2014. október 19. – Utcán van a Börzsöny-monográfia: Vadregényes erdőtáj a Börzsöny
Pontosabban csak azon a néhány kitüntetett ponton, ahol árusítják ezt a kitűnő és hiánypótló könyvet.
Ha bepillantunk az egyik legnézettebb információs oldalgyűjteménybe, a lap.hu ide vonatkozó oldalába, ezt olvashatjuk: A Börzsöny hazánk egyik legszebb hegysége. Talán itt van a legnagyobb egybefüggő erdő és a legismertebb kirándulóhelyek (Királyrét, Nagyhideg-hegy, Csóványos, Drégely-vár).
Ennek ellenére ezen a nyitó oldalon egy mondat sem olvasható az Ipoly Erdőről.
A lap-szerkesztő valószínűleg turista vagy természetvédő.
Már ezért is érdemes volt összeállítani ezt a minta monográfiát.
De elöljáróban fogalmazzunk műveltető igével: összeállíttatni. Mert ez csak úgy, magától nem állt össze. Ehhez parancs, legalábbis utasítás kellett. Méghozzá vezérigazgatói.
Kiss László vezérigazgató e téren rendelkezik némi gyakorlattal, már ami a könyvkiadásra való utasítást illeti. Néhány éve, a Selmecről szóló könyv aratott osztatlan sikert. Nem tudom milyen vezetői technikával – korbáccsal, kaláccsal – érte el a sikert, mindenesetre a Börzsöny-könyv önmagáért beszél.
Hogy miért minta ez a könyv? No, erre még visszatérek.
Addig is nézzük, miről szól ez a hatszáz oldalas monográfia!
De, még mielőtt elmélyednénk a tartalomban, lássuk a külsőt! Már csak azért is, nehogy azt gondolja a nyájas Olvasó, egy fizetett bértollnok sorait böngészi.
A borító, a címoldal, a könyvek, sajtótermékek arca. Az első benyomás ez alapján alakul ki az emberben. Amennyiben nyílt terjesztésbe kerül, akkor nagymértékben befolyásolja az eladhatóságot. De ha nem, akkor is ennek alapján jegyezzük meg, beszélünk róla másnak: Tudod, aminek a címlapján …
A címoldal talán legfontosabb alkotórésze maga a cím. Ez persze képes önálló életet is élni. Ennek megválasztása, kitalálása, megkomponálása ma már – mondhatni - külön szakma a sajtóban, könyvkiadásban.
Hogy szület(het)ett a könyv címe? Gondolatkísérlet. Legyen benne a kötet tárgya: a Börzsöny. Legyen valami érzelemre ható, izgalmas töltésű: vadregényes. Végül, de nem utolsó sorban a legerdősültebb megyéről lévén szó: az erdőtáj.
Alapkövetelmény: rövid, tömör, könnyen érthető, könnyen megjegyezhető legyen. Az sem hátrány, ha blikkfangos, ha érzelmeket mozgósít.
Nos, mindez nem mondható el a Börzsöny-könyv címéről.
Az első összetett szó volna hivatott az érzelmi töltést átadni, de valljuk be, ez a kissé régies, hosszú jelző talán nem eléggé „ütős”.
Az erdőtáj a szakmai tartalomra utal, egy erdészeti szakkifejezés, a laikus számára nem azt jelenti, mint a szakembernek. A turistának legföljebb erdős a táj.
Végül: a magyarázó mondatrészek kerültek előre.
A címlapképről
Értem én a koncepciót: egy mai(nak látszó) fotót összehozni egy régi térképpel. Múlt és jelen. Ami a színvilágot illeti, az maga a múlt, semmi üdeség, harsogás, hanem szürkés felhők, őszi erdőkép, az elmúlás ideje… (Ez a fotó egyébként 1. ábraként – de tulajdonképpen az első rész beköszöntőjének háttérképe után, második illuként – visszaköszön.)
Ebből a „semleges” háttérből ugyan kiugranak az inzertfotók, mely bélyegképek így nem mutatnak, kár értük ilyen picinyben. Ellenben a holtfás fotó igazi „vadregényt” mutat, ez egy ütős címlapkép lehetett volna: A megújulás harsogása és az elmúlás barnasága igazi feszültséget hordoz.
