2012. március 31. - Örömmel olvastam az interneten az Országos Erdészeti Egyesületnek, a Vidékfejlesztési Minisztériumban, 2011. december 15-én elhangzott erdészeti stratégiáját. Ebben több olyan gondolatot leltem fel, melyeket én is hosszú idő óta feszegetek. Ezek közül legfontosabb az, hogy a szakma végre nyíltan felveti a három, úgynevezett „zöld törvény” felülvizsgálatának halaszthatatlanságát! Az ágazatirányítási munka hatékonyságát azzal kívánom elősegíteni, hogy minisztériumi tapasztalatom alapján megpróbálom bemutatni a megoldásokat nehezítő gátló körülményeket és vezetői attitüdöket.
Legsürgősebb feladat az ágazatirányítás szakmai tekintélyének helyreállítása
Az ágazatirányítás presztízsvesztéséről az EL-k 2011. szeptemberi számában, a „Lejtmenet” című cikkemben értekeztem. Az ott leírtakat most azzal bővíteném ki, hogy a rendszerváltás után az ágazatirányítás feladat- és hatáskörét – legalábbis a gyakorlatban – az erdészeti igazgatásra igyekezett korlátozni, és ezzel beindított egy szellemi öncsonkítási folyamatot. E mentalitás következtében jórészt látókörén kívülre került a megtermelt faanyag felhasználása és feldolgozása, az intenzív dendromassza termesztés, az ágazat ökonómiai helyzete és kilátásai, az erdőgazdálkodás közgazdasági szabályzórendszere, valamint a szakmai oktatás és kutatás. Az ágazatirányítás az erdőgazdálkodást nemzetgazdasági ágazat helyett, csupán államigazgatási ügy tárgyának tekintette. A teljeskörű szabályozás kötelezettsége alól társminisztériumot érintő feladatok esetében a kormányzati munkamegosztásra, „házon belüli” ügyek vonatkozásában pedig az FVM Szervezeti és Működési Szabályzatára való hivatkozással tért ki. Az államigazgatásban a hatásköröket valóban egyértelműen le kell határolni, ugyanakkor ez nem jelentheti azt, hogy más államigazgatási szerv, vagy részleg hatáskörébe tartozó ügyben – ha az, az erdőgazdálkodás szempontjából fontos –, az ágazatvezetésnek ne lenne kezdeményezési kötelezettsége. Ezt a munkát ugyanis helyettünk senki sem fogja felvállalni. A teljeskörű szabályozásban kitűntetett szerepe van a közgazdasági szabályzórendszernek. Fejlett piacgazdaságokban „finoman cizellált” közgazdasági szabályzórendszerrel terelik a gazdasági folyamatokat az egyén és a társadalom számára kívánatos irányba. Németországban a Szövetségi Erdőtörvény kimondja:
„A támogatásnak mindenek előtt …az erdő tartamos művelését kell szolgálni. E célból az erdőt elsősorban természeti és gazdasági egyedisége miatt a gazdaság-, közlekedés-, agrár-, szociális-, és adópolitika eszközeivel kell fenntartani…”.
Megjegyzendő, hogy a teljeskörű szabályozás fogalma a szakmai és közgazdasági szabályzórendszeren is túlterjed, mert e körbe tartozik még különösen a birtokpolitika, vonzó társulási formák kialakítása a magánszférában, de még a szakirányítás megfelelő működőképessége is, ami jelenleg sok kívánnivalót von maga után. Az ágazatirányítás szakmai tekintélyének helyreállítása érdekében két javaslattal élek:
A szabályozási munkában holisztikus szemléletmódra kell törekedni
