Ahogy múlnak az évek, akár a fán a kéreg,
        úgy nő körénk a gond;
az édes nedvű lélek
kering, miként a méreg,
        rügyet már sose bont?

Ami bennünk sudár volt, minden ágán madár szólt,
         volt egek ostora,
– lombjára gond sző hálót,
a csillagokig szállót
       por fedi be, s moha.

Nem is villámok nyesték,
és nem szenvedélyek szép
        tavasza tépte meg,
csak a napi ügyecskék
fonták be, hős igyekvés,
        magán, s közérdekek.

Alacsony, langy szelekben kapkodott ernyedetten
tördelt ágaival;
keresett – engedetlen –, eget, elérhetetlent,
        várt tisztító vihart.

Minden, ami itt felnőtt, elszíva vért és velőt,
        szegényítve szívünk: sárban azok az erdők!
Sok suhogó esztendőnk
        zavaros árba tűnt.

 

No events