A fotó visszatér a 257. oldalon, de mivel fekvő, talán ezért nem lehetett címlapfotó. A koncepcióról nem is beszélve…
A borítók inzertjei a tartalom képi megjelenítését, a figyelem felhívását szolgálják. A képek témái, a kiemelt kép alapján a természetvédelmi, ökológiai tartalom tűnik elsődlegesnek. Ez nem biztos, hogy a szerkesztők alapelveivel egybevág. A szöveges tartalomjegyzék alapján nem látni ilyes arányeltolódást.
Az inzertek közül az egyik kétszeresen is kiemelt: nagyobb méretű és döntött. Ennek a felszólító ereje odavonzza a tekintetet, kijelöli a fontosságát. A szerkesztőnek a szándéka tehát a tartalomban tükröződik.
A döntött képbeállítás ebben az esetben indokolatlan, hisz’ a billenés bizonytalanságot, megkérdőjelezést, ellenpontozást, humort jelez. Ennek itt nincs funkciója. Elegendő lett volna a mérettel jelezni a kiemelést.
Az inzertek tartalmának megoszlása: öt a természetről (B1), öt az emberi környezetről, kultúráról (B4) szól. Ez utóbbi témák közül legalább kettőt a B1-re küldtem volna. A megjelenítés helye óhatatlanul rangsorolja témákat.
A B4 (hátsó borító) átmenő fotó-grafikája kapcsolja egységbe a külső látványt. Ez szokásos és jó elképzelés. Esetünkben a B4 nagyon legyengített képe az ajánlónak (fülszövegnek) biztosít helyet. A szöveg királyi többese igényelné, hogy jegyezzék is ezt.
Azért is írtam ennyit a borító(k)ról, mert ez(ek) öltözteti(k) a könyvet, s mint tudják, a ruha teszi a könyvet is. Ezt, persze, a szerzők természetesen és érthetően másként látják.
A szerkesztésről
Az már eleve hendikepet jelent, hogy nincs főszerkesztő, hanem három - látszólag egyenrangú – szerkesztő dolgozik egymással párhuzamosan. Ezt még súlyosbítja további három társszerkesztő.
Aki szerkesztett már többszerzős kiadványt, annak van fogalma arról, hogy mennyi gondot, feszültséget, veszekedést, stresszt és örömet jelent egy hatvan szerzőből álló gárdát vezényelni. Nem tudom tartottak-e indító szerkesztői értekezletet, hisz’ ennyi emberhez már különtermet kell bérelni…
Megállapodni a terjedelemben, a szerkesztési elvekben, az illusztrációk (fotók, térképek stb.) rendjében, és nem utolsó sorban, a határidőben, no meg a honoráriumban…
A szerkesztő(k)nek nincs igazi hatalom a kezükben, csak kérhetnek…
A szerzők jóindulatán, az ügy iránti elkötelezettségén múlik az instrukciók és határidők betartása.
Megkerülhetetlen egy ilyen terjedelmű alkotásnál az olvasószerkesztő. Rajta nagyon sok múlik, szinte az egyedüli, aki az egész beltartalmat egészében látja, elejét veheti az ismétléseknek, redundanciának, elsimíthatja a stílusbeli durva eltéréseket, finomíthatja a fogalmazás zökkenőit. Kiszűrhette-kiszúrhatta volna, hogy az „Európai Erdők Védelme Miniszteri Konferencia” – egyébként meglehetősen bürokratikus - elnevezést kétféleképpen szerepeltessék a szerzők. Mentségére legyen mondva, a „szakirodalomban” is kétféleképpen olvasható.
Egységes szövegképet alakít ki, a szerkezet és tartalom egységességét megteremti. (Akinek figyelmét elkerülte, hogy szövegben nem használunk % jelet, hanem kiírjuk! – 152.o. stb.)
