2019. július 16. - Sűrű erdők, vadvirágos rétek és üde friss legelők borítják a Tolnai-hegyhát völgyekkel, mély vízmosásokkal szabdalt vidékét. A zegzugos tájban apró falvak bújnak meg csendben, a Tolnai Zöldút nyolc ilyen falut fűz olyan színes csokorba, amelynek minden szála egy-egy érdekes történelmi, kulturális, néprajzi kaland – hangzott el az M1 It. -thon vagy! című műsorában.
Az út kiindulópontjául érdemes Annafürdőt választani, ahol a környék egykori birtokosa, Apponyi József építtetett az erdő mélyén gőzfürdőt felesége, a reumás betegséggel küzdő Pajcsovics Teréz fájdalmainak enyhítésére. Apponyi József halála után fia, Rudolf örökölte az uradalmat és vele együtt a fürdőt, Rudolf feleségének nagy örömére, ugyanis Benckendorff Anna is szívesen töltötte itt idejét.
Annát megszerették a helyiek, ugyanis rendszeresen bálokat, vásárokat, majálisokat szervezett itt. Ezért róla nevezték el a forrást Anna forrásnak – nyilatkozta Szabó Stefánia, a Gyulaj Zrt. turisztikai szervezője az M1 Itthon vagy! című műsorában.
A forrás még ma is csobog a hűs bükkök alatt
A fürdő már nem él, de a forrás még ma is csobog a hűs bükkök alatt. Mellette pedig egy 200 éves épületből kialakított kulcsosház, és egy méteres rönkökből ácsolt vendégház is áll. Rajzolni sem lehetne ennél jobb helyszínt egy erdei iskolának, nem csoda, hogy szinte mindig van itt iskolás csoport, akik testközelből láthatják, érezhetik és érinthetik a természetet, miközben az erdei állatokról, növényekről, a talajról, a vízről tanulnak.
Az erdei iskolához és zöldutas barangoláshoz pompás díszletet szolgáltat a parkerdő, a vadaskert vagy a fák közé emelt lombkorona ösvény, amely a Rétisasfészek kilátóhoz vezet. De Annafürdő völgyének alján még egy varázslatos hangulatú tó partján is megpihenhetünk.
Főúri rezidenciát emeltek a szomszédos faluban
Az Apponyiak birtokaikat a szomszédos faluból, Lengyelből igazgatták, ahol később főúri rezidenciát emeltek. Kastélyuk építésze nemcsak téglával és habarccsal, de a kor szellemének megfelelő romantikus szimbolikával is megtöltötte a falakat.
Az Apponyiak generációkon át diplomáciai szolgálatot teljesítettek Európa nagyvárosaiban. A kastély utolsó ura, Apponyi Sándor is Párizsban született, onnan tért haza világlátott emberként a tolnai dombok közé. Otthona körül
mesés parkot hozott létre,
ahová mamut- és duglászfenyőket, platánokat, vérbükköket ültetett. Közülük sokan még több mint 150 évesen is a kastélykert díszei.
Egy sajnálatos esemény történt 1905-ben a kastélynak az emeletén, ugyanis pont a grófnak a születésnapján ki akarták olvasztani az elfagyott vízvezetékeket, és egy ottfelejtett parázs lángra gyújtotta a tetőt.
Apponyi Sándor félt, hogy egyetlen örököse, kicsapongó unokaöccse elkótyavetyéli a birtokot, így 1925-ben bekövetkezett halála után végrendelete szerint az államra szállt a családi vagyon nagy része. Bútoraik közül sok darab ma a Nemzeti Múzeumban, a híres Bibliotheca Apponyiana pedig az Országos Széchenyi Könyvtárban található.
A kastélyt a háború alatt térképészeti raktárnak, később szovjet hadikórháznak használták, legsötétebb korszakában pedig a környékbeli svábok internáló helye volt. Jelenleg mezőgazdasági szakiskolának ad otthont.
Kiváltságokkal hoztak ide német bevándorlókat
A Tolnai Zöldúton sorakozó falvak története hasonló, általában az Árpád-korban alapították őket, majd a török hódoltság alatt teljesen elnéptelenedtek. A 18. század elején kiváltságokkal hoztak ide német bevándorlókat, a kis zsákfalu, Kalaznó sorsa is így alakult. 1722-ben érkeztek ide az első németek, akik kocsmahasználati jogot, robot- és tizedmentességet, vallásszabadságot kaptak uruktól.