Ennek jellemzője a rendszerszemlélet. Az államigazgatásra értelmezve ez azt jelenti, hogy a szabályozási munkában először fel kell tárni a gazdálkodást nehezítő, gátló összes tényezőt, majd teljeskörű szabályozásra kell törekedni. E szemléletmódban a szakmai szabályozás – kitűntetett szerepe mellett – csupán a szabályozási eszközök egyike. Az Erdészeti Osztály jelenlegi feladatkörét áttekintve, továbbá az OEE által felvázolt célokat is figyelembe véve úgy tűnik, hogy a szakmában és a vezetésben megvan a teljeskörű szabályozásra való törekvés igénye. A nagy kérdés az, hogy az erdészeti főhatóságnál a megvalósításhoz rendelkezésre áll-e az elégséges mennyiségű és megfelelő kvalitású szellemi kapacitás? A kérdés első felére határozott nemmel felelek, az Erdészeti Osztály 41 pontban felsorolt feladatkörének ellátása 4-5 fővel lehetetlen! De probléma van a kvalitással is, hiányoznak a kétdiplomás szakemberek! A cél megfogalmazásához ugyanis szakképesítésre van szükség, a jog a megvalósítás eszköze, jó megoldás pedig egy fejben születhetik meg. Ezen elvből kifolyólag, színvonalas erdőtörvényt csakis erdőmérnök-jogász képes megalkotni, a közgazdasági szabályzórendszer kialakításához pedig tapasztalt erdőmérnök-közgazdászra van szükség. Állítom, hogy a már működő Magánerdő Gazdálkodási Tesztüzem Hálózat szakmai-közgazdasági mutatóinak megfelelő értékeléséhez, valamint a mutatókból levezethető intézkedések megfogalmazásához kevés az erdőmérnöki diploma! Az Erdészeti Osztály kebelében szükség lenne egy elemzési és szabályozási részlegre, hiszen a szabályozást meg kell előznie az elemzésnek! E tekintetben kiemelt jelentőséggel bír az ágazat jövedelmezőségének folyamatos figyelemmel kísérése, mivel azt rövidtávon az élőmunka árának remélt növekedése, hosszútávon pedig a klímaromlás veszélyezteti. Az elmondottakat összegezve, nyugati tapasztalatcseréinken mindenütt azt láttuk, hogy az államigazgatás célja vállalkozóbarát jogi környezet kialakítása, hiszen piacgazdaságban az önérdek a motiváló erő. Ha az erdészeti ágazatirányítás ezt felismerve, küldetéstudatát ebben a szellemben fogalmazza meg, elveszített szakmai tekintélyét hamarosan visszaszerezheti. Első lépésként viszont helyre kell állítani az ágazatirányítás szakmai szuverenitását! Vagy életre kell kelteni az önálló Erdészeti Főosztályt, vagy – ha ez nem lehetséges –, a Minisztérium SZMSZ-ba be kell illeszteni a következő módosítást: „Az Erdészeti, Halászati és Vadászati Főosztály vezetője legalább ötéves erdőgazdálkodási szakmai gyakorlattal rendelkező erdőmérnök lehet.” E megszorítás nem szakmai sovinizmusból fakad, hanem abból az alapvetésből, hogy az erdő- és vadgazdálkodás lényegében véve olyan élőhely gazdálkodás, melyben érvényesülni kell a jogos természetvédelmi érdekeknek is. Ehhez a szintetizáló munkához pedig nélkülözhetetlen az erdőmérnöki diploma!
Az ágazatirányításnak befolyást kell szereznie az állami erdőkben folyó gazdálkodásra
Ez olyan súlyú probléma, melyet részletesen kényszerülök kifejteni. Az állami tulajdonú erdőkben a korlátozott szakmai befolyás visszaszerzése nem öncél, hanem lehetséges erdészetpolitikai célkitűzések elérésének különleges eszköze. Ez abból következik, hogy az állam – a tulajdonos jogán, a vagyonkezelőn keresztül –, a magántulajdonú erdőkben folyó gazdálkodáshoz, azaz a közérdekkel arányos korlátozáshoz képest, többlet elvárásokat is támaszthat. Megfelelő körültekintéssel természetkímélőbb gazdálkodást írhat elő, kikényszerítheti a vadlétszám normalizálását, elrendelheti a fent javasolt, közösségi tulajdonban levő parkerdők kezelését, dönthet a szakirányításban való részvételről, tanerdők működtetéséről stb.
