2016. április 7. - Beszélgetés Marghescu Tamás erdőmérnökkel, a C.I.C. vezérigazgatójával
A szakember a Nemzetközi Vadászati és a Vadvédelmi Tanács budakeszi központjában fogadott.
– Miként terelődött az érdeklődése az erdészet-vadászat felé? Volt ennek családi eredője?
- Családi előzménye nem volt. Olyan helyen laktunk, Németországban, Hessen tartományban, ahol éjjel nappal kinn voltam az erdőben.
Csak enni mentem haza. Ez nagyon meghatározó szakasza volt az életemnek. Itt kerültem kapcsolatba a vadászattal is, „hajtóként”. Pontosabban: a szomszéd bácsi elvitt magával és vigyázott rám – mosolyodik el a vadász-szakértő. – De már 13 éves koromban tudtam, hogy erdőmérnök akarok lenni. A nyári szünetekben biciklivel jártam a Münchentől 38 km-re fekvő Ebersberger Forstba – ahol nagy erdőségek találhatóak –, „dolgozni”. De szerintem az erdészet több pénzt költött arra, hogy rám vigyázzanak, mint amit én hoztam a cégnek. De tisztességes fizetést kaptam azért, hogy minden reggel ötkor keltem, másfél óra alatt odabicikliztem, majd munka után haza.
Apám orvosprofesszor volt, talán remélte, hogy én is arra a pályára fogok lépni, de nem erőltette. Anyám ellenben azt szerette volna, ha ezt a pályát választom vagy bankszakértő leszek. De én ellenálltam, és megmondtam, hogy erdőmérnök akarok lenni. És lettem.
- Hol végezte az egyetemet?
- Egy évig tanultam Bécsben az Universität für Bodenkulturon, aztán átváltottam a freiburgi egyetemre és ott végeztem. Ezután a fiatal erdőmérnökök számára kötelező hároméves kiképzésen vettem részt a bajor erdészeti szolgálatnál, majd következett a második, vagy „nagy” államvizsga. Én már akkor tudtam, hogy nem maradok Bajorországban, és nem annak fogok örvendeni, ha 3 márkával jobb áron adom el a fát, mint a szomszéd erdészetnél, hanem nemzetközi pályára készültem. „Kicsavartam”, vagy illedelmesebben „megszereztem” már egy ígéretet, és volt egy telefonszámom a FAO-hoz. Így a FAO Erdészeti Igazgatóságán kezdtem Rómában. Kezdő létemre kaptam egy olyan beosztást, amelyben India, Pápua Új-Guinea és Thaiföld tartozott hozzám, és egy komoly, 15 millió dolláros éves forgalommal rendelkező projekt portfólióért feleltem.
- Tegyünk egy rövid kitérőt a FAO szervezeti fölépítése erejéig!
- A FAO úgy épül föl, hogy a főigazgatóságok alatt vannak regionális és szubregionális irodái.
- Itt, Budapesten is van ilyen…
- Igen, a Páneurópai Regionális Iroda, valamint egy kihelyezett adminisztratív szolgáltatási központ az FM-ben. Tehát, ha kötök egy szerződést a FAO-val, akkor azt nem feltétlenül Rómában teszem, hanem itt egy magyar kislánnyal az FM-ben.
- Ezek szerint Csóka Péter „elődje” volt, ha nem is azon a poszton.
- Egészen más területen, de Csóka Péterrel többször is kapcsolatba kerültem, amikor ő még az itteni Erdészeti Szolgálatnál volt. Nagy elismeréssel tekintek rá, és bizonyos területeken együtt is működtünk.
- A román csengésű neve honnan ered?
- Az atyai nagyapám román katonatiszt volt, dandártábornokként ment nyugdíjba. A nagyanyám Husovszky Gizella lengyel-német származású, és atyai nagyapám ebbe a családba nősült be. Apám Temesvárott született. Röviddel a házasságkötésük után elváltak a nagyszüleim. Édesapám magyar iskolába járt, majd román kadetiskolába akarta átíratni a nagyapám, és át akarta venni a fiának a neveltetését, de végül is táviratozott (az eredeti távirat a család birtokában van) az iskola igazgatónak, hogy nem vállalja a nevelését, mert rossz – magyar – szellemben nevelték. Nagyanyám magyar királyi postamesternő volt, és a világháború alatt áthelyezték Homokmégyre. Apám a németekkel menekülve Kalocsára került, és ott a jezsuitáknál járta ki a gimnáziumot. ’48-ban érettségizett és jelentkezett Szegeden az orvosira. Politikai okokból nem vették föl, „feketén” hallgatta az előadásokat, de lebukott. Haza akart menni, de szóltak neki, hogy otthon már várják a „szekusok”. Fölment Pestre, ahol egy volt osztálytársa a Keletiben dolgozott. Ott egy, a vagon alatt található, nyitott akku-dobozban rejtőzött el, ami elé egy fekete deszkát erősítettek. Így utazott ki Grazba. Ezt a fajta menekülést a jezsuiták közül többen is végigcsinálták.
