2013. július 27. - Mikor van vége a gyermekkornak? Ha szerencsénk van, akkor soha - és nem azért, mert idő előtt elhalálozunk. Korokon és generációkon átívelő tapasztalat, hogy a felnőtt ember valamicskét mindig megőriz a hajdanvolt gyermekből, még akkor is, ha ezeket az emlékeket és reflexeket amúgy esetleg haszontalannak tartja. Az idő persze olyan természetű, mint a Végtelen történet című mese-sci-fi pusztító szörnye, amely a fizikai valóságot falja fel lépésről lépésre - csakhogy ez a szörnyeteg a múltat habzsolja föl. Nehéz visszarévedni az írásbeliség előtti időkre, de reálisnak gondolja az ember, hogy azelőtt valaki vagy valami addig létezett a társadalom számára, amíg emlékeztek rá: képesek voltak felidézni tetteit, arcvonásait vagy legalább a nevét. A kultúra dokumentáló szakaszában több esély mutatkozik a halandó ember túlélésére: írások, fotók és mozgóképek rögzítik elenyésző lényünket - manapság meg már az emlékek túltermelése jelenti az igazi veszélyt a közösségi lényegkiemelésre. Lám, már a saját életünkben is el tud tűnni egy-egy életszakasz - főként a gyermekkor -, ha valamiképpen meg nem próbáljuk örökíteni, s ami ezzel együtt jár: átörökíteni.
Itt vannak például a bogarak. Gyermekeim már városba születtek, urbánus lelkek, ösztönösen irtóznak mindentől, ami kicsi, ízeltlábú, mászik vagy repül. Én még falusi gyerkőcként különbséget tudtam tenni a mindenáron irtandó légy és szúnyog, illetve a teremtés kitinpáncélos csodái között. Jó, az utóbbiak között is akadt kártékony ellenség: a csíkos hátú kolorádóbogár például nagyon meg tudta keseríteni az életemet. A krumpliföldeket letaroló kártevőt a bolsevik propaganda szerint az amerikai biológiai hadviselés juttatta a földjeinkre - amiben alighanem lehetett is némi igazság, hiszen egyes években meg az amerikai szövőlepke legelte kopaszra a gyümölcsfáinkat. Az új kontinensnek köszönhetjük a parlagfű meghonosulását is - figyelemmel lehetett kísérni, évről évre miként cserkészi be a Balkán felől a Kárpát-medencét, és hódítja meg teljesen. Persze ha magát a krumplit, a kukoricát, a paprikát meg a paradicsomot be tudtuk építeni az étrendünkbe, s legmagyarosabbnak tartott ételeink el sem képzelhetők már e kultúrnövények nélkül, ne panaszkodjunk, ha az áldás mellett az átkot is megkapjuk egy másik földrésztől!
A krumplibogárra előbb DDT-port szórtunk (fogalmunk sem volt rákkeltő hatásáról), később Matadort, még később már permeteztük, de jó ideig kézzel csipkedtük le a leveleiről a narancssárga lárvákat, amelyeket mindig alulra, a fonák oldalra raktak. Cserebogárrajzás minden évben volt, de a négyéves életciklus miatt az igazi nagy dömpingekhez olimpiát lehetett volna igazítani. A barna bogarakat a fákról vertük le, ám egy idő után már röptében is eredményesen vadásztuk. Összeszedni akkor lehetett őket a leghatékonyabban, amikor a domború hátukon kapálóztak tehetetlenül. Sorsuk a kollektív máglyahalál volt, mivel más technológia híján élve dobtuk őket a tűzre - ma is a fülemben van a semmi máshoz nem hasonlítható pattogás. Mindez az eltökélt rovarirtás persze nem gátolt bennünket abban, hogy elandalodva ne citáljuk a Petőfi-verset a sárga cserebogárról. A hétpettyes katicabogár azonban minden értelemben kitüntetett volt a világképünkben: nemcsak a vonatkozó mesék meg a bájos gyermekdalocska miatt, hanem azért is, mert valóban az élővilág apró csodájának tetszett, s tényleg el is lehetett röptetni a kezünk fejéről vagy egy fűszálról, ahogy a zeneirodalom ajánlotta.
Most meg előfordulhat, hogy a hétpettyes katica is csak az emlékeinkben, esetleg dal- és mesekincsünkben él tovább, s csupán addig létezik majd, amíg végképp meg nem feledkezünk róla, ha unokáink nem fogják már látni. Olvasom, hogy veszélyben van a Magyarországon őshonos hétpettyes katicabogár, amely rokonfajával, a Kárpát-medencében néhány évvel ezelőtt még ismeretlen harlekinkaticával került szembe. A kelet-ázsiai eredetű, mérsékelt övi bogár fő tápláléka a levéltem" és a pajzstetű, ezért biológiai fegyverként először az Egyesült Államokba, majd Európa néhány államába is behurcolták. Biológiai hadviselésről ezúttal nincs szó, csupán olyan remek ötletről, mint amikor Ausztráliába betelepítették a nyulakat, s természetes ellenség híján úgy elszaporodtak és úgy visszaszorították a kengurupopulációt, hogy valóságos irtóháborút kellett indítani ellenük.
A harlekinkatica rendkívül hatékony faj: nemcsak a káros terveket fogyasztja, hanem kannibál jegyeket mutatva más katicafajok, így a hétpettyesek és a kétpettyesek lárváit is legyilkolja; sőt, ha nincs más, a saját utódait is elpusztítja. Az őshonos katicáknak mindenképp kevesebb táplálékuk marad, és nehezebben is szaporodnak, ha élőhelyeiken megjelenik a harlekinkatica. Ha tehát biofegyvernek szánták, visszafelé sült el. Lárvái hasonlítanak az őshonos katicákéhoz, leszámítva a méretüket, amely lényegesen nagyobb. Ezek a lárvák testméretük miatt is agresszívabbak a többinél. A kifejlett imágók pedig formájukat, színüket és mintájukat tekintve annyira eltérők lehetnek, hogy első ránézésre nem is gondolná az ember, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. A természetvédők már felismerték a veszélyt: a harlekinkatica-mozgalom azt kéri, hogy aki találkozik ezzel az állattal, és teheti, jelezze az észlelést az internetes adatbázisuk számára. Sőt, a megtaláló akár borítékban is elküldheti nekik az agresszív kelet-ázsiai rovart - meg ne kérdezzék, miért: az én tippem az, hogy nem gombostűre akarják tűzni, viszont a postára adott harlekin biztosan nem kap levegőt, tehát nem is szaporodik már tovább.
Bizonyára a saját gyermekkoromat is siratom, amikor leendő unokáim gyermekkorát féltem. Ne röppenj még el, hétpettyes katicabogárka! CSONTOS JÁNOS    

No events