Mélyen tisztelt prezídium, tisztelt kollégáim, tisztelt hallgatóság! (ForestPress)

Köszönetemet szeretném kifejezni az engem ért kitüntető megtiszteltetésért és az ezzel járó privilégiumért, hogy néhány percre rendelkezhetem figyelmükkel. Ezt az időt egy makacsul visszatérő kérdés megválaszolására szeretném felhasználni.
    A kérdést általában a nyári szünidő idején szokták feltenni szombathelyi ismerőseim: miért utazol te most Sopronba, most tanítási szünet van, nem? Erre rendszerint csak annyit válaszolhatok, hogy az egyetemi tanár nem (egyedül) oktató, mint ahogy az egyetem sem (egyedül) oktatási intézmény.
    Miért van ez így? Miért nem elég, ha az egyetemi tanár szaktudást és készséget ad át, még ha felsőfokon is?
   
    Nézzünk körül! Evolúciós léptékben mérve szédületes ütemben gyorsuló világban élünk. Ösztöneink, viselkedésünk az utóbbi 50 ezer évben alig változtak. Ugyanakkor a minket körülvevő világ szinte óráról órára új feladatok elé állit, amire nincs evolúciós, azaz genetikailag rögzült tapasztalat. Egy mai hetilapban több új információ van, mint amennyivel egy ókori ember egész élete során találkozhatott.
    Richard Dawkins evolúcióbiológustól származik az ötlet, hogy a gerinces fajok viselkedését a gének mellett az úgynevezett „mémek” határozzák meg: ez a tapasztalat továbbadás egyfajta tudásegysége lenne. A tapasztalat rögzítését és továbbadását a Homo sapiens tökélyre fejlesztette, és ezzel sikerült átugrania a darwini szelekció tekervényes és hosszadalmas útját.
    Azonban a világháló és különösen a Google kereső feltűnése óta úgy tűnik, a „mémek”-re nincs már szükség. Hiszen bármilyen ismeret akadálytalanul megszerezhető, vagyis: nem kell tudással rendelkezni, elegendő okosnak látszani?
    Az eligazodás a zűrzavarban azonban egyre nehezebb. Nem meglepő, hogy eljött az okkult tudományok ideje, hódit az asztrológia, az ezoterika, a sámánizmus. A minap reggel az állami TV-ben egy magyar sámánt interjúvoltak, aki a Balaton vízminőségét egy szent kő besüllyesztésével vélte megjavítani.
   A tudományos ismeretek tekintélyvesztése aggasztó méreteket ölt világszerte. A tekintélyvesztést elsősorban a természettudományok sínylik meg, ami a lehető legrosszabbkor történik: éppen amikor legnagyobb szükségünk lenne rájuk, hogy mielőbb megértsük: a minket sújtó környezeti válság elsősorban a természeti erőforrások és a klíma válsága lesz, amelyet meg kell oldanunk.
   Erre válaszul nagy hiba lenne tovább szaporítani a túlságosan is szétaprózott tárgyaink és szakjaink számát! A probléma kezeléséhez az alapokhoz kell visszanyúljunk. Komoly gondnak tartom, hogy az eddigi oktatás-finanszírozás és -irányítás rendszere (vagy inkább annak hiánya) a minőség, az alapok erősítését nem segítette eléggé, és akaratlanul is támogatta a napi politika és a társadalom vélt érdekeinek szolgai követését.
    Nem engedhetünk a csábításnak, hogy a felsőoktatásban, az oktatás mellett a tudománnyal való foglalkozást felesleges szellemi fényűzésnek, vagy egyszerűen kiegészítő finanszírozási forrásnak tekintsük. Az úgynevezett oktató egyetem koncepciója olyan, mint a kétkerekű autó: van olyan, de azt másképp hívják: az motorbicikli. Az „oktató egyetem” pedig - valójában szakiskola.
   Mindehhez engedjék meg hogy idézzem Wilhelm von Humboldt, a berlini egyetem alapítójának egy gondolatát: "Mihelyt szakítunk azzal, hogy a szó valódi értelmében a tudományt kutassuk, vagy azt képzeljük, hogy azt nem a szellem mélységében szükséges megteremtenünk, hanem elégséges extenzív módon egymás mellé rakosgatni az adatokat, úgy visszahozhatatlanul és örökre elveszett minden: ugyanis a tudomány, ha így folytatjuk, elillan, még a nyelvet is mint üres hüvelyt hagyva hátra, és elveszett a társadalom számára."
   Ezért támogattam a környezetmérnöki képzés megerősítését, ezért kezdeményeztem a környezettudományi szak indítását, és ez vezetett a Környezet-tudományi Intézet megalapításakor. Szeretném kifejezni köszönetemet az egyetemi és kari vezetésnek, hogy megértették: az úgynevezett "selmeci hagyományok" valódi öröksége a biztos természettudományi alapokra építkező, széles látókörű szaktudás.
   A társadalom azonban nem fogékony az úgynevezett reáltudományokra (ez sajnos a hallgatói jelentkezésekben is nyomon követhető). Megnéztem például a legutóbbi Európai Parlamenti választások nyerteseinek életrajzát. A 22 képviselőből 17 jogász, közgazdász vagy szociológus, mindössze 4 személy rendelkezik reál végzettséggel, ebből 1 orvos és egy agrármérnök képviseli az élet-tudományokat. A 22-ből 14 eleve budapesti születésű. Vagyis életminőségünk és környezetünk jövőjét meghatározó döntéseknél nemcsak a természettudományos hozzáértés szenved csorbát, hanem azokat a természeti környezettől elszakadt nagyvárosi ember prioritásai vezérlik.
  
