Az ökológus nem tud alkudni (Magyar Nemzet)

- Lassan annyi a világnap, mint égen a csillag. Ön szerint a Föld napja egyik a sok közül, vagy valami kivételes eseménynek kell tekintenünk?
- Számomra csak annyiban kitüntetett ez a nap, hogy évről évre immár hagyományosan ekkorra jelenik meg magyarul az a tanulmánykötet a Föld Napja Alapítvány gondozásában, amely A világ helyzete címet viseli. Ez a kiadvány - amelyet eredetileg az amerikai nonprofit Worldwatch Institute állít össze Lester R. Brown irányításával - azt a tíz legfontosabb ökológiai témát dolgozza fel, amely az előző évben a világot leginkább
foglalkoztatta. Egyébként pedig a világnapok intézményében nem igazán hiszek: hajlamosak vagyunk egy napon kipipálni mindazt, amivel egész éven át foglalatoskodnunk kellene. A Föld környezetvédelmi helyzetével pedig akkora baj van, hogy azzal nem elég egy évben egyszer törődni.
- Tudatában vannak ennek a bajnak a döntéshozók?
- Szerintem igen, még ha összességében struccpolitikát folytatnak is. Egy kiragadott   példa erre: James D. Wolfensohn úr a Világbanktól egy sajtónyilatkozatában olyan adatokat sorolt, hogy a hatmilliárd emberből, aki a bolygónkat lakja, 1,3 milliárd ember él kisebb összegből, mint napi egy dollár, s további hárommilliárdnak két dollár alatti összegből kell kijönnie. Másfél milliárd embertársunknak nincs tiszta ivóvize, gyakorlatilag pocsolyalét iszik, hárommillárd pedig semmiféle egészségügyi ellátásban nem részesül. Ilyen körülmények között milyen jogon beszélünk még környezetvédelemről?
- Ha a bolygó népessége megreked hárommilliárdos szinten, megoldódhatnának ezek a páriagondok?
- Nem hiszem. Ezeket az adatokat is csak azért citáltam ide, hogy érzékeltessem: annak jelölünk ki világnapot, ami valójában már nem is létezik. Mégis szemrebbenés nélkül értekezünk róla Wolfensohn úr például tárgyilagosan beszámol a globális agóniáról, aztán visszavonul az ötcsillagos szállodájába.
– Szemforgatás  a  Föld  napjáról megemlékezni?
- Ha csak nem mementó gyanánt. A Föld minden öt négyzetkilométeréből egy már használhatatlan az élet számára. Talán ezt van okunk ünnepelni? Adjunk plecsnit egymásnak? Nekem e napon a XI. kerületben kell előadást tartanom - de őszintén szólva fogalmam sincs, milyen érvényes üzenetet közölhetnék jó lélekkel pár száz budapesti gyerekkel.
- Lehet, hogy globálisan katasztrofális a helyzet, de nekünk a 2000-es évről mégis a Tisza jut eszünkbe...
- Amikor a ciánszennyezés történt, és a művelt Nyugat pellengérre állított bennünket, nagyon szégyelltem magam. Aztán vettem a fáradságot és utánanéztem, hogy is van ugyanez az Európai Unióban. Kiderült, hogy ebben az államszövetségben, ahová bekéredzkedünk, s ahol még a körmünket is megvizsgálják, nem gyászkeretes-e, ugyanúgy előfordulnak hasonló esetek. Az EU-tag Spanyolországban egy tárolóból szabadult ki a szenny, s a cián egy olyan jellegű nemzeti örökséget tett végérvényesen tönkre, mint nálunk a Hortobágy.
- Vagyis a katasztrófák gyakoribbak, mint hinnénk, csak nem egyformán csap le rájuk a sajtó?
