Tisztelt jelenlévők, kedves emlékezők! Mindenek előtt szeretnék köszönetet mondani a rendezőknek, hogy megtiszteltek a felkéréssel, hogy a magyarság gyásznapján néhány gondolatot mondhatok itt a Nyíri erdőben.
Köszönöm az Alapítvány kuratóriumának, a KEFAG Zrt-nek, hogy itt lehetek, mert a Nyíri erdőben való megemlékezések meghittebbek, mint valaha.
És legfőképpen köszönöm Szulyovszky László barátomnak, aki majd’ félévszázada munkásaival, no meg egy demizson borral leültek a tűz köré, és halkan nótázva emlékeztek március idusára.
Akkor, amikor még a ’48-as forradalomról nem igen volt tanácsos csoportosan – csak úgy, „maszek alapon” – megemlékezni. A hatalom éppen úgy félt, mint Haynau idején.
De a tűz nem aludt ki.
Nem is alhatott, mert László hitvese, Ágnes asszony is táplálta, különösen a nehéz időkben.
Most is emlékezni jöttünk.
Igaz, nem március felemelő kezdetét idézni, hanem azokra emlékezni, akik életüket adták a szabadságért.
Fura egy nemzet a magyar. Ha jól belegondolunk, örökös harcban álltunk.
Kezdetben kalandozva, lovon száguldozva Európa tájain. Majd az augsburgi pofontól kissé megnyugodva már csak önmagunkkal csatáztunk, és csatázunk most is.
Miért is?
Hogy megmaradhassunk itt a Kárpát-medencében.
Azután megint külső hatalmak okán rántottunk kardot, de most már a szabadságunk, védelméért.
Történelmünk során volt hát kiket siratni. A nép kunyhóiból a csatamezőn elesetteket éppúgy, mint a sok összegyűlő könnyel az olykor szétszabdalt hazánkat.
Vajon kellően tanultunk-e a sok fájdalomból?
Most 1848 halottaira emlékezünk.
Engedtessék meg, hogy ne az ilyenkor megszokott gondolatokkal idézzem a sötét hónapokat, és az azt követő éveket.
Jókai az általa jegyzett Magyar nemzet történetében – Mohácsra emlékezve, amikor Zápolya 40 000-es seregével Szegeden várta a csata végét – így zárja sorait:
„Így bukott a magyar önásta sírba.”
Miért is?
Hazavédő harcaink minden csatájában ezerszám hullott, fogyott a magyar.
Azután az elnéptelenedett országrészek tájait a külföldről jött nációk népesítették be.
A százötven éves török uralom után sem tudtunk magyar földnek magyar királyt választani.
Miért is?
A tizenkilencedik század ötvenes éveihez közeledve a szabadságvágy feszegette a Habsburg abroncsokat.
1848 tavaszán az európai forradalmakat követve ezek az abroncsok kezdtek szétpattanni.
A mi harcunk győztes csatáihoz nem lett volna elég a hadvezérek zsenialitása. Mindenre elszánt, hazaszerető közkatonák nélkül nem kényszerítettük volna futásra sem Jelasicsot, sem Windischgrätzet.
Végül orosz segítséggel buktuk el harcunkat, éppen úgy, mint 1956-ban.
De térjünk vissza a kápolnai csatához, ahol Windischgrätz szétveri Dembinszky seregét, majd győzelemittasan jelenti a kölyök császárnak, hogy a lázadásnak vége, a rebellisek szétzúzva.
Erre fel a császár 1849. március 4-én kiáltványt ad ki, miszerint Magyarországot beolvasztotta a birodalomba, s ezzel úgy, mint a birodalom önálló tagországa, megszűnt létezni.
A csatát vesztett Dembinszky után Vettel Antal lett a fővezér, akitől nem sokkal ezután Görgey vette át a főparancsnokságot.
A császári kiadványra április 14-én a Debrecenben kiadott Függetlenségi nyilatkozat volt a válasz.
Eközben Kossuth és Görgey között óriási feszültség munkálkodott.
Miért is?
A dicsőséges tavaszi hadjárat után jött az elkerülhetetlen Világos, majd a gyász Sötétje.
Nemigen hallottunk róla, de - nem tudván a fejleményeket - a fegyverletétel napján lord Palmerston az udvarnál a békekötés érdekében közben akar járni, mert szerinte a magyar szabadságharc jogos volt.
A fegyverletételt hírére viszont már Ausztria belügyének tekintette a fejleményeket.
A nyugatnak az volt a legfontosabb, hogy az oroszok húzódjanak vissza Magyarország területéről, minél keletebbre.
Ugye milyen ismerős a nyugat hozzáállása a magyar ügyhöz?
Kossuth Orsovánál egy marék port vesz magához, és búcsú nélkül elhagyja az országot.
(Később ő maga cáfolja, hogy búcsúbeszédet tartott volna.)
Szemere Bertalan hasonlóan cselekedett.
Már a száműzetésben írja:
„megdöbbenve vették észre önmagukon, hogy a hazát már nem szeretik oly formán, mint azelőtt. Az volt a jó napunk, amikor régi emlékeink között magunkat sirattuk.”