Korrektorról nem szól a fáma, de dicséretesen jó a szöveg, egy elírást említek: a 321. oldal utolsó bekezdésének első sorában a „lehetett” helyesen lehettek. Ezen kívül tíz-tizenöt hibát vettem észre. A korrektor fáradását jól mutatják az utolsó fejezetekben halmozódó hibák.
Stilisztikailag meglehetősen hullámzó a könyv színvonala, de a szememben szarvashibának számító (átadásra, megállapításra stb.) „kerül” és a „korrekt” bürokrata nyelvi gyomokat csak egy-egy alkalommal találtam föl.
A könyv struktúrája
A szerkesztők három részre tagolták a tartalmat: Természet és táj; Ember és táj; A Börzsöny felfedezése. Ez utóbbi a kultúrát és a tájhasználatot taglalja.
Bizonyára más tematikai tagolást is választhattak volna, de ez adta magát.
A szövegről
A betűtípus megválasztása jó, a talpas betű jobban olvasható, s a konzervatív típus (Times New Roman) tekintélyt biztosító írásképet kölcsönöz.
A szövegképet jól áttekinthetővé kívánta tenni a tördelő, nyilván ezért alkalmazott lépten-nyomon verzál betűkiemelést, azaz nagybetűt. Ez nem szokás. A kiemelésre nem marad más eszköze, mint a betűfokozat és a kövérrel szedés. Illetve a tartalomnál a színnel szedés.
Az illusztrációkról
Úgy tűnik, hiányzott egy kemény képszerkesztő.
Nem látom indokoltnak a fejezetenkénti újraszámozást, ami a tájékozódást nehezíti, de a szerkesztés során a javítást könnyítette…
Vannak ismétlések (fatörzslyuk, kőfolyás).
Informatívak a fotókon a felülírások (csúcsok jelölése), és a térképeken a fotók helyszínének feltüntetése. (Bár a 19. térképen valószínűleg a 18. fotóra gondoltak…)
Vannak jó átmenő megoldások (94.,95. o.; 282.,283. o.; 534.,535.o.), de szerencsétlen képhalmozás is (100.,101. o.).
A 160. 161. o. átmenő fotója pedig „milyen alapon” megy át az előző fejezet záró oldalára? Az átmenő képnek ui. az egybekapcsolás, az összefüggés kiemelése a céljuk.
A kifutóra tervezett képek hatásosak lehetnek, de nem kimondottan „könyves” megoldás (111.o.1. ábra). Ráadásul ilyenkor az oldalszámozás eltűnik. (532.-536.o.)
A fotók verlaufos (átmenetes) és szöveg-alányomásos megoldása nem szerencsés. Ezzel ugyan látszólag teret nyerünk, a kép nagyobb marad, de az olvashatóság romlik. Ez sem tekinthető „könyves” megoldásnak, hanem bulvármagazinosnak. Az olvashatóság rovására ment például az „A Börzsöny felfedezése” fejezet nyitó oldalának bevezetője alá nyomott holtfás fotó, amely önmagában kitűnő illu lett volna, így viszont értékelhetetlen, a szöveg pedig alig olvasható. (Valószínűleg 395.o.)
Nem szerencsés a vágott és a verlaufos, szöveggel „körülfolyatott” fotók egy oldalon belüli alkalmazása. Az ábrák különböző beillesztése némi másodlagos jelentést hordoz, s ez bizonytalanná teszi az illu értékét.
Vannak kevéssé informatív fotók (108.o.16. ábra) és informatívak bélyegkép méretben (108. o. 15. ábra).
A címlapinzerteknél említett billentés a belíveken is visszatér, pl. a 379. oldalon, a Kismaros régi látképénél. Nem tudni mi billentette ki a fotót, a nagy háború sodra vagy a Trianon gyásza. Ugyanígy a 385., a 386., a 408., stb. oldalon. Nem látom az összekötő vezérelvet.
A bőség zavara látszik a 456-457. oldal hímzésfotóin. A kevesebb több lett volna.
A 368.-369. oldalpár komponálása pedig tervezői baklövés.