- Ennek belátásában ismét a statisztika lehet a segítségünkre. Van egy amerikai kifejezés, az „ökológiai lábnyom" - ezen azt értik, hogy az ipar és a szeméttárolás a rendelkezésre álló terület hányadrészét „betonozza le", teszi alkalmatlanná az organikus létezésre. Az európai országok területének átlagosan az egyötöde ilyen „halott vidék". Az Amerikai Egyesült Államokban ugyanez a mutató - az ő bevallásuk szerint is - a saját területük háromszorosa! A híres amerikai életszínvonalat úgy tudják fenntartani hogy a lábnyomukat (szemétlerakóikkal, szennytárolóikkal) három kontinensen hagyják ott. De a saját államukat sem kímélik: amikor mi szégyenkezünk Garé miatt, nem árt tudnunk, hogy az USA-ban négyezer Garé található.
- De hát akkor tényleg miért a Tisza került a címlapokra és a híradókba?
- Az a gyanúm, a média nagy részét nem az igazság érdekli, nem a halállomány vagy a tápláléklánc sorsa izgatja, inkább kőkemény üzleti érdekeket szolgál ki. Az utóbbi években fellendült tiszai turizmus több nyugat-európai ország üzletét rontotta, s most kapóra jön nekik, hogy minél rosszabb színben tüntethetik fel a vetélytársat.
- Talán azért nem „hír" Gönczy János tiszai kormánybiztos kijelentése sem, hogy megindult a folyó biológiai rehabilitációja.
– Gönczy János tisztességes, szavahihető szakember, aki kisebbfajta csodát vitt véghez a Balatonnal, s én egyetértek mértéktartó optimizmusával. Meg kell azonban jegyeznem: nincsenek tapasztalataink, milyen mértékben mehet végbe a visszapótlás. A helyzet azonban sokkal nagyobb bizakodásra ad okot, mint a katasztrófa pillanatában.
– Ön a ciánszennyező ausztrál bányavállalat előélete után más kontinenseken is eredménnyel nyomozott...
- Második (expedíciós) hazámban, Pápua-Új-Guineában bukkantam a nyomukra: ott is bányát nyitottak, s a szennyet (amit a „román pápuáknál" azért mégsem lehetett megcsinálni) tároló nélkül, közvetlenül egy élő folyóba engedték. Kipusztultak belőle a krokodilok, a teknősök, sőt a folyó mentén élő törzs is megmérgeződött.
- S a környezetvédelmére oly büszke Ausztrália ezt engedi?
- A részleteket nem ismerem, a közelmúlt pápuai történelme azonban sokmindent megmagyaráz. Pápua Új-Guinea német gyarmat, majd ausztrál külbirtok lett. A hatvanas évek elején, amikor expedíción vettem ott részt, szinte a teljes egészségügy magyar
emigráns orvosok kezében volt. Az ausztrálok nem ismerték el a magyar orvosi diplomát, s mivel a kivándorlók nem akartak szanitécek lenni, tovább mentek Pápua Új-Guineába, ahol honorárium nélkül ugyan, de gyógyíthattak. Húsz orvos dolgozott ott ekkortájt Ma
gyarországról, a vezetőjük Hasszler Károly volt, a legendás Bakai professzor tanársegédje. Azért voltak olyan kapósak, mert Pápua Új-Guineának semmilyen
téren nem volt értelmisége. Ausztrália sem katonákat, hanem néprajzosokat
küldött először ide, akik megállapították: az eltérő morál miatt (amibe az emberevés is belefért) az őslakosságot kívülről nem lehet civilizálni - ehelyett egy emberöltő alatt meg kell teremteni az ország saját értelmiségét, amely a hidat jelentheti. Két ausztrál nézet csapott össze. A konzervatívok azt mondták: előbb legyen meg ez az értelmiség, azután
 kapjanak függetlenséget. A munkáspártiak fordítva gondolták, s ők kerekedtek felül. Pápua Új-Guinea úgy lett független, hogy alig néhány diplomással rendelkezett: nem volt, aki meggátolja az ország gátlástalan kirablását.
- A függetlenség a multinacionális bányavállalatok érdeke volt?
