Sivár vidék hűséges fája.
  A menekülő porszemek elé veti magát, megállva
elfolyó barázdák felett.
Körötte a silány homok
minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik, - ő konok haragvással markol a mélybe!
Dűlők végén áll, pásztorolva nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva, a sziknek, lenn, imádkozik.
A gerléket susogva hívja.
  - ne maradjon néma a táj. Lomblelkét virágfürtbe nyitja,
hogy édesebb legyen a nyár.
De tövissel karmol a szélnek szürcsölő ég arcába vág;
Rostjai közt a görcsök érnek, mint golyóban a robbanás.
Árok iszapját, mocsár könnyét
  millió ajkkal ízleli, s a sót, miben a szik-göröngy ég,
szikkadva mézzé érleli.

Ahova hullt, azt a világot összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot, értelmet és rendet teremt.