A szerzőket ugyan a vége felé feltünteti a könyv, de csak „listában”. Illett volna megtisztelni őket azzal, hogy a képszámmal azonosítani lehessen a műveket. Ne feledjük, a fotók, e könyv esetében különösen, többletértéket jelentenek!
A tartalom
A három és fél oldalas tartalomjegyzék már önmagában tekintélyt parancsoló vagy ijesztő…
Mindenesetre, ha átböngésszük, rádöbbenhetünk, hogy nem egy földrajzkönyvet, monográfiát, hanem magát a Börzsöny-bibliát tartjuk a kezünkben.
A geológiai fejezet – átlagember számára – talán száraz, rideg szövegét a szakértők nevének halmozásával igyekeztek személyessé tenni a szerzők. Ettől „szakmaibb”, de ugyanakkor kevésbé emészthető lett a fejezet. Az ennyire részletekbe menő tudományos adatoltság nem biztos, hogy követelmény egy ilyesfajta monográfiánál. Még a képalák is többszörösen adatoltak (18. ábra, 34. o.), többsorosak.
Az irodalomjegyzék majd’ két, illetve három oldalt tesz ki, ellenben a sok-sok szakkifejezést nem ártott volna jegyzetelni. Az egyik jegyzéközönből tíz önhivatkozás.
Ellenben megtanultam a lávadóm kifejezést, ami még a Wikipédiában sem szerepel. Ebből a fejezetből tudtam meg azt is, hogy a Börzsöny „középtáj”.
Egyik kedvenc fejezetem a vizekről, a források, patakok világáról szóló.
Az éghajlat fejezet a másik. Tanáros alapossággal megírt szövege megvilágítja a környék időjárásának eredetét, mechanizmusát.
Érdekes fejezetekben tárgyalják az táj ősnövényeit és ősállatait. Ez utóbbiak leginkább csigák.
A 150. oldalon jutunk el az élő Börzsönyhöz, az erdők világához. E fejezetből megtudhatjuk a forrástérképek apropóján, hogy a legjobb térképrajzoló ecsetek az orosz mókus szőréből készültek…
Itt számol be a szerző az erdőirtásokról szóló első adatokról is. A szántóföldnyerés eme módszere a XIX. századig követhető nyomon, ennek ellenére az első, „jozefiánus” térképekhez képest a mostani felvételek szinte ugyanakkora erdőterületről tudósítanak. Sőt, a települések művelési ágak szerinti területi kimutatása alapján 1895-ben még csak 49,84 százalék, míg 2012-ben már 55,84 százalék volt az erdő aránya! Ezt kéne nagydobra verni!
Ezek után jutunk el a gombák világához. E fejezetből megtudhatjuk, hogy az utóbbi időben 13 új fajt írtak le a Börzsönyben. De nem érdemes emiatt elindulni gombászni, mert a többségük védett.
A növényvilágról írt fejezetből kiderül, hogy több, mint 1250 taxon található itt. Mintegy 30, korábban leírt fajt most nem találnak. Arról nem is beszélve, hogy a pirosló nádtippan reliktum telepének keletkezésére nem találják a magyarázatot. E fejezetből értesültem arról, hogy ifjú korom kedvenc csemegéje a fekete áfonya is feltalálható – foltokban.
Az állatvilágot a havasi cincértől a gímszarvasig terjedő fajskála jelzi.
Ebben a részben a kiemelt figyelmet érdemlő fajokat (206., 207.o.) „keretes”, alányomásos szöveggel ismertetik. Ez önmagában jó ötlet, de következetlenül alkalmazták, máshol csak a 484. oldalon, a turistáknál találkozunk ezzel a megoldással.
A 206-207. oldalak alján látható havasi cincér fotó a kötet egyik legjobb képe, de akkor sem értem, hogy miért kellett átmenőre tervezni. A csápokat így sem lehetett „megmenteni”. Kisebb méretben több lett volna.
Az viszont dicséretes, hogy odafigyeltek arra, nehogy kimásszanak a rovarok az oldalból… Máshol ez nem mindig sikerült, a borz kitekint a könyvből, és a halak is kiúsznak.
