Egyszer aztán Barkó lovag hírül adta országnak-világnak, hogy férjhez adja a lányát, leánykérőbe lejöhet minden vitéz ifjú király, s amelyik lovagi tornában legyőzi Pálmát, azé lesz a lány meg a lovagvár minden kincse.
Jöttek is messze földről a királyok, hercegek, hogy megvívjanak a vitéz leányzóval, és elnyerjék a kezét meg Barkó lovag kincseit. Csakhogy Pálma sorra legyőzte a kérőket, s volt, aki a szégyentől holtsápadtan, volt, aki vérpirosan hagyta el a lovagvárat.
Egy szép napon fényes kísérettel érkezett Barkó lovag várába a leghatalmasabb, a legvitézebb ifjú király. Barkó lovag azt remélte, hogy a híres-neves vitéz király a lovagi tornában legyőzi a büszke Pálmát, s így királyi férjet kap a kedvence.
Ráparancsolt a kisebbik lányára, Liliomra, hogy takarodjék a háztól, míg az ifjú király meg fényes kísérete a várban vendégeskedik. Liliom kiment az erődbe, s ott letelepedett egy kis tisztásra. Nyomban körülfogták barátai, az erdeit állatok. A mókusok a nyuszikkal fogócskáztak, hogy fölvidítsák a szomorú leánykát, a varjú meg versenyre kelt a fülemülével, hogy melyikük tud szebben énekelni. Liliom könnyei hamarosan föl is száradtak, beszélt az állatokhoz, azok meg úgy figyeltek rá, mintha értenék a szavát. Bekötözte egy bárányka fölsebzett lábát, gyógyító füvet tett az egyik nyuszi fülére, amit megcsípett a komisz szarka.
Az erdő fái közül a leánykérőbe érkezett ifjú király figyelte Liliomot, s elhatározta, hogy vagy ez az aranyszívű lányka lesz a felesége, vagy senki más.
A következő napon lovagi tornában legyőzte a büszke Pálmát, még a fényes kardot is kiütötte a kezéből.
- Feleségül kapod a lányomat és váram minden kincsét! – ujjongott Barkó lovag.