434 szekér szállította el a letett fegyvereket. 64 honvédzászló a cári kincstárba került.
A Kossuth-bankókat már augusztustól kezdték égetni, és december végére a magyar pénzjegyek felét megsemmisítették.
Haynau a tiszti foglyokat templomokba, vendéglőkbe záratta.
Azokra a foglyokra, akik osztrák seregben szolgáltak és onnan álltak át, zeneszó mellett ötven botütést méretett.
Maderspach Károly, ruszkabányai vasgyáros feleségét Haynau parancsára a főtéren félmeztelenre vetkőztettek és megbotozták. A vád az volt ellene, hogy a tavaszi hadjárat alatt egy szalmabábut császári egyenruhába öltöztetett, és gúnyverseket írt hozzá. Persze, ebből egy szó sem volt igaz.
Sógorát, Maderspach Ferenc ezredest, sírjából kiásatta, és a piactéren felakasztatta.
Nagy Imrééket ehhez képest a „humánumtól” vezérelve mindössze hátradrótozott kézzel, hasra fektetve temették el Kádárék.
Maderspach Ferenc, a nagy szégyentől még a botozás délutánján a gyárában öntött mozsárágyúval megölte magát. (Az asszony 1880. december 6-án halt meg Budapesten.)
A történethez tartozik, hogy 1850-ben Haynaut egy londoni sörözőben felismerték, s mivel a botozás történetének, Európa szerte híre ment, a munkások jól elagyabugyálták.
Vajon mi lett volna a hír nyugaton, ha 1990-ben Biszku Bélát félholtra verik.
Miért is?
A foglyok poggyászait elárverezték, amit az aradiak jó pénzért megvettek, majd később visszaszolgáltattak jogos tulajdonosaiknak.
Az aradi oláh férfiak a rab honvédeket „Kossuth-kutyáknak” titulálva szidták, az asszonyok vidáman adtak nekik enni, inni.
A 13 vértanú tábornokon kívül 500 hazafit ítélnek halálra, és 114-et ki is végeznek.
1956 kommunistái nem voltak ilyen nagylelkűek.
Miért is?
Október ötödikén Batthyányi Lajos a cellájában felvágja ereit, nyakát sebzi, úgy hogy az ajtónál lévő őr egy hangot sem hallott. Sebe okán elkerüli a másnap hajnali akasztást.
Golyót kap.
Mednyánszky László őrnagyot, és Grúber Fülöp tüzér hadnagyot is bitóra ítélték. Haynau velük vitette fel a bitófát a pozsonyi Szamárhegyre.
Szabadon garázdálkodott a fantázia.
Október 25-én főbe lövette Kazinczy Lajos tábornokot, a költő fiát.
Lenkey János honvédtábornok, aki a forradalom hírére jött haza huszár századával, megtébolyodott, majd 1850. február 9-én hunyt el az aradi vár börtönében.
Szeméthordó kocsival, korommal bekent koporsóban, szertartás és harangszó nélkül vitték a temetőbe, ahol a várbéliek még a sírját sem ásták ki.
A pap, a kántor, és a jelen lévő aradi polgárok temették. A végső imához a kísérő lengyel katonák is letérdeltek.
Miért is?
De Ausztria is keményen megfizetett. Az 55 millió forint hadiköltségen felül 102.887.369 forintba került a magyar és az olasz háborúk költsége.
Az oroszoknak 3.700.000 rubelt kellett fizetniük, ebből 700.000-et sóban.
Nekünk viszont még többe került. Legjobbjainkat kivégezték, börtönbe zárták, bujkálásra kényszerítették. Ismét megfogyott a nemzet bátrabbja, tettre készebbje, éppúgy mint 1956-ban.
Apátia telepedett a nemzetre.
A fejekben nem éppen jó irányban változott a morál.
A németnek nem adózni dicsőség volt. Törvényt, fináncot kijátszani nemkülönben dicső és hazafias dolog volt.
Ugye milyen ismerős? Mintha a nemrég évtizedeiben lennénk.
Ferenc József közben felcseperedett, és belátta, hogy a magyarsággal ki kell egyezni.
Deák Ferenc, akinek bölcsessége nélkül nem lett volna kiegyezés, mint egyszerű köznemes, egy szállodában töltötte az időt, miközben a császárból királlyá koronázták az uralkodót Budán, és koronát kapott hitvese, Erzsébet is.
Deák azért nem kapott meghívót a koronázásra, mert az eseményen rangon aluli lett volna egy köznemes jelenléte.
Miért is?
Ady Endrét idézem:
Itt valahol, ott valahol
Esett. Szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny
Miért is?
És utána, mint a zápor
Jön a többi könny:
Miért is, miért is, miért is?
S nincs vége könnynek és miértnek.
Fölöttük hahota köszön,
Hahotája, akik nem értnek
S akik sohase kérdik, s kérdték:
Miért is?
És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is?
És hömpölyög fönn a hahota,
Hogy soha, soha, soha.
Ennyi búsulással fényesen
Nyílnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van.
S itt nem elég.
Itt nem kell csak a könny
S itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?
(Ady: Négy öt magyar összehajol….)