Azért arra kíváncsi lennék, hogy ki fotózta a kitűnő hiúz-portrét…
A 247. oldalon a 47. ábra és a keretes szöveg illesztése nem sikerült igazán…
Nagyon tetszetős, jól megírt fejezet a szokásosan túlkomplikált című „A megszakítatlan erdőrengeteg csodái – Erdei képeslapok”. Történeti érdekesség lesz, hogy a faszerkezetűvé átépített, egykori csóványosi földmérős betonszerkezet még eredeti formájában szerepel.
Mindezek ellenére ez a fejezet valahova máshova illett volna.
Az ember és táj fejezet a rénszarvasvadászokkal kezdődik. A vadászat ezzel véget is ér…
Érdekes a gazdag leletanyag bemutatása. Na, most akkor a gyapjas orrszarvú és rénszarvas őshonos nálunk? A mamut meglepetéséről nem is szólva.
A sáncokról és régészeti leletekről mesélő fejezet is nagyon érdekes. Jellemző, hogy a szakma hagyományai szerint a kutatókat nemzedékről nemzedékre pontosan jegyzik.
A birodalom Achilles-sarkaként aposztrofált terület ezek szerint a „hármas határ” jellegből adódhatott, s az alaposan kitekintő leírásnak köszönhetően magam is fölfrissítettem a teutoburgi erdei csatával kapcsolatos halvány ismereteimet.
Most olvastam először ilyen határozott leírást a Csörsz-árokról, mely valahol itt „ered”.
E fejezetben – a tudományos közleményeknél megszokott – bő jegyzetelés található, ami jobb helyen lett volna a láblécekben, mint hátra vetve a hivatkozásoknál.
A honfoglalás kori fejezetben arra lettem figyelmes, hogy az ember és az erdő „vetélkedőjéből” időnként az erdő került ki győztesen, mert egykor volt településeket is birtokba vett az erdő.
E fejezetben merül föl először a tágabb értelemben vett erdészet, az erdőóvók illetve a vadászok említésével.
A 13. századtól kezdődően elkezdődik az erdők nagyobb mérvű irtása, és ebben a fejezetben találjuk az akkori faipar termékeinek gazdag leírását is.
Ebben a részben újból előkerül a vadászat, megjelenik a solymászat, s lám-lám a dámvad is – egy 1504-ből származó dekrétumból.
A török időket követő fejlődés egyik fontos tényezője, hogy az energiát és a nyersanyagot alapvetően az erdők faanyaga biztosította – ez fontos megállapítása a kötetnek. Ennek fényében kell értékelni a hazai erdősültség változását is. Azt is nagydobra kellene verni, hogy a 19. század közepétől kiépült az erdőigazgatás, a tudományos alapokon nyugvó, fenntartható erdőgazdálkodás.
Ebben a fejezetben tárgyalja először a szerző a lakosság kötődését az erdei munkalehetőségekhez.
A két háború közötti időszak leírása különösen érdekes, hisz’ ez a kor már „belátható” a mai olvasó számára. Izgalmas a Réz-család bemutatása, de ez tipikusan olyan történet, ami keretesbe vagy apró betűs szedésbe kívánkozna.
Ebben a fejezetben kapott először tíz sort a terület tulajdonképpeni gazdája az Ipoly Erdő Zrt.
A Börzsöny felfedezése az emlékhelyekkel folytatódik. Ebben a fejezetben is elsősorban a múlt dominál, de a Mária-út kegyes kivételt érdemelt.
Az erdészeti és vadászati emlékhelyek felsorolása egyik legszebb tette a kötet alkotóinak.
A néprajzi fejezet sokak számára jelenthet izgalmas leírást, és az erdészeti-vadászati kapcsolódások még gazdagabbak is lehetnének.
Az erdei vasutakról
Az ország erdei vasutakkal talán legjobban feltárt vidéke (volt) a Börzsöny. Hosszú évekig Bajcsy Endre, a Prágában végzett vasút- és hadmérnök irányította a mintegy 200 km hosszú hálózattal üzemelő vasutat. Kár, hogy az egyébként alapos fejezetben említésre méltatlannak találtatott az erdei vasutak egykori legnagyobb szakértője.
A bakancsosokról szóló fejezetből megtudhatjuk, hogy mily’ nehéz is a turisták élete, hisz’ minden(ki) a hétvégi kedvtelés ellen esküdött össze – legalább is azelőtt. Az erdőtulajdonos, a honvédség, majd a természetvédelem tiltotta a szabad erdőjárást. Ezzel szemben ma az erdőjárók diktálják a tempót az erdőgazdálkodónak – teszem hozzá én.
Úgy tűnik ezt a fejezetet az olvasószerkesztő nem látta, mert számos eloszlatásra váró homály maradt tisztázatlan – idejében: Az enciánosok tragikus vége, a Julián-Juliánus egységesítése, a TIT feloldása.
Az ökoturizmus fejezet szerzője hiánypótló témát dolgozott föl, de a természetjárás zöldülésének igényéről-követelményéről nem értekezik. Szerintem túlzott szerénység, hogy a „felelős” erdőgazdálkodóról anonim módon esett szó csupán.
Az erdei iskoláztatásról szóló fejezetben először az szúrt szemet, hogy távolító módon, szakemberként „emlegetik” az itt élő és dolgozó erdészeket. Napjaikban legalább mi ne hallgassunk magunkról. A környezeti nevelésről írottak jók és fontosak, de engedtessék meg egy pszichológia tévedés korrekciója: az érzelem nem keverendő össze az érzettel. A töméntelen pedig nem egyenlő a töménytelennel…
Az utolsó fejezet végre fölvállalja a terhek oroszlánrészét vállaló Ipoly Erdő Zrt-t. Jobb későn, mint soha…
A nemzeti park bemutatása nehezen kerülhette el a redundanciát, ezért is sikerült a fejezet ily’ rövidre. Hiányolom viszont a nemzeti parkosok mindennapi munkájának bemutatását, kapcsolatukat a lakossággal, az erdészekkel és a turistákkal.
Az ökológus szemével láttatott erdőképről szóló fejezetben a – filozófiai kategóriákkal élve – a sein és a sollen, a van és a legyen állapotok versenyeznek egymással a múlt örökségének adottságai mentén. A fejezet végén a szerző eljut az erdő magára hagyásáig, ami egy másik filozófiai kategóriapárost von be, az an sich – für sich kettőst. A magára hagyott erdőt nevezhetnénk az önmagában való, an sich erdőnek, a für sich erdőt pedig a „valamiért” erdőnek. Ez utóbbi ugyebár a gazdasági erdő. Erdő az emberért vagy ember az erdőért.
A napjaink közcélú erdőgazdálkodásáról szóló fejezet időközben már „elavult”. A benne emlegetett kormányhivatali erdészeti igazgatóságok ugyanis megszűntek, na jó, átalakultak.
A szövegben hosszan olvashatunk az erdőtervezés folyamatáról, de a terepi munka miben létét – a szükséges felméréseket - az olvasó nem tudja meg a sorok között sem. Pedig talán ez érdekes lehetett volna.
Olvashatunk a Natura 2000 területekről, de a Csarna völgy körüli konfliktusról nem. Pedig érdemes lett volna emléket állítani neki.
Végre! Eljutottunk a terület erdeit kezelő erdészeti társasághoz, az Ipoly Erdő Zrt-hez. Közcélú erdőgazdálkodás, avagy gúzsba kötve táncolni. Ezt a címet is adhatták volna a szerzők a fejezetnek. Olvassuk, az állami erdők 85 százaléka a nemzeti park része. Ez már eleve egy elmebaj, hogy miként kezelhet egyazon területet két szervezet. De ez már a hazai természetvédelem sajátos hagyományainak része. Ami ennél is érdekesebb, készülőben a nemzeti park övezeti besorolása - aminek egyébként már régen el kellett volna készülnie -, ettől várják a természetvédők a Kánaánt, az erdészek meg kapják a fakitermelés betiltását.
A szerzők említik a Börzsöny alacsony feltártságát (utakkal való behálózottságát), ami 4m/hektár érték, és alacsony. Ennek történelmi gyökereit nem találom, pedig megért volna egy misét. Magam a korábbi sűrű erdei vasúti hálózatban sejtem…
A tartamosság-gondolat eredetének leírásával az erdészek elévülhetetlen érdemeit idézik föl, amit nem lehet elégszer megtenni.
A következő sorokban egy általam már többször bírált kijelentést olvashatunk: Az erdők (…) problémái egyre inkább érdeklik a közvéleményt. Újfent leírom, a közvélemény nem tud érdeklődni, az egy a közvélemény-kutatók által megmért, leírt (virtuális) véleménycsokor, amit több-kevesebb pontossággal lehet kiterjeszteni, általánosítani. Jelenleg nekem nincs tudomásom aktuális és érvényes olyan közvélemény-kutatásról, amiből ez a feltételezetett érdeklődés levezethető volna.
Ezzel együtt a jelenség létezik, elsősorban az ügyet elszántan tematizálni szándékozást soha fel nem adó természetvédők, zöld aktivisták tam-tamjának hatására. Valamint a téma iránt érdeklődő újságírók írásai nyomán kialakult másodlagos tematika mentén.
Az erdő sokoldalú hasznosításáról szóló alfejezetet keretesben közöltem volna, hisz’ ez nem tartozik szorosan a Börzsöny tematikájához, általános, de kiemelten fontos!
Tempora mutantur, de mondhatnánk, nincs új a Nap alatt: a Magyar Fejlesztési Bank már nem gyakorolja a tulajdonosi jogokat, hanem ismét az agrártárca teszi ezt, mint a ’90-es évek közepéig tette. Ezért érdemes óvatosan fogalmazni ezeket a mondatokat… Illetve a történetiségre utalni.
A sorok között egy szerényen meghúzódó mondatot olvashatunk: A közjóléti szolgáltatások folyamatosságát (…) a fából származó bevételeiből biztosítja. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ezt én a címbe is kiemeltem volna.
E fejezetben olvastam először – remélem nem vétettem el – a konfliktus kifejezést. „Konfliktusok az erdőgazdálkodás és annak társadalmi környezete között” – fogalmaznak a szerzők. Ebből arra a következtetésre jutnak, hogy „az erdőgazdálkodás társadalmi megítélése ma az eredményei alapján indokolt szint alatt marad”. A kérdés ismét az, hogy a társadalmi megítélés objektív mérési adataival ki rendelkezik? Tudomásom szerint senki. Az tény, hogy bizonyos civil körök és a sajtó jelentős része kígyót-békát összehord az erdészekkel kapcsolatban.
A szerzők szerint az erdészeti kommunikáció erősségeit bizonyos szervezeteknek a fahasználat negatív hatásait bemutató propagandája rontja le. Ez is igaz. De szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy hosszú évtizedekig gyakorlatilag nem volt erdészeti kommunikáció.
A zöld farok, avagy végén csattan az ostor
Idősebb olvasóknak talán mond valamit a „vörös farok” kifejezés. Ez azt jelentette az előző rendszerben, hogy az erős bírálatot, netán eretnek szöveget is elő lehetett vezetni, ha a végére odabiggyesztettek egy ideológiailag támadhatatlan, hithű befejezést.
A természetesség jegyében fogant fejezetnek a funkcióját érzem én egyfajta „zöld farok”-nak. Az erdészek eredendő bűnét, a vágásos gazdálkodást megbánó szakemberek felvázolják a jövő perspektíváját, a folyamatos erdőborítás felmentő módszerét.
De komolyra fordítva a szót, magam is tanulmányoztam a Királyréti Erdészetnél folyó – talán már több mint – kísérletet. Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok erről. A bajom az, hogy nem ismerik elegen, a kutatást nem harsogják óriásplakátok a Kismaros-Királyrét közötti útvonal mentén. Pedig a jelentősége alapján megérdemelné. Milyen látványos óriás-tanösvényt lehetne kialakítani. Már csak azért is, mert a hazai közönség sem alábbvaló, mint a külhoni, akiket - az irodalomjegyzék tanúsága szerint – számos angol nyelvű publikációval traktáltak a kutatók.