Az állami tulajdonú erdők vagyonkezelése Európában meglehetősen változatos formát ölt. Ezek közül – a feladat jellegének érzékeltetése céljából – az osztrák szervezetet vázolom fel, mivel szakmai hagyományainkat tekintve, ők állnak hozzánk a legközelebb. Az osztrák államerdészet – mintegy hatvan erdészeti üzemmel – 840.000 ha területet kezel, ebből 500.000 ha az erdő. 1997-től a szóban forgó területen az Állami Erdőgazdasági Rt. gazdálkodik. Az erdő az állam tulajdona, az Rt. a kezelési jogot kapta meg, beleértve a vadászati és halászati jogot is. Az adózott nyereség felét az Rt. befizetni köteles az állam részére. A részvényesi jogokat a szövetségi mező- és erdőgazdasági miniszter gyakorolja. A társaságnak háromfős igazgatótanácsa van: két erdészeti szakember és egy gazdasági jogász. Az egyik erdészszakember a cégvezető. A felügyelő bizottságba három főt a Mezőgazdasági Minisztérium, egy főt a Pénzügyminisztérium és két főt a munkavállalók delegálnak. Az Rt. egyébként a korábbi Állami Erdészet tevékenységét viszi tovább, melynek mélységét a részlegek felsorolásával érzékeltetek: revíziós és ellenőrzési osztály, gazdasági osztály, erdőrendezési és erdőművelési osztály, munkaügyi és szervezési osztály, műszaki erdészeti és erdészeti építési osztály, vadászati és halászati osztály, személyzeti osztály, jogi osztály, üdülőerdő és természetvédelmi osztály, értékesítési és ipari osztály, ingatlanforgalmi osztály, könyvelési és számviteli osztály. Megjegyzem, hogy erdeik üzemterveit saját maguk készítik, ugyanis a nyugati országok általános vélekedése szerint az erdőrendezés a vállalatvezetés eszköze. Az osztrák vagyonkezelési modell lényege tehát a következő. Az állami tulajdonú termőföldek vagyonkezelésére a szövetségi mező- és erdőgazdasági miniszter piac-konform gazdálkodószervezetet – részvénytársaságot – hozott létre, de azt nem engedi szabadjára. Az ágazatirányítás korlátozott befolyását a miniszteren és a három felügyelőbizottsági tagon keresztül gyakorolja.
Hazánkban 2010. június 7-i hatállyal mind a 22 erdészeti Rt. felett, a Magyar Állam tulajdonosi jogait a Magyar Fejlesztési Bank (továbbiakban MFB) gyakorolja. Ezzel kapcsolatban az OEE erdészeti stratégiája a következőket mondja:
„Sürgős feladat a teljes kincstári erdő egységes vagyonkezelésének megteremtése. Álláspontunk szerint, az egységes állami erdővagyon- és természetkezelő szervezetet az MFB vagyoni körébe sorolt természetkezelő erdőgazdaságok bázisán kell kialakítani. Halaszthatatlan a végleges vagyonkezelői szerződések megkötése az erdészeti társaságokkal, melyek egyértelműen szabályozzák a társaságok közcélú feladataival kapcsolatos kötelezettségeket, és megjelölik azok forrásait…Javasoljuk megfontolni, hogy az állami erdőben az erdészeti, közjóléti, erdővagyon-védelmi és természetvédelmi feladatokat együttesen, az erdészeti társaságok szakszemélyzete lássa el…A szabályozók átalakításával egyidejűleg javasoljuk egy egységes erdészeti, természetvédelmi és vadászati hatóság kialakítását.”
Ebből az óriási szervezeti és hatásköri átalakításból az alábbiakban csupán a vagyonkezelés kérdéskörével kívánok foglalkozni. Ehhez viszont röviden körvonalazni szükséges a vagyonkezelés fogalmát. A vagyonkezelés legáltalánosabb értelemben a tulajdonosi jogok egészének, vagy egy részének átruházását jelenti. A tulajdonos ilyenkor a használattal olyan szervezetet bíz meg, amely hozzáértése révén növelni képes a tevékenység hatékonyságát, azaz a jövedelmet. A vagyonkezelő mindenkor a tulajdonos képviseletében, az ő érdekeit követve jár el, s ezért megfelelő díjazást kap. Az állami tulajdonú erdők vagyonkezelésével kapcsolatban csupán annyit tudok, amennyi az EL-k januári száma tartalmaz. Ez pedig egyetlen mondat: a MFB a magyar állam érdekeit a Rt-k felügyelő bizottságaiba delegált munkatársain keresztül érvényesíti.
A MFB erdővagyon kezelésével kapcsolatban a következő súlyos kérdések merülnek fel:
A vagyonkezelői jogoknak a MFB-hoz való telepítése összhangban van-e a kormányzati munkamegosztással, mely szerint az erdővagyon fenntartása és bővítése a vidékfejlesztési miniszter feladat és hatáskörébe tartozik? Amint fent bemutattam, Ausztriában megvan az összhang, ugyanakkor véleményem szerint hazánkban az ágazati miniszter hatásköre e tekintetben formális.
A vagyonkezelői jogok átruházása összhangban van-e az Erdészeti Osztály felelősségi körével, mely szerint az állami tulajdonban levő erdővagyon hasznosítása az Erdészeti Osztály hatáskörébe tartozik?
A vagyonkezelői jogállás szerint a vagyonkezelő a tulajdonos képviseletében, az ő érdekeit követve köteles eljárni. Ebből fakadó kérdések: A gazdálkodás vitelére vonatkozóan honnan kapja az MFB a Magyar Állam szakmai elvárásait? E tekintetben milyen intézményes kapcsolat van vidékfejlesztési miniszter és a MFB között?