Pár évtized alatt felépítették párhuzamos utcáikat a Donát-patak két oldalán, déli irányban a völgyekbe is rövidebb mellékutcák kúsztak fel.
Embert próbáló munkával faragtak a dimbes-dombos terepen a löszfalak megbontásával vízszintes területeket, ahol a szorgalmas svábok a 20. század elejére
200 házat is felépítettek Kalaznón.
Aztán a gyors fejlődés kissé alábbhagyott, hogy az 1930-as években újabb lendületet vehessen. Ekkorra már az esztergált, faragott fatornácos házak jöttek divatba, az „amerikás” házak.
A homlokzatokon általában keskeny kaput is építettek, ami a gangról az utcára nyílt, de lépcső nélkül. Igen ritkán használták ezeket a kapukat, csak a koporsót adták ki rajtuk, ha valakinek lejárt az ideje. Az „amerikás” házakat gyakran már nem is lakhatták az építtetők, a háború miatt nem térhettek haza, vagy ha mégis, szinte egyből kitelepítették őket.
A svábok üresen maradt házaiba, birtokaikra székelyeket és felvidéki magyarokat telepítettek be. Az apró helytörténeti gyűjteményben tárgyak, fényképek, térképek foglalják össze a három népcsoport hagyatékát és békés együttélésének nyomait.
A tsz-ek körzetesítési programja elhalásra ítélte a falut, nem adtak ki több építési engedélyt. A sors fintora, hogy szinte ez mentette meg eredeti szépségében Kalaznót, az országot elözönlő „Kádár-kocka” házaknak itt nyoma sincs.
Hasonlóan hangulatosak Závod házsorai
Hasonlóan hangulatosak Závod egységes, hagyományos házsorai. Utcánként egy-két szép régi épületet szinte minden faluban találunk szerte a Völgységben, de nagyon ritka, hogy összefüggő utcák maradjanak meg hasonló stílusban.
A németek betelepítése utáni első egyházlátogatások jegyzőkönyve úgy fogalmaz: Závodon a házak frank módon épülnek, ami egyértelműsíti, hogy fachwerk házak álltak itt sorban akkoriban. Aztán ezeknek az épületeknek a helyét szép lassan a vert falból, vályogból, téglából felhúzott házak vették át.
A völgységi falvak egykor virágzó családi gazdaságainak
a svábok kitelepítésével, majd a téeszesítéssel szép lassan leáldozott.
Idős tulajdonosaik ma már egyre ritkábban művelik meg kiskertjeiket. Kertai László a nyáját hosszú ideje parlagon heverő földeken legelteti.
Első jószágát csupán állatszeretetből vette, de aztán gyorsan kiderült, hogy a kecskének teje is van, amivel persze kellene valamit kezdeni. Így vált egyértelművé, és egyre fontosabbá, hogy a család számára elő tudják állítani a szükséges tejtermékeket, sajtot, túrót és persze a juh- és kecsketej is fogyasztható, sőt, nagyon is egészséges.
Ökogazdálkodásuk a talajtakarásos szalmás kerttel lépett újabb dimenzióba. Ők ugyanis nem forgatják a talajt, nem szántanak, ásnak és kapálnak, hanem csak betakarják az állatok trágyájával és növényi hulladékkal. Pusztán ebbe vetik a magot, és a gyomirtás is legfeljebb kézzel történik.
Az ökológiai szemlélet jegyében született a Szentkúti Ökokunyhó
Szintén az ökológiai szemlélet jegyében született a Zöldút egyik újabb állomása, a Szentkúti Ökokunyhó. Ez a házikó még az első világháború előtt épült, sokáig egy erdész család lakta. Az évszázados múltú épület éppúgy a közművektől elszigetelve áll az erdő közepén, mint hajdanán. Mégis szinte minden komfort megvan benne, ami egy 21. századi család életéhez szükséges lehet.
A környékbeli erdőket már modern elvek szerint kezelik. Nagyon szabdalt ez a terület, sok völgy és mély vízmosás szeli keresztbe-kasul, ahonnan mindig is nehéz volt kitermelni a fát. Így ma már inkább egyszerűen csak hagyják, hogy kidőljenek, visszaadják őket a természetnek.
Ezek az erdőrészek ugyanis védik a talajt, és kiváló élőhelyet biztosítanak növénynek, állatnak egyaránt. Elsősorban elegyességre törekednek, rendszeresen ültetnek vadgyümölcsöket, cseresznyét, berkenyét, körtét is.