    Mit tehetünk az egyetemen a tudomány presztízsének gyengülése és az általános bizonytalanság közepette? Mindenekelőtt nem adhatjuk tovább a tudományt lezárt, végleges és könyvtárszagú ismeretként. A tudás száguldó bővülése ezt nem engedi: tudjuk, hogy az ismeretek mennyisége tudomány-területtől függően akár 5 évenként is megkétszereződhet, vagyis:
- mire a műszaki képzésben valaki diplomát szerez, lehet, hogy tudásának fele már elavult; vagy másképpen:
- olyan foglalkozásokra készítünk fel diplomásokat, amelyek ma még nem léteznek,
- olyan technológiák használatára, amelyeket még fel sem találtak,
- és olyan problémák megoldására, amelyekről még nem is tudunk!
    Ezzel a szédítő irammal lépést tartani csak élenjáró tudományos munkával lehet. Ha azt mondom, élenjáró, nem Magyarországra, de még csak nem is Európára gondolok – egyes-egyedül a világgal mérhetjük magunkat.
    A nagy kérdés az, hogy hogyan oldható meg ez a feladat a jelenlegi világversenyben,
    - amikor még Európa élvonala is leszakadni látszik,
    - amikor egyetemünk – perifériális helyzete és speciális profilja okán – még országos összehasonlításban sem tölt be kiemelkedő szerepet.
    Válaszom az, hogy éppen a jelenkori tudományos világ hiányosságai kínálnak fel olyan lehetőségeket, amelyek kedvezőtlen adottságok mellett is (vagy éppen ezért!) esélyt adnak az „élenjáró” munkára. Mik ezek a hiányosságok?
- a hosszabb időtávlatban való gondolkodás hiánya;
- a szélsőséges specializáció miatt a tudományterületek közötti kommunikáció hiánya; valamint
- a virtuális világ túltengése a reáliákkal szemben: a gyakorlat, az empíria sorvadása (mondhatnék validálást is, az tudományosabban hangzik).
    A következő évek nem fognak szűkölködni olyan kihívásokban, amelyek megoldása mind a végzett hallgatótól, mind az egyetemi tanártól elsősorban tehát a tudományos alapokon nyugvó, probléma-megoldó készséget fogja számon kérni. Mert ez a legnehezebb: felismerni egy probléma valós természetét és megoldást találni rá.
    Mindennapi közbeszédünk igazolja ezt. Éppen az a körülmény, hogy jelenlegi helyzetünk nehézségeit „gazdasági válság”-ként értelmezzük, mutatja meg, hogy mennyire rosszul látjuk azt, amit észre kellene vennünk, és mennyire képtelenek vagyunk a valódi problémák felismerésére. Javaslom, hogy mindjárt az ünnepség után kezdjünk el ezen gondolkodni. 
    Köszönöm, hogy ezt elmondhattam és hálásan köszönöm kollégáimnak, munkatársaimnak, barátaimnak, hogy pályám során munkámban segítettek, mindenekelőtt pedig feleségemnek, aki – ha nem is mindig szó nélkül - a mindehhez szükséges nyugodt családi hátteret biztosította.   Mátyás Csaba