Milyen szakmai apparátus van a MFB-nál, ugyanis a vagyonkezelői definíció szerint olyan vagyonkezelőt célszerű megbízni, amely hozzáértése révén képes növelni a tevékenység hatékonyságát?
Véleményem szerint az utolsó pillanatban vagyunk, hogy szakmai érdekeinket érvényesíteni tudjuk. Ha ugyanis az MFB-nál kiépül az erdészeti vagyongazdálkodás szervezete – mely az osztrák példa szerint komoly apparátus –, azt onnan elvenni már nem lehet.
Javaslat a támogatási rend stabilizálására és egyszerűsítésére
Bevallom, hogy az érvényes támogatási rendet nem ismerem, de abban biztos vagyok, hogy az alábbi javaslataim még mindig aktuálisak. Véleményem szerint, egyfelől meg kell teremteni az erdőfelújítási-fenntartási támogatások stabil hazai forrását, másfelől egyszerűsíteni szükséges a támogatások pénzügyi bonyolítási rendjét. Erre vonatkozóan két javaslattal élek:
A magánerdő gazdálkodásban célszerű lenne bevezetni a sajátszámlás erdészeti alapot
Norvégiában a magánerdő birtokok átlagos nagysága 50 ha, és az erdőbirtokosok finanszírozási gondjainak enyhítésére 1932 óta működik a kaucióképzés rendszere. E szerint az erdőtulajdonos, a faanyag értékesítés után – saját belátása alapján – árbevételének 5-25 százalékát fizeti be, egy kamatozó saját számlára. A tág határ oka, hogy az erdőtulajdonos tervez-e útépítést a közeljövőben, vagy nem. Az elkülönített számlára utalt összeg adómentes, ami ösztönzőleg hat a saját erdészeti alap képzésére. Az erdőtulajdonosok ebből az alapból finanszírozzák a szokásos erdőművelési tevékenységüket, az útépítési munkáikat, valamint a tanácsadással kapcsolatos költségeiket. A sajátszámlás konstrukció a hagyományos támogatási rendnél lényegesen kisebb bürokráciával jár, az erdészeti hatóságnak a számláról csupán fel kell szabadítani a megfelelő összeget. A kaucióképzés rendszerét a magánszférában célszerű lenne bevezetni hazánkban is, természetesen úgy, hogy azt hozzá kell igazítani a hazai viszonyokhoz. A probléma sürgősségére utal, hogy az EL-k 2012. februári száma szerint a Minisztérium a szakirányítási támogatást 2011-12 évekre vonatkozóan megvonta, tehát permanens forráshiány van! Azt hiszem, hogy tőlünk nyugatra nincs példa arra, hogy a magánerdő gazdálkodást az állam annyira magára hagyja, mint hazánkban. Ez azért is különös, mivel nagy szakmai rendezvényeken, magas beosztású minisztériumi meghívottak jelenlétében, mindig kidomborításra kerül a magánerdő gazdálkodás szerepe a vidékfejlesztésben. A sajátszámlás erdészeti alapot a MFB Agrár- és Zöldbank Főigazgatósága kezelhetné.
Létre kell hozni a különleges erdőfenntartási munkák támogatásának stabil nemzeti forrását
A megszűnt Erdőfenntartási Járulék rendszerének egyik alapvető hibája az volt, hogy az Alapot az erdőgazdálkodók képezték, így az valódi támogatás helyett kaucióként működött, az erdőgazdálkodásba nem vitt be külső forrást. Ezzel szemben Franciaországban, az elsődleges fa- és papíripar belföldi árbevételére kirótt csekély mértékű adó biztosítja az erdőgazdálkodási támogatások tervezhető nemzeti pénzügyi forrását, mely valódi támogatásként működik. A kulcs a fa feldolgozottságától függően 0,5-1,3 %, a papír- és kartongyártásban pedig 0,1 %. Véleményem szerint, a francia rendszer meghonosításra javasolható azzal a kiegészítéssel, hogy különös figyelmet érdemelne a faalapú nyomtatott reklám kiemelt terhelése, valamint célszerű lenne megvizsgálni az erőművekben elégetett faanyag terhelhetőségét is. Kiemelendő, hogy az importból származó faanyag feldolgozása is hozzájárul a támogatási alap képzéséhez, ha a termék hazai piacon értékesül. Hazánkban ez a nagymértékű fenyőimport miatt fontos szempont. Az így képzett alapból lehetne támogatni a különleges erdőfenntartási munkákat, valamint az erdőfenntartás elkerülhetetlen veszteségét. Bartha Pál