ForestPress fotók
2013. március 11. - Beszélgetés Juhász István világbajnoki helyezett fakitermelő és timbersport versenyzővel „Az első becsületes szakmám kőműves, de mindig közel állt hozzám az erdő.”
Ez a szakma az ember és gép, ember és szerszám tökéletes együttműködésének a művészete.
Tudományosan szólva maga az ergonómia. Egy-egy versenyszám előtt a készülés csaknem olyan fontos, mint maga a küzdelem. Kimérni a távolságot, beállítani a szerszámot, a gépet, meghatározni a dőlési irányt.
- Hogy’ lesz valakiből fakitermelő? Családi hagyomány?
- Nem. Tizennégy évesen, amikor kijárja az ember gyereke az általánost, és pályát kell választania, kevés fiatal tudja, hogy én ez meg ez akarok lenni. Nekem az első becsületes szakmám kőműves. Aztán az élet úgy hozta, hogy elkanyarodtam az erdő felé. Egyébként a Csepel szigeten, a Nagy-Duna ártéri erdő mellett lakom, tehát mindig is közel állt hozzám az erdő.
– Gyerekként is kijárt az erdőbe?
– Úgy van, ott játszottunk mindig. Aztán úgy hozta az élet, hogy errefelé kanyarodtam. Elvégeztem ezt az iskolát is, és fakitermelő lettem.
– Hívták egy brigádba, hogy gyere, jó erős gyerek vagy?
– Nem. Húszéves koromban bevonultam katonának, s amikor ’87-ben leszereltem, a Pilisi Parkerdő Ráckevei Erdészeténél volt lehetőség, hogy az erdőhöz kerüljek. Ott végeztem el a fakitermelő szakmát Visegrádon. ’94-ig alkalmazottként dolgoztam, majd utána egyéni vállalkozó lettem.
– Miként kezdett el versenyezni?
– A sport mindig érdekelt, 14 éves korom óta sportoltam. A versenyzésbe úgy keveredtem bele, hogy 2004-ben az egyetemről Gólya János keresett az alapítványába az erdészeteknél olyan embereket, akik ügyesebbek. Az erdészettől szóltak, volna-e kedvem…
– …mert ők már nyilván ismerték a teljesítményét…
– Hát, hogy mire tartottak, nem tudom, de fölvetődött az én nevem is, hogy volna-e kedvem elmenni Sopronba. Így 2004-ben elmentem és ezek szerint Jánosék is láttak bennem fantáziát. Abban az évben, szeptemberben, Olaszországban volt a világbajnokság, de épp’ akkor szült a feleségem és nem vállaltam a fölkészülést. A következő évben újra fölvettük a kapcsolatot, és 2006 óta vagyok ismét a csapat tagja. Azt követően minden világbajnokságon részt vettem.
– Minden simán ment?
– Nem éppen. Huszonnyolc éves koromban volt egy gerincsérv-műtétem. Olyan állapotban voltam, hogy a lábamat az ágyban fekve nem tudtam arrébb tenni tíz centit. Hát, örülök, hogy onnan úgy föl tudtam kelni, hogy még ma is címeres mezben képviselhetem az országot nemzetközi versenyen a szakmában.
– Mikor ért el olyan helyezést, amit már jegyeztek is?
– Korábban – a ’70-es, ’80-as években – voltak jó magyar versenyzők, akik világbajnoki aranyérmet is szereztek, de azután hanyatlás következett be. Az elmúlt tizenöt évben a mezőny vége felé szerepeltünk. 2010-ben jutottam el odáig, hogy a horvátországi világbajnokságon egyéni összetettben a negyedik helyezést értem el. 2012-ben pedig ötödik lettem. Ebben a sportban három fő alkot egy csapatot. Olyan eredményt értünk el csapatban is – ötödikek lettünk –, amire az elmúlt tizenöt évben nem volt példa.
– Nem is mi vagyunk a legerdősültebb európai ország…
– Sajna, a fölkészülésünk során általában küzdünk valamilyen hiánnyal, hol az idő kevés, hol faanyag nincs vagy valamilyen eszköz. Mondhatjuk, hogy hobbi szinten űzzük.
– A versenyek során merre fordult meg?
– Kevés ország van Európában, ahol még nem versenyeztem. Németország, Ausztria, Svájc versenyzői kategóriákkal jobb körülmények között készülnek föl.
– Ennyivel is értékesebbek ezek a helyezések…
– Ezt csak a szakma tudja, a nagyközönség csak az eredményt nézi. A dobogó számít, azt nem tudják, hogy mi van mögötte.
– Otthon a garázsban készül a versenyekre. Ott milyen szerelési eredményeket mért?
– Ötven másodperccel kezdtem annak idején. El kellett jutni a tíz másodperc környékére.
– A legutóbbi vb-n is ennyivel nyertek…
– Igen, 10,1-del. Én, 10,9-cel csak a tizedik lettem. De 2010-ben még senki nem tudott 10 másodpercen belül szerelni. Egy ilyen világversenyen apróságon múlik a győzelem, talán azon, hogy ki milyen lábbal kel fel aznap. Mostanában mintegy harminc ország vesz részt a világbajnokságokon. A kilencven versenyzőből a tudása alapján legalább harminc lehetne világbajnok. Azon múlik, hogy fejben hogy’ tud ott lenni. 2007-ben részt vehettem a Stihl németországi edzőtáborában. Ott a pszichológus személy szerint foglalkozott velünk, hogy a versenyhelyzetben a legjobbak lehessünk fejben is.
– Figyeltem, hogy a kombinált darabolás versenyszámban a legapróbb mozdulatot is előre lejátszotta, elpróbálta…
– Igen, maximálisan, az utolsó mozdulatig pontosan össze van rakva. Sok fiatal, jó érzékű versenyző van, kellő fűrészkezelési biztonsággal. Ez a kiinduláshoz kell, de a kétévenkénti világbajnokságon versenyhelyzetben kell a legjobbat kihozni magából, ahhoz a tehetség kevés. Nem érzésből kell versenyezni, hanem az utolsó mozdulatig tudatosan meg kell tervezni mindent.
– A tudatosság lépései miként alakulnak ki?
– Például a szerelésnél hosszú időt töltöttem azzal, hogy kimérjem egy-egy mozdulat hosszát, azért, hogy mondjuk a 23 cm-t csökkentsem 8-ra. A másik legfontosabb pedig az, hogy mennyire tudok fejben ott lenni. Milyenek a körülmények, mekkora a tömeg, a kamerák, milyen az időjárás, a versenybírók és mennyire tudom mindettől függetleníteni magam.
– Készítettek-e videó-felvételeket elemzési céllal?
– Hogyne. Ez is hozzátartozik a felkészüléshez itt is és a timbersportban is.
– Tudnak-e elég felkészülési versenyen részt venni?
– Sajnos az itthoni versenyek nem elegendőek ehhez. Emiatt nincs kellő versenyrutinunk. Igyekszünk otthon is keményen gyakorolni, s ehhez ad segítséget a videó is. Például egy-egy fejszecsapást a legapróbb részletekig elemzünk: hogy’ emelem a fejszét, hová, milyen irányba, hogy’ tartom, miként hozom lefelé, hogy belevigyem a testem energiáját is.
– Melyek a fő különbségek a világbajnokság és a timbersport között?
– A timbersportban hat versenyszám van. Két motorfűrészes, egy keresztvágó fűrész és három fejszés szám. Egyébként elmondhatom, hogy a világon én vagyok az egyedüli, aki mindkét versenyben indul.
– Zavarja egymást a két „műfaj”?
– Annyi biztos, hogy minden perc, amit az egyik gyakorlásával töltök, azt a másiktól veszem el. A timbersportnak nagyobb a reklámértéke, mert sokkal látványosabb. Sokat járjuk az országot, bemutatókat tartunk, mert nálunk még kevéssé ismert. A szeptemberi norvégiai versenyen a világ legjobb tizenkettőjébe bekerültem.
– A világ timbersport élversenyzői úgy néznek ki, mint a nehézatléták. Mi a fontosabb a testi erő vagy a technika?
– Természetesen nem mindegy, hogy én a 95 kilós tömegemet tudom mozgósítani, míg más esetleg 120 kilót. De vannak az élmezőnyben is, dobogós helyezettek, akik szinte könnyebbek mint én, és mégis jól szerepelnek. Tehát ebből az következik, hogy a technikának nagyobb szerepe van. A húszkilós hátrányt ki lehet egyenlíteni a technikával.
– Ezen a téren a célzóképesség lehet nagyon fontos…
– Egyértelmű. A fakitermelésben a fejsze használata nagyon fontos, és elengedhetetlen, hogy kétszer, háromszor és tizenháromszor is ugyanoda tudjak ütni.
– Nem egyszerű mondjuk egy nyár rönköt a verseny előtt lekérgezni…
– Gyakorlás kérdése. Tréning, tréning és tréning. De ezen kívül ismerni kell a fákat, meg kell tudni állapítani, hogy milyen a fa szövete, az adott rönkhöz milyen típusú fejszét kell választani. Milyen élezést kell alkalmazni. Amikor az ember oda áll a rönkhöz, fejben már készen kell lenni, hogy hány ütést helyezek el egyik és a másik oldalra, pontosan hova.
– A fejszék élezésének is kulcsszerepe van… Olyan élesek, mint egy szike.
– Bemutatom a közönségnek, hogy elvágják a papírlapot is. Az élezést is meg kell tanulni, mert magam élezem, én alakítom ki az élszöget. Az élszög kialakítás durva részét géppel, a finom fenést már a lehető legspeciálisabb fenőkövekkel végezzük. Sőt akár a borotvánál, még fenőbőrt is használunk.
– Hány éves korig lehet ezt a versenyzést folytatni?
– Negyvenöt évesen a timbersportban már nincs öt évem, de a klasszikus versenyágban még lehet.
– Gondolt arra, hogy ezt a sok tapasztalatot átadja a mögötte sorakozó fiatalabb nemzedéknek?
– Szívesen átadom. A kéthetenkénti Stihl-edzések, szintidő mérések nálam zajlanak. Tapasztalatom szerint, amikor közel kerülnek a versenyzéshez, és szembesülnek azzal, mennyi munka, gyakorlás kell ahhoz, hogy a világ élmezőnyéhez tartozzunk, akkor egy kicsit megrettennek. Ráadásul azzal is számolniuk kell, hogy anyagilag mibe kerül mindez. Ha valaki dolgozik egy fakitermelő vállalkozásban, nem nagyon van ideje és ereje, hogy munka után még gyakoroljon négy-öt órát.
– Mennyit ér a teljes fölszerelése?
– Ami most rajtam van, ez a ruha, a vágásbiztos nadrág, bakancs ez körülbelül háromszázezer forint. Ehhez jön még a sisak és a kesztyű. A sisak ára tíztől ötvenezer forintig terjed. A bemutatón használt versenyfűrész háromezer euróba kerül. A timbersporthoz használt egy-egy fejsze száz-százötven ezer forintba kerül. A tuning motorfűrész egymillió nyolcszázezer. És hát a gyakorláshoz is faanyag kell.
– A versenyzés sok illusztris személy ismeretségét is meghozta…
– Számos bajor tartományi versenyen is részt vettem, s ezeken sok dobogós helyezést értem el. Az egyiken Fürst Löwenstein báró – akinek egyébként nagy szőlészete van – fölajánlotta, hogy aki maximális 660 pontot ér el, tehát hibátlan döntés, tuskó, pontosan eltalált célkaró, nem követ el munkavédelmi szabálytalanságot, az a borászatából kap egy palackkal. Nekem van ilyen palack borom otthon.
– Ezért is tudják többen Németországban, hogy ki is az a Juhász István…
– Valószínűleg. (Z.Z.)