Bencze Lajos erdőmérnök Érsekújváron született 1912. augusztus 15-én. Édesapja 40 évig volt Érsekújvár városának erdésze. Az Érsekújvári Állami Reálgimnázium magyar tanítási nyelvű tagozatán érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a Brnoi Agrártudományi Főiskola Erdőmérnöki Karán folytatta, ahol 1936-ban abszolvált. Kétévi erdőrendezési gyakorlat után az erdőmérnöki oklevelet 1939. június 26-án, már Sopronban szerezte meg.Gyakorlati szakmai tevékenységet Léván igazgatási-erdőfelügyelőségi munkakörben, majd üzemi beosztásokban folytatta előbb Szarvasházán, mint beosztott mérnök, később, Kisilván mint erdőhivatal-vezető, illetve Mezőhegyesen, mint erdőgondnok. A háborús években és azt követően 5 évig Budapesten minisztériumi beosztásban szolgált, utána Tamásiban a Tolna megyei Állami Erdőgazdaság főmérnöki teendőit látta el. Közben 1952-1953-ban ERTI kutatóként dolgozott Sopronban, mellette adjunktusként, vadászatot tanított a Főiskolán. 1957-ben tért vissza Sopronba. Előbb a Dunántúli Erdővédelmi Állomás vezetője, majd 1963-ig az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) munkatársa volt. 1961-ben „Erdeink vadeltartó képessége és a vadkárok megelőzése” címmel kandidátusi értekezést írt, amelynek megvédése alapján 1962-ben elnyerte a mezőgazdasági (erdészeti) tudományok kandidátusa fokozatot, elsőként a vadgazdálkodás tudományterületén. 1963-ban az Erdészeti és Faipari Egyetemen egyetemi docenssé nevezték ki az Erdőműveléstani Tanszékre, ahol feladata a vadászat és vadgazdálkodás oktatása lett. 1969. januárjában az újonnan felállított Vadgazdálkodási Tanszék vezetőjévé nevezték ki. A Magyar Vadászok Országos Szövetsége felkérésére megszervezte a két éves levelező formájú felsőfokú vadgazdálkodási tanfolyamot. Az 1968-1976 között folytatott képzés az első önálló felsőfokú vadgazdálkodási oktatás volt Magyarországon.
Érdeklődése előbb az erdőművelés és a vadgazdálkodás kapcsolataira szorítkozott, majd később a vad környezetének, a vadgazdálkodás természeti adottságai vizsgálatának, az erdők vadeltartó értékének, valamint a vadkárok kérdésének területére terjedt ki. Kutatási eredményeit, megállapításait több mint száz tudományos közleményben, könyvben és szakcikkben dolgozta fel, illetve közölte. Oktatói tevékenysége során is elsősorban a kutatási eredményei alapján kialakult vezérfonalat követte, és a vadgazdálkodást, mint az erdész (és a mezőgazdász) sokoldalú biológiai és ökonómiai ismeretét szintetizáló, sajátos feladatnak tekintette. Ezzel a gondolati megközelítéssel megalapozta az azóta „Soproni Iskolának” nevezett elméleti és gyakorlati rendszert, amely – a kor ismereteihez mindenkor igazodva – él mind a mai napig.
Nemzetközi és hazai ismertségének köszönhetően a „Vadászati Világkiállítás, Budapest 1971” Tudományos Rendezvényei Szakbizottságának elnöki és szervező teendőit végezte, továbbá tagja volt a kiállítás főbizottságának és három más szakbizottságnak.
A Magyar Vadászok Országos Szövetsége Központi Intéző Bizottságának, valamint Oktatási és Propaganda Bizottságának is tagja volt. Alapító és kezdeményező tagja volt az Országos Erdészeti Egyesület Vadgazdálkodási Szakosztályának, valamint az Országos Vadgazdálkodási Tanácsnak, az Erdészeti Kutató Intézetek Nemzetközi Szövetsége (IUFRO) 26. szekciójának (Vadgazdálkodás és üdülés), továbbá az MTA Erdészeti Bizottságának is.
Munkáját a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója (1971), Munka Érdemrend Bronz fokozat (1980), Nimród Emlékérem (1981), Hubertusz Kereszt Arany Fokozata (1994), a Magyar Nemzeti Vadászrend (1998) kitüntetésekkel ismerték el.
Az Egyetem 1988-ban doctor honoris causa címmel ismerte el iskolateremtő, nemzetközi jelentőségű oktató és kutatómunkáját. 1989-ben arany, 1999-ben gyémánt, 2004-ben vas diplomával tüntették ki. Sopronban halt meg 2007. július 24-én. Faragó Sándor (Az erdészeti felsőoktatás 200 éve emlékkönyv Selmecbánya 1808 - Sopron 2008. 1. köt. Sopron: NymE Erdőmérnöki Kar, 2008. p. 221-304.)