- Pontosan. Kezdetben Pápua - köszönhetően például Szent-Ivány József zoológusnak, aki miniszterhelyettesként a természetvédelmi ügyek felelőseként működött - világelső volt az értékőrzésben. Szent-Ivány tette védetté a világon az első mohaerdőt, aminek a talajvizsgálatát amúgy én végeztem. Itt nyilvánítottak először védetté egy pillangófajt is. Később viszont tarolt a bányaipar, virágzott a zugbányászat. Igaz, a demokrácia papíron megvolt.
- Az értelmiségnek kulcsszerep jut e harcban. Sokan legyintenek a Roosevelt téri aktivistákra, akik néhány fa érdekében ütköznek. Van értelme ennek, ha a globális trendeket nem tudjuk befolyásolni?
- Minden gesztus fontos, ami része az élő bolygóért folytatott harcnak. Egy szál fa, egy szál fű épp olyan fontos, mint az esőerdők. Az ökológus nem tud alkudni.
— Ez igen szép hitvallás csakhogy egyesek szerint Dél-Amerikában már visszafordíthatatlanná vált a biológiai pusztulás folyamata...
- Szerencsére még nem tudjuk, hogy visszafordíthatatlan-e. Jómagam sokat
foglalkoztam a trópusi talajokkal, s megerősíthetem, hogy a dzsungelek hetven-nyolcvan százalékban már tönkre vannak téve. Kérdés, hogy végleg vagy csupán ideiglenesen. Kutatásainkkal azt próbáljuk megállapítani: melyik az a fok, ahol az őserdő már nem tud regenerálódni. Pócs Tamás, a kiváló akadémikus szerint az a pont az, ameddig a természetes csepegtetőrendszer üzemel: amíg a moha- és növénytakaró adagolni képes a vizet. Ha ez a berendezés a mohaerdővel együtt lemosódik, elpusztul, nincs esély a megújulásra.
- Ez fölöttébb emlékeztet a Kárpátok-beli mértéktelen fakitermelésre, amelyet a tiszai árvizek főokaként emlegetnek...
- Ez igaz: ugyanarról van szó kicsiben, mint Amazóniában nagyban. Manausban járva az Amazonas partfalán jól tanulmányozható, hogy szivárog ezer éren keresztül a nagyváros szennyvize a folyóba. A legkisebb és a legnagyobb vízállás között ott „normálisan" tíz méter a különbség. Az emberek már nem is a partra, hanem kipányvázott hajókra építik parti házaikat: ez együtt mozog a folyóval. Nincs két élővilág: ugyanazon a bolygón élünk a trópusokon meg a Kárpát-medencében is.
- Vagyis a Tisza mentén is talán a dzsunkaszerű építkezés jelentené a
vagyonbiztos megoldást?
- Természetesen nem, hanem a kárpáti erdőségek, a bükkösök és a fenyvesek visszatelepítése. Csak hát ez az ukránoknak nem is érdekük, s nincs is nekik miből.
- Reménykedhetünk abban, hogy a tékozló embernek megjön az esze?
- Az első Nobel-díjas ökológustól, Konraá Lorenztől is megkérdezték: mit gondol, a csernobili katasztrófa jobb belátásra bírja-e majd az atomenergia híveit. Azt mondta: sajnos nem. Az emberiség olyan buta, hogy nem elég neki százezernyi, Csernobil által
megnyomorított ember - nagyságrenddel nagyobb áldozat kell neki. Talán New York egész lakosságának kellene kipusztulnia, hogy érdemben lépjen.
- Most akkor buta az emberiség vagy cinikus?
- A kettő nem zárja ki egymást. Egy évtized alatt a Dow Jones tőzsdeindexe
megtriplázódott, miközben a reálgazdaság csak tíz-tizenöt százalékkal bővült. Amit a bolygó valóságosan megtermel, annak a tőzsdék a huszonötszörösével spekulálnak. Csoda-e, ha mindennek a haszonélvezői nem kívánnak szembenézni a valóságos helyzettel?
- Vagyis előre egy tőzsde nélküli világért?
- Előre egy egyszerűbb, spekulációmentesebb világért!  CSONTOS JÁNOS