Az állatok tekintetét irigylem,
az erdők sóhajait reggelente.
Fenn, magasan kísér a lélek,
ha a hegyi úton sétára indulok.

A szem éhségeit imádom.
Falánk csordák úgy nem legelnek, mint két szemem
a lét tolongó dús csodáit.

A gyönyörűség ma is megfejthetetlen. Ha szépet látok, szinte sírni kell.
S a világon nekem minden
mi él és dolga van,
meghatóan titokzatos varázs.

Értetlenül bolyongok e világban.
Nem értem, amit rajongva imádok.
Nem tudom, hol van gyönyöreim kulcsa. Az állatok mély titkot hordanak, tudásukat fürkészem egyre.
Bölcsebbek a növények,
s én nem tudom
megközelíteni őket.

Szárny kellene nekem,
hogy eszméletlenül énekeljek
a kicsorduló világ felett, mint a pacsirta.
Megtartó gyökér kellene,
a hűvös földben, erdők testvéreként
osztozni az öntudatlan lét diadalában.
Mert éltem én már minden ember módján. Szolgálni akartam és áldozódni,
s ezért feladtam boldogságomat.

Éltem két évtizeden át
betegségekben, munkában kifosztva,
mint vadak közé hullott térítő,
s az út miatt már sokszor megvádoltam
a beláthatatlan célt.
S talán ma már másként ragyog előttem.

Szeretem én az embert.

De már nem mindenkiben.

Már egyre jobban csak őt szeretem,
akit magamban végső erővel
megvalósíthatok.
Talán elég lesz,
ha megőrzöm
mindazt, amit az emberről hiszek, 
és önmagamban, mint egy szigeten,
tovább mentem, amit tízezer éve
magából tűzzel, vassal, hittel alkotott.

 

No events