Tarvágáskor is maradhat a meredekebb lejtőkön egy-egy hagyásfa csoport, ami szintén jó élőhely az állatvilágnak. A terület mélyén, a ma Kápolna-völgynek hívott tisztásos területen egy kis kápolna áll. Már a török hódoltság előtt létezett itt egy Alsópapd nevű település, a közelben, alig két kilométerre innen pedig Felsőpapd élte életét.
Aztán, ahogy a környéken szinte minden, ezek a falvak is eltűntek az iszlám iga alatt. De Alsópapd templomának romja megmaradt évszázadokkal később is: egy szomszédos faluba, Mucsiba települt németek hozták el számára az új életet.
Úgy áll itt a papdi kápolnácska, távol minden lakott területtől, mint a mesében: magányosan, gyönyörűen. A megható helyszín évente egyszer mégis megtelik élettel, a mucsi zarándokok kigyalogolnak ide, hogy megünnepeljék a kápolna búcsújának napját.
Mucsi község ritkaságszámba menő kincse egy vértanú ereklyéje
Mucsi község ma már csak maroknyi katolikus gyülekezetének nem a kis erdei kápolna az egyetlen kegyhelye. A falu méreteihez képest igen nagy templom áll a domboldalban, hiszen a háború előtt közel 2500 németajkú magyar élt itt. Mára mindössze 400 lakos maradt.
A templomot mégis igen szép állapotban sikerült megőrizniük, aminek ritkaságszámba menő kincse egy vértanú ereklyéje. Valerius Felicianus római vértanú testét, illetve csontvázát 1825-ben hantolták ki Róma Ciriaca nevű temetőjéből. A környék birtokosát,
Apponyi Antalt diplomáciai szolgálata a Vatikánba vitte,
ekkor kapta ezt a szokatlan ajándékot az akkori pápától, XII. Leótól.
Az adományozás körülményeit, de a néhai Valerius Felicianus kilétét és vértanúságát is homály fedi, kutatók eddig még nem foglalkoztak a titokzatos történettel. Pedig az országban nem sok ilyen ereklyét találunk, mégsem alakult ki különösebb kultusza.
A szűkebb környék legnagyobb települése Hőgyész
A szűkebb környék legnagyobb települése, Hőgyész a Római Birodalom idején az Aquincum és Sopianae között húzódó hadi út mentén feküdt, így a legenda szerint dombjain már akkor is szőlőt termesztettek. Hőgyész nevét a kis fehér prémes állatról, a hermelinről kapta.
A középkorban csak hölgymenyétként emlegették, és itt éltek a királyi hölgymenyét-vadászok, a hölgyészek. Ma már hermelin nem él a környéken, szőlőt viszont még mindig termesztenek. A Csicsó-hegyen sok gazda ma sem használ mérgező permetszereket, szintetikus kemikáliákat: úgy védi a szőlőt, ahogy sváb felmenőik is tették egykoron.
A Gyuris család a nagyszülők pincéjét újjáépítette és homlokzatát az 1800-as évekből származó öreg présükkel díszítette. Nincsenek itt nehéz borok, fő attrakciójuk a vegyes szőlőből készülő siller, vagy ahogy a németek hívták, a fukszli. Passzol is a környék egyik tipikus ételéhez, az itt magyarosan – vagy talán inkább svábosan – készülő sólethez is.
Dúzs falu határában borászkodik Lehmann György
Dúzs falu határában, egy óriási méretű pincében borászkodik Lehmann György. A jókora pincelyuk több mint 40 méter hosszú és 5 méter belmagasságú falait évszázada vastagon borítja a szivacsos, fekete nemes penész. Ez is hozzáadja a magáét a borok zamatához.
Úgy tartja a helyi köztudat, hogy a pincét, a présházat és a szomszédos vincellérházat
még az 1800-as évek második felében építette
egy Madarász nevű közjegyző a dombtetőn. A filoxéra után felértékelődött a homokos talaj, mivel a gyökértetű nem él meg benne.
Így az állam is támogatta itt akkoriban a szőlőtelepítést, amit a jó kapcsolatokat ápoló közjegyző persze szívesen fel is használt. A nagy borászatot egészen 1946-ig, az államosításig működtették tulajdonosai. Ma Lehmann György birtoka: ő főleg minőségi, kézműves borokat készít itt, Tolna dombjain.
 mesélik el a Tolnai Zöldút falvai