- Én 1948-ban Kalocsán laktam, és átéltem az egyházi rendek feloszlatását…
- Végül Innsbruckban kötött ki, ahol az orvosegyetemre járt, és nagy szegénységben élt. Az édesanyám bajai, az anyai nagyapám magyar királyi katonatiszt volt, aki a visszavonuláskor Berlinben esett fogságba. Visszaszállították Magyarországra, s később fölépített magának egy vulkanizáló üzemet, de olyan ember volt, aki nem tudott csöndben maradni. Érte jöttek, elvitték, lecsukták Vácon, s csak ’56-ban szabadult, s akkor ment ki Németországba. Édesanyám Budapesten volt orvostanhallgató, s édesapámmal ’56-ban találkoztak. Ő kész orvosként jött haza Párizsból, jelentkezett a Semmelweis Egyetemen segíteni a forradalmároknak. Mivel több nyelven beszélt, megbízták, hogy a külföldi tudósítókat kísérje, többek között a Paris Match munkatársait. Ezen kívül nagyon sok sebesültet, halottat is szállított el, a legforróbb helyekről. A forradalom leverése után keresték, de egy BM-es lopott autóval mentettek ki az országból embereket, azon a címen, hogy apám a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője. Végül lebuktak, és az osztrákok lecsukták hamis személyazonosság miatt. De egy, – a börtönőrökkel folytatott – éjjeli kártyaparti után végül jóindulatúan elzavarták.
- Gondolom, megírja majd ezeket a családtörténeti kalandokat.
- Nagyapám és édesapám is leírta ezeket.
- Én Párizsban születtem, apámat viszont Marokkóba hívták egészségügyi szolgálatra, mert a függetlenné válás után kiutasították a francia orvosokat. Megvan az a láda, amivel kiutazott Marokkóba, Casablancába egyedül, mert jól gondolta, hogy a családját két gyerekkel még nem viszi magával. Ott a marokkói egészségügyi miniszter elvette a menekült útlevelét, és egy sivatagi karavánút melletti településre akarta helyezni. Így kénytelen volt édesapám „meglépni” egy banánszállító hajóval, és visszajött Franciaországba. Innsbrucki német évfolyamtársai szereztek neki állást Németországban, Moersben, de nem a szakmájában, ami a bőrgyógyászat volt, hanem belgyógyászként kezelt – főleg – bányászokat.
Végül Németország legnagyobb bőrgyógyászati klinikájának igazgatójaként ment nyugdíjba. A közelmúltban volt a temetése, s a lapokban komoly méltatások jelentek meg róla. Meglepődtem, mert általam nem ismert magyar kollégái is szép számban képviseltették magukat a temetésén, és felidézték az apám által rendezett orvosi kongresszust Hannoverben, ahova meghívott vagy 50 magyar bőrgyógyászt is, teljesen ingyen, és a különrepülővel érkező Magyar Állami Népi Együttest is – saját költségein.
- Menjünk vissza a FAO-hoz! Megkapta az ázsiai régiót. Ez azt is jelentette, hogy el kellett költöznie Távol-Keletre?
- Nem. Három országért és 16 projektért feleltem. Később Rómából áthelyeztek Bangkokba, az Ázsia-Csendes Óceáni Régió Irodába. Itt töltöttem majd’ egy évet, majd a Thaiföldi Kormány kérésére egy vidékfejlesztési projekt élére kerültem. Még akkor is a legfiatalabb projektvezető voltam – 31 évesen – az egész ENSZ rendszerében. Ez egy nagyon érdekes projekt volt, amelynek a kivitelezője a Királyi Erdészeti Hivatallal együtt a Királyi Thai Hadsereg volt. Közvetlenül a főparancsnoksággal dolgoztam együtt.
- Mi lehetett az oka, hogy ez egy honvédségi projekt volt?
- Ez a terület Észak-Thaiföldön, a laoszi határ mentén található, egy hegység, amely a thaiföldi síkságba belenyúlik. Ez magyarázza, hogy a Kínába is áthúzódó hegység lehetőséget adott a kommunista Patet Lao mozgalomnak a beszivárgásra és az utánpótlásra. Ezt a mozgalmat egyébként számos thai értelmiségi és egyetemi hallgató támogatta. A hadseregparancsnok, aki később atyai jó barátom lett, azon a véleményen volt, hogy a kommunista propagandát úgy lehet ellensúlyozni, ha földet adnak a lázadóknak. Ezeket az őserdővel borított területeket a katonaság elfoglalta és biztosította, utakat építettek. Az út mentén nyugdíjas katonákat és földnélkülieket telepítettek le kis falvakba. A baj az volt, hogy az épített utak nyomán és segítségükkel egyrészt több és több illegális fakitermelő szivárgott a területre, és az irtások helyén rengeteg földnélküli illegális telepes foglalt le földterületeket, és nem fenntartható mezőgazdálkodást folytattak.
Amikor elkezdtük a projektet, már több mint 130 ezer hektár őserdő eltűnt és a trópusi esők rengeteg termőföