2018. október 7. - ERDÉLY ERDŐ NÉLKÜL?

Elképzelhetetlen. Sajnos nem gondolja mindenki így, különösen, amióta Háromszék közepén egy fafeldolgozó óriási étvágya nem ismer mértéket. A csábítás a legális és illegális fagyilkolásra sokak számára ellenállhatatlan, ami számos emberi tragédia forrása is.

Elegáns fekete autó állt meg a ház előtt. Hárman ültek benne. Ketten kiszálltak, de a házhoz már csak az egyikük tartott. Aki kinn maradt, figyelt. Az pedig, aki a kapun belépett, határozott léptekkel az első ajtóig ment, és kopogás nélkül benyitott. A konyhában Pál Imre reggelizett. Sietve evett, mert kilenc órakor kezdődött a közbirtokossági ülés, és nem szeretett volna elkésni. Persze, hogy nem, hiszen már évek óta küzdött azért, hogy végre tisztességesen rendeződjék a legelők, rétek, szántók, és főleg az erdők sorsa faluja határában. Köztük a sajátja.
A hívatlan vendég nem sokat teketóriázott. Kezén boxer volt, azzal ütötte le a házigazdát, aki a kövezetre zuhant. A férfi tovább ütlegelte. Pál Imre nem vesztette el azonnal az eszméletét. Üvöltését meghallotta az édesanyja a ház hátsó traktusában, rohant a fiához, majd ki a házból és segítségért kiáltott.
A támadó elmenekült, Pál Imre pedig – hála a gyors orvosi beavatkozásnak – életben maradt.
– Miért támadhatták meg? – kérdezem a férfit. 
– Beleköphettem a levesbe. Más magyarázat nincs rá. Nem hagytam, hogy elvegyék az erdőnket.
Ennek a történetnek lassan már nyolc éve. Most Erdélyben, Gyergyóalfaluban hallgatom Imrét a filagória kellemes hűvösében. Mellettem a szász-magyar származású Hans Hedrich, aki egyszerűen csak erdélyiként határozza meg magát. Hans természetvédelmi aktivista, egyik legfőbb szívügye az erdélyi erdők mentése. Munkásságáról a közelmúltban Szabó Attila dokumentumfilmet is készített Méregzöld mesék címmel, benne törvénytelenségekről, polgármesteri önkényekről, családok szétzúzásáról, még gyilkosságról is.
A sorsok megrendítők. Nem csak Pál Imréé. A kászonaltízi András Magdolnáé is, aki két évtizede vívja harcát, hogy visszakapja családja ezerhektárnyi erdejét.
Végül negyven hektárt megítélt számára az igazságszolgáltatás, ám azt a saját önkormányzata nem méri ki számára. Vagy a gyergyóalfalui Madarász Istváné, aki csaknem az életével fizetett a fatolvajokkal vívott harcában: koponyájából ma is hiányzik egy darab. Élete azóta nyomorúságos, annak örülne, ha nem élte volna túl a támadást. De említhetném a gyergyóditrói Balázs József esetét is, akivel egyetlen fejszecsapás végzett. Akkor kapta, amikor a tolvajokat kérdőre akarta vonni. A tetteseket letartóztatták, másnap szabadon engedték. Az özvegy háromszor kísérelte meg az öngyilkosságot gyógyszerrel, negyedszerre felakasztotta magát.
A tettesek valamennyiszer az erdők birtoklásáért, az illegális fakitermelés lehetőségének érdekében követték el a bűncselekményeket. Mert Erdélyben különösen nagy érték az erdő, Európa érintetlen erdeinek kétharmada Romániában található. Törvénytelen megszerzésük szálai Bukarestig, a legfelsőbb politikai körök homályába vezetnek…
Mindez persze nem újkeletű jelenség. Pál Imre precíz ember, vastag dossziék sorjáznak előtte, benne dokumentumok, amelyek közül a legrégebbiek a XIX. század végéről származnak, amikor is a gyergyóalfalui közbirtokosságból kiszállva a tulajdonosok egy része kizárólag a saját pillanatnyi hasznát szem előtt tartva irtotta ész nélkül az erdőt.
Az eredmény pedig? Elég Székelyföld felé autóznunk, hogy lássuk: a hegyoldalak egy része tarra vágva, a fák oltalma híján pedig folyamatosan mosódik le róluk a termőtalaj, s válnak csupasszá. Különösen szembetűnő az utóbbi évek erdőirtása Maroshévíztől Tölgyesig, ahol frissen lekopaszított hegyoldalak sorjáznak.
A felelőtlenség néha emberéletet is követel: néhány évvel ezelőtt tucatnyian váltak a villámáradás áldozatává Farkaslakán és környékén. A tragédiát követő napokban a faluban jártam. Abban mindenki megegyezett, hogy a felhőszakadást követően a Nyikó-patak nem tarolta volna le negyedóra alatt a part menti házakat, ha nem csupaszítják le a mészégetők a hegyek oldalát – vagy legalább pótolják a kitermelt fát.
A fairtás néhány éve minden korábbi képzeletet felülmúl. Az elmúlt 20 évben csaknem 400 ezer hektárt vágtak ki törvénytelenül. Ez napi 50 hektárt jelent. A kár értéke meghaladja az 5 milliárd eurót. De ez még mindig eltörpül Erdély legális erdőtlenítésétől. Ma már évente 8 millió köbméter fát termelnek le a hegyekből.
A Kovászna megyei Maksáról az Óriáspince-tetőre kaptatunk. A magyar történelem elválaszthatatlan részén járunk, a faluban temették el Gábor Áront, miután a kökösi csatában hősi halált halt. A hegyre kapuk sora vezet, mindegyik a székelység történetének egy-egy fontos állomására emlékeztet. Az emlékpark közepén hatalmas faépítmény, amelyet a háromszéki magyarok 2007- es világtalálkozójának emlékére emeltek. Kissé arrébb pedig lovaspálya, ahol a székelyvágta során a legjobb lovasok mérik össze tudásukat.
Kopasz persze az Óriáspince-tető is, viszont a Háromszéki-medencére innen a legszebb a kilátás. Alattunk mindenfelé székely falvak, távolabb, körben pedig havasok.
A medencében vasútvonal fut, szememet egy tehervonat vonzza. A hosszú szerelvény vagonjai dugig farönkökkel. Rétyre tart, az osztrák alapítású Schweighofer fafeldolgozó üzem dobozépületéhez. Az idilli tájból csupán a cég hetvenhektárnyi területe lóg ki. De az nagyon!
– Fél évre sikerült megakadályoznunk az üzem építésének megkezdését. A cég 2013 nyarán régészeti feltárásra kapott engedélyt, amit földgyalukkal végzett el… Az engedély leple alatt lehántották a termőréteget, talajt egyengettek.
Toró Attilát, a kiváló erdélyi fotóst és újságírót hallgatom. Attila egyben az erdélyi erdőirtások jó ismerője, az elmúlt évtizedben végigfotózta a háromszéki havasok irtását. A felelőtlenség kezdetét ő is valamikorra a XIX. század végére teszi, amikor is a magasan a hegyekben fekvő Komandó falu környékén elkezdték tarra vágni a fenyveseket. Időnként ugyan lanyhult a rablás, ám az újulatokra ismét és ismét szívesen visszajárnak nem kevés illegális hasznot csipegetni azok, akik az erdő írott és íratlan szabályaira fittyet hánynak.
Az Óriáspince-tetőről a gyárhoz tartunk. A szerelvény, amelyet fentről láttunk, a bejáratnál vesztegel: mivel munkaszüneti nap van, vélhetően csak a következő reggel rakodnak ki.
– Az esztelen erdőirtás mellett talán az a legnagyobb baj, hogy a cég tönkreteszi a székely fűrészüzemeket – magyarázza Attila a kerítésen túli irdatlan mennyiségű rönkfát nézegetve –, amelyek többé-kevésbé mégiscsak tekintettel vannak arra, hogy nem szabad több fát kitermelni, mint amennyit a természet akár az ember telepítése nyomán, akár anélkül, de pótolni tud.
A Schweighofer az elmúlt 13 évben domináns szerephez jutott az erdélyi fűrészüzemek között. Szászsebesi és radóci üzemében óránként 12 teherautónyi fát dolgoznak fel. De mindez eltörpül a rétyi üzem faéhsége mellett. A 150 millió euróból elkészült üzemben évente két teljes székely megyében kitermelt fenyő mennyiséget, 800 ezer köbméter fát dolgoznak fel. Ez óránként ötkamionnyit jelent. Ennyi fát Románia-szerte korábban 13 ezer alkalmazott dolgozott fel, most a rétyi üzem 650 alkalmazottja megteszi ugyanezt…
Ezek az adatok azonban „csak” arra a famennyiségre vonatkoznak, amely legális forrásból származik. Hans birtokába került egy környezetvédelemre szakosodott nemzetközi oknyomozó szervezet által készített rejtett kamerás felvétel, abból egyértelműen lehet következtetni a cég illegális fafelvásárlási hajlandóságára… A civileknek végül sikerült elérniük, hogy a Schweighofer elveszítse a fűrészüzemek számára oly’ fontos nemzetközi minősítést, amely igazolja, hogy csak legális alapanyagból származó terméket forgalmaz. Ezért több európai barkácsáruházlánc megszakította vele a kapcsolatot.
– Mi a fatolvajok módszere?
A kérdést Pál Imrének tettem fel még Gyergyóalfaluban, miközben a hegyekbe tartottunk, hogy megnézzük az erdőt, amelyért ő csaknem az életével fizetett.
– Nem írnak dátumot a fuvarlevelükre, így azt aztán használni tudják az illegális fuvarokhoz is.
Imre erdeje a falutól néhány kilométerre található. Az úton rémtörténeteket mesél a famaffia ténykedéséről, benne ismert és kevéssé neves politikusok módszereiről annak érdekében, hogy minél nagyobb szeletet nyúlhassanak le Erdély legjelentősebb erőforrásából, az erdőkből. A DNA, a romániai korrupcióellenes ügyészség ugyan számos politikust, rendőrt, polgármestert juttatott rács mögé, ám jócskán maradtak szabadlábon is. Ráadásul az érintettek a befolyásukat latba vetve igyekeznek gyengíteni az ügyészséget.
– Mik a módszereik az erdőirtóknak? – teszi fel most már magának a kérdést Imre. – Igen, a kitöltetlen fuvarlevelek. De mondok egy másikat. Látja azt a gerincet? – mutat a távolba.
A hegyre, egészen annak csúcsáig erdő fut fel.
– A gerincet szigorúan tilos tarra vágni, hiszen ha belekap a vihar, dönti az egész oldalt, mint a dominót. Nos, elég a fákat ott fenn illegálisan kitermelni. A tettest persze sosem találják meg, amikor pedig már a szél ledöntötte az oldalt, a tulajdonosok jelentkeznek a hatóságnál, panaszolva, hogy mit tett a természet, kérik hát az engedélyt a lehordásra…
A fa tekintélyes része pedig a rétyi üzem fűrészlapjai között szeletelődik, s köt ki végül Kínától Japánig a világ számos tájékán, ahonnan feldolgozva talán éppen az erdélyi játéküzletek valamelyikében talál gazdára. Erre jegyezte meg találóan Hans, hogy a gyerekek számára feldolgozzák az erdőt.
A fenyvesek közötti dűlő egy tisztásig kúszik fel, egészen 1200 méter magasra. A hamisítatlan erdélyi tájban kristálytiszta a levegő, körülöttünk óriási fák. A tisztáson pedig többtucatnyi tehén tépi az aszályos időszak ellenére is dús füvet.
– Hosszú évekig harcoltam az erdőnkért, de most már egyenesbe került az ügy. Pedig de sokszor maradtam egyedül! – jegyzi meg Imre. – Többen lettünk volna rá jogosultak a rokonságból, de senki sem hitte, hogy sikerülni fog. De csak sikerült visszaszereznem azt, ami a mienk.
Járjuk a tiszteletet parancsoló erdőt, le egészen a Köves-patakig. Imre szerint annak, aki meg akarta szerezni a birtokát, nem csak az erdő letermelése volt a vágya, hanem az is, hogy a patakot tóvá duzzasztva halat tenyésszen.
Visszatérünk még a tisztásra, amelynek közepén takaros házikó. Ahogy közelebb lépek, látom, nincs teljesen befejezve.
– Amikor csak lehetett, jöttünk ki a gyerekekkel, építgettük, csinosítgattuk. Végül is nekik készült, számukra harcoltam az erdőnkért.
– Gyakran járnak ki mostanában is? 
– Nem egészen – akad el egy pillanatra a hangja. – Mindhárman a marosvásárhelyi egyetemen tanultak, kettő közülük orvosnak, egy fogtechnikusnak. Állást azonban már valamennyien Magyarországon vállaltak… Nem tudjuk, mit hoz számukra a jövő, hol találják meg végül a boldogulásukat…. De talán egyszer még visszajönnek. Az erdő most már megvárja őket.
Hardi Péter

No events