Kőhalmy Tamás erdőmérnök Sárosdon (Fejér megye) született 1936. február 16-án idősebb vitéz Kőhalmy Tamás általános iskolai tanító harmadik gyermekeként. 1952-1955 között középfokú erdészeti tanulmányokat folytatott, majd erdész-technikusi oklevelet szerzett a Soproni Erdészeti Technikumban (1955). Erdőmérnöki oklevelét a Soproni Erdőmérnöki Főiskolán 1960-ban vette kézhez. A Kaposvári Erdőrendezőségnél töltötte le a kötelező erdőrendezői gyakorlati időt (1960-1961), majd apróvadas vadászati előadó volt (1961) a Mezőföldi Erdőgazdaságnál (Székesfehérvár). 1962-1965 között a Balaton-felvidéki Erdőgazdaságnál (Veszprém) és annak jogutódjánál a HM Veszprémi Erdőgazdaságánál dolgozott a Zirci Erdészet fahasználati műszaki vezetőjeként. Később a központba került fahasználati előadói munkakörbe (1966). 1967-1968 között a HM Budapesti Erdőgazdaságának Lovasberényi Erdészetének erdészetvezetője, 1968-1976 között a Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaság (Baja) vadászati osztályának vezetője. Részt vett az 1971-es budapesti Vadászati Világkiállítás mongol kiállítási anyagának válogatásában és kialakításában. 1971-1996 között 9 expedícióban vett részt, vagy vezetett expedíciót Mongóliában. Még gemenci osztályvezetőként, 1973-ban egyetemi doktori címet szerzett „A hidrológiai viszonyok szerepe vadállományunk környezeti kapcsolataiban” c. értekezésével. 1976-ban elnyerte az Erdészeti és Faipari Egyetem Vadgazdálkodási Tanszékének tudományos főmunkatársi álláshelyét. 1979-ben tanszékvezető egyetemi docensi kinevezést kapott, miután megvédte „A főbb környezeti tényezők értékelése a mongol vadgazdálkodásban és hatásuk a nemzetközi együttműködésre” című kandidátusi értekezését. Az 1993-ban sikeresen megvédett akadémiai doktori értekezésének címe: „A faállománytípus csoportok cserjeszintjéből felvehető téli vadtakarmány korosztályok szerinti dinamikája”. 1994-ban az egyetem elsőként habilitált oktatója lett. E feltételek teljesítése után 1994-től egyetemi tanári kinevezést kapott. A Vadgazdálkodási Intézetnek (korábban Tanszéknek) 21 éven keresztül volt vezetője. Nevéhez fűződik a Vadgazda Mérnöki Szak Soproni és Csíkszeredai Tagozatainak alapítása, a Vadgazdálkodási Doktori Alprogram majd Program megalapítása, mindkettő elsőként Magyarországon. Intézetigazgatóként és két cikluson keresztül az Erdőmérnöki Kar dékán-helyetteseként meghatározó személyisége volt a Kar fejlődésének. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanácsnak (C.I.C.) 1987-től bejegyzett szakértője, 1991-től a magyar delegáció tagja és 1996-tól ugyanezen szervezet Európa-Ázsia Nagyvad Bizottságának alelnöke lett. A Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya Erdészeti Bizottságának tagja, a Vadgazdálkodási Albizottság elnöke volt. Tagja – korábban elnöke – volt a VEAB Vadgazdálkodási Munkabizottságának, az OMVV Egyesületi Tanácsának, a Vadászati Kulturális Egyesületnek, az Országos Erdészeti Egyesületnek, a Millenniumi Vadászati Bizottságnak, tagja, egy-egy ciklusban alelnöke, majd elnöke volt az Országos Vadgazdálkodási Tanácsnak, bejegyzett szakértője volt az Igazságügyi Szakértői Kamarának, tagja volt az Országos Erdészeti Egyesületnek, az Országos Vadvédelmi és Vadgazdálkodási Társaságnak, kuratóriumi tagja a Vadászati Irodalomért Alapítványnak, valamint a MAVAD Vad- és Természetvédelmi Alapítványnak. Termékeny szak- és szépíró volt. Írásainak száma 289, amelyek között találunk könyvet és könyvrészletet (10), értekezést (3), egyetemi jegyzetet (7), szakcikket, recenziót, megemlékezést (122) egyaránt. Publikációiból 21 jelent meg idegen nyelven, főleg németül. Munkájának elismeréseként többször részesült kitüntetésben. Tulajdonosa volt a Pro Silva Hungariae Díjnak, a Nimród Emlékéremnek, a Hubertus Kereszt Arany Fokozatának, a Bársony István Emlékéremnek, a Magyar Nemzeti Vadászrendnek és a Köztársasági Arany Érdemkeresztnek. Sopronban halt meg 2003. szeptember 10-én. Faragó Sándor (Az erdészeti felsőoktatás 200 éve emlékkönyv Selmecbánya 1808 - Sopron 2008. 1. köt. Sopron: NymE Erdőmérnöki Kar, 2008. p. 221-304.)