.

Töpreng azon, mit is tehetne. Elhatározta, a maga eszközeivel próbál segíteni: egy levegőszennyezéssel foglalkozó szervezetnek felajánlják, hogy a kommunikációs cégük ingyen képviseli őket és az ügyüket.

Lebukik a nap, mire Mátraverebélyre érünk, a falu útjain jegesen fénylik a letaposott hó. Körfűrész visítását halljuk, az udvaron egy középkorú férfi gerendát aprít a bontott tetőszerkezetből. Az év nagyobb részében Németországban dolgozik építkezésen. Ott máshogy fest a fűtési szezon, magyarázza tájékozottan, a környezet védelmét komolyan veszik, a családi házakon napkollektor működik, a fát pedig előbb elgázosítják a modern kazánok, utána égetik el. Most viszont itthon van, és ügyeskedik, ahogy itt szokás: sapkáját mélyen a fejébe húzza, és sebtében felvágja a bontott tetőt az édesanyjának. Nem mérlegeli, vajon festették vagy kártevő ellen kezelték-e korábban a gerendákat, és eregetnek-e káros gázokat a nógrádi éjszakába azzal, hogy spórolva melegednek...

Vége a tanításnak, a diákok kirajzanak az iskolából. Egy népes családdal találkozunk, a kicsik vígan csúszkálnak az úttesten, igyekeznek haza. Jól bedurrantott, hogy az öt gyerekük ne vacogjon, számol be az apa.

– Mivel fűtenek? – érdeklődöm.

– Fával.

– Honnan veszik?

– Hát lopjuk, csókolom – szól az egyenes válasz. – Reggel ötkor felkelek, kimegyek az erdőre, hatra meghozom a fát, begyújtok vele. Nedves és friss még, az igaz, de nem hagyom megfagyni a családot.

Palágyi Edit riportja