Sír! Rí! Vív! Fel, fel a pacsirta.
Szél? Szárny? Fény? Ég? Mi cél hívja-viszi?
Huss! Száll! Szíve ver;
a parányi parittya;
s haragja hajítja
             az égre fel!
Kifeszül remegő dala íjja,
s jajja nyilát
fel
fel
felröpíti!
Dala csobogó forrás,
hűs friss víz,
a füvek gyökeréről feltört gejzír,
az este lezárt szeme-résén felsírt
    szűrt könny-íz.
Dala gyöngylánc
    drága sora,
fűzve a Hold
    vállaira.
Éneke gyöngyház-
    pagoda,
táj, rét mezők 
    csarnoka
fölött lebegő
    kupola.
Ég két partja között
csoda
    híd ív.
Milyen színeket
lát, s szigetet!
Oda
hív
szíveket!

Hogy tud szív így
a dalok suhogó kardélén,
sírások ezüst tűhegyein
lebegni,
           verődni,
                      repesni,
apadni - ilyen telin.
Verj! Sírj! Fájj csak te sebes torkú madárka!
Várj! Csalj! Hívj! Daloddal és égre szegezve!
Röptödben veri át szívedet 
daloló gyönyöröd, a suhogó dárda,
sikolyod kitűz az egekre.

Szállj! Törj! Hullj a fény roskadó kazlaira,
        te szikra, te lóbált dalcsóva, parázs!
        A nyár aranyos meztelen vállaira
        terül éneked éke a lenge palást. 
        Lenn a kalászból hadd peregjen a mag!
        Hadd szedegesse azt a veréb meg a hörcsög!
        Téged a vágy az egek skáláira űz!
Fel! Még! Fényt! Egeket! Sugarat! 
       Te a fény húrjai közt verve, repülsz
       fenn, fenn, hol a nyár kráterein kibuggyan a tűz!

 

No events