A fejezet rávilágít a fentebb említett konfliktusok egyik szeletére, arra, hogy hazánkban a védett területek aránya az európai átlag csaknem duplája, valamint, ezeknek a területeknek egyszerre több „gazdája” is van. Ez is példa nélküli Európában.
Megemlítendő az a minimál-kritika, ami a három társtörvény össze nem illéséről szól.
A szakmailag jövőbe mutató szöveg olyan fontos elemekre is kitér, mint a szemléletváltás, a felkészültség és a munkakultúra. Alapfogalmak.
Erdészszakmai szempontból e két utolsó fejezet a legfontosabb, a leginkább szakmai. Emiatt nem is könnyen befogadhatók a laikus olvasók számára. Ennek ellenére a kötet magvát, lényegét jelentik. A csattanót.
Végezetül
Ha már a történelemtől a néprajzig sok minden belefért a könyvbe, a vidék népességének társadalmi mozgásáról, a szociológiai vonatkozásairól is elfért volna néhány oldal. Erre halvány kísérletet találtunk az utolsó előtti fejezetben, de a téma fontossága alapos elemzést érdemelt volna, megvilágítandó az erdészet társadalmi munkamegosztásban, az erdészek faluszervezésben, kultúraközvetítésben betöltött szerepét. A konfliktusok „városi” természetéről nem is beszélve, hisz’ azok többnyire nem a terepen, az erdő közeli falvakban generálódnak.
Hisz’ a Börzsöny népének bízvást legnagyobb gondja a megélhetés, a foglalkoztatás. S ebben az Ipoly Erdő oroszlánrészt vállal. A turista pedig legföljebb szállóvendég…
A turizmus, mint „társadalmi mozgásforma” elemzésére a kötet keretei nem elegendőek, de egy gondolatkísérletet megérdemelt volna, mint ahogy a turista fejezetben egy fél mondatban szóba is került.
No és a vadászat? Ez a „társadalmi mozgásforma” nagyobb jelentőségű annál, hogy csak érintőlegesen kerüljön szóba. Kár.
A személyes érdemekről az erdészek által írt fejezetek szemérmesen hallgatnak. Köztük Madas Andrásról. Éles ellentétben a külsős szerzők által írt fejezetekkel. Ott egy fényes ásvány vagy egy csillogó ásatási lelet feltalálóját megörökítették, az erdészfejezetekben az évtizedekig a területen dolgozó, erdőt nevelő, alkotó és kultúrát terjesztő kollégák a feledés homályában maradnak.
Nem lett volna ördögtől való a kezdetektől napjainkig fölsorolni azon kollégák nevét, munkásságát, akik sokat tettek-tesznek e táj megmaradásáért és az ott élőkért. Ide értve az ez idei vezérigazgatót is.
Bocsássa meg az olvasó, hogy ily’ hosszan visszaéltem a türelmével, de egy ilyen monumentális mű alkotóival szemben méltatlan lett volna néhány „flekkben” elintézni hatalmas munkájuk méltatását.
Egy ilyen méretű, tartalmú könyv összeállítása egy profi kiadónak is becsületére válna. Az összes kalapomat megemelem az ötletgazda és a kivitelezők előtt. Mindezt azért merem megfogalmazni, mert magam is túl vagyok néhány könyv megírásán-szerkesztésén. Van fogalmam a feladat méretéről, a teljesítményhez szükséges időről, energiáról, eszközökről és nem utolsó sorban lelki erőről.
Ezekhez kell gratulálni az alkotóknak. Mert amit létrehoztak, az nagyszerű, és követendő! Minta.
Ez a kezdeményezés reményeim szerint követőkre fog találni, minden kényszer nélkül, csupán a virtus kedvéért.
Habent sua fata libelli – a könyveknek is meg van a maguk sorsa – szól Terentianus Maurus bölcsessége. Bízom benne, hogy a Börzsöny-könyvnek nagyon jó sorsa lesz az olvasók kezében. Zétényi Zoltán