Hajnali hajnalok hasadtán,
kiáltó kakas kiáltásával,
kelő kenyerek kelésével,
dagasztó asszonyok kedvével,
fejő asszonyok frissességével,
kutakat nyitó fényekkel,
hegyre tévelygő párákkal,
szarvak hegyén villogó virradatban,

- harangkiáltó hajnalmadár,
hétszeres hajnali hangú madár,
a napcsúcsú jegenye csúcsára szállt,
a szél aratta égi réteken át
a patkóvágta hét csillag hegyibe szállt,
az itató folyók mennyei ágasaira szállt,
a jó tőgyű záporok szarvai közé leült,
a vihart forgató vasvillák hegyére ült,
a jajgatások kéttornyú templomának tornyára repült,
az átkok forgószelének lombjára települt,
az imák ereszére lobogva leült,
a sóhajok forró kútja fölé tárva kiszállt,
szárnya az ínség aszálya fölött szétterülve terült,
harangkiáltó hajnalmadár a Nap fele szállt,
hétszeres hajnali hangú madár hazatalált,
mennyeink ereszére ragyogva leült.

Hétszer hét hurok fogta szívét,
lépteit leste ezer tőr, szárnyát kerítette a lép,
égen ütötte golyó, fészkén vadászta menyét,
vércsék hada tépte, bombázta magasból a sas,
elérte a kő, kerülgette a vas,
bekerítette világsortüzeivel a tűzkoszorú-tavasz,
nyarak fája, nyárfák lombjai zúgatták a szívét,
itatta nappali nap, etette jótenyerű messzeség, mosdatta a szél, szárította a dél, törölte Nap a szívét száz szél keltette szél vitte szélhordta szívét,
mit a dal heve melléből süvítve kitép,
érezte a fényteli fények ízét,
hol a dél torkolat-tüze ég,
szívébe fogta motornak a Nap dörejét.

Törte idő, vetette vészbe, fagyokba bár,
viharban is fenn vert, villámlott a madár,
emelte erő, tartotta a szív, vitte a szárny,
a fénybe ragadta a dal zivatara, fel!
Szállt éneke forgószeleivel. 

Szállt utána szálló erdő, ég, csillag-permetezte vidék,
rozstáblaszárnyú határ, sóvár venyigék,
őrjöngő virágfakadás, igéret-teríték,
gátat-tört szerelem, hit-toborozta nemzedék,
fiain vér csillaga, csók, seb, veríték,
égtek, mint röptében a lövedék. 

Hallgatta a madarat a sárba, alomba vert gyökerű nép,
mint búzaszentelést, aszályban a misét,
törve a térdét, kezére vette mind a szívét,
ahogy nyújtja húsvéti áldásra kenyerét:
– áldja e dal, ez a hit, ez a fény, mit a múltja ígért,
s az átkok, imák, babonák, jóslatok, dalok, régi igék.

Szép volt a madár, –  tűz, vér-szirom, láng, daloló,
meggyúlt tőle az ég, láthatárt gyújtogató, 
ó, szem-nem látható, Napot eltakaró,                    
lány melle ékeinél ékesebb, ragyogó,                        
asszony mosolyát homályosító, bölcsőt túlkacagó,
májusfa, lányokon szalag, menetben százezer lobogó,
fényverte szárnyas paripa, csillagot rugató,
fű illata, part, kibontott hajával a tó, 
s mind, ami felfele száll, mint a tenyérről a hó.

Szép volt! – egek éke, mint koranyár, 
fény, mintha jár ruha nélküli tűzben a lány, 
koszorú szállt róla a földre, itta a táj,
búzatábla fénye az égen, rozs-tüzű szárny,
naplemente tüzei égtek kolibri-nyakán.
Ékesség éke, példázat a szépre, 
őrizte az élet – félte őt a halál.
Nem szállt csillagokra még ilyen – soha – madár!

Szép volt! – egek éke, májusi tűz, koranyár!

Szép volt! – májusi tűz, koranyár.

 

No events