Repülőgépről, útközben 1967.

A nyírfák! Lám a nyírfák!
Itt is megleltem őket.
Meddig követtek engem felejthetetlen földek?

Meddig követtek engem
vízillatú szelecskék?
Föld – fordulj! – ne érjenek el a fecskefészkes esték.

Föld - fordulj gyorsan vélem, maradjon el a múltam,
taníts valami másra,
ne mit eddig tanultam.

Rétek, szarvasnak futni,
erdők: – madarat óvni,
mint áldozati füst száll,
szálltak hazám folyói.

Disznó-csapás az erdőn,
fácán fénye a fűben,
barna földeken ének,
mint dal a hegedűben.

Minden patakot láttam,
mint tenyeremben az árkot,
és láttam minden szárnyat,
mely hazám fölött szállott.

Bújó vadat biztattam,
s a madarat a fészken:
– ha boldogok lennének
mind, akikre lenéztem!

Számoltam, mint a gyermek, külön, minden kis falvat,
az utak fogták őket,
mint fészkeket a gallyak.

A nyírfák, lám a nyírfák
még itt is jönnek, jönnek,
s mint a paraszt – én bárhol megszagolom a földet.

Érkezve – nem a várost,
a torló palotákat:
– parkot keresek, ahol megölelhetem a fákat.

S ha van, csak egy tenyérnyi, ott kimegyek a térre,
egy madarat hadd halljak:
– emberi hangot végre.

Keresem szülőföldem mindenütt, minden tájon, hazára szeretnék lelni
– e hontalan világon.

Hazám keresem mindenütt, ismerőst, azt a népet! Emberiség - üres szó,
bélellek mint a fészket.

 

No events