Jegenye: – apáink szárnya!
Nagyapáink szárnyalása!
A sok földre sújtott angyal
véled verdesett haraggal.
A harsogó, zúgó lelkek
nyárfa-sorban útra keltek,
s mint ősszel a ludak éke, vergődtek a messze égre.
Véled adtak hírt a mélyből, kiknek sóhaja sem ért föl láthatárig. Te üzented:
– itt még élnek, lélegeznek! Fejfa – élő, elevenek
mélyre ásott sírja felett.
Vágyak szikratávírója,
lázunk ezüst fényszórója.
Szél hullámán álmainkat közvetítő: –  te elsírtad,
amit nekünk nem szabad volt. Emeltél helyettünk ostort! Ölelkező ezer ág, gally:
–  mennyi összefont leánykar! Mennyi vágy emelte karját:
az eget, a fényt akarták!

Te egymásba kulcsolt ujjak könyörgése! Rajtad nyúltak
a kiszikkadt karok égre.
S mennyi tenyért emeltél te! Jegenye! Légy te most tárt szárny, mely felettünk híva átszáll,
mint köröző daru sírva
társait Nap felé hívja;
s minden, ami a magasba
hív, csillagot mutogatva;
minden, ami emel, szárnyal, lobogtat, repít magával;
csapong, verdes, dacol, lázad,
felfelé tör, égre támad,
rögök közül kiszakítja
magát –  eget átszakítva, visszalobog, égre lobban,
ha szél töri - annál jobban;
ha hajlítják –  visszacsapva
suhog kétszer magasabbra!
Te megszállott, földreszállott angyal: –  égre zúdult átok.
Eget vívó kerub lelke
gyökér-bilincsekbe verve;
tördelt bordák közül tépett viharokat ivó lélek!
Jegenye! Szállj! Szárnyalj! Rázzad gyökerekkel-kötött szárnyad.

Ágaidat emeld, tárd szét,
hogy a Végtelent is átérd!
Szállj ki árkok iszapjából,
homok-füstből égre lángolj.
Ezüst álmodat rajongva
a por fölött leheld lombba.
Füvecskék, giz-gazok csápja
körül nyilallj, –  harsány dárda!
A csalánok kórusára
zúgjon dalod orgonája!
Töretlen, gazos a táj még.
Szállj fölé! – Az égbolt már kék!
Szállj az egész láthatárra!
Apáink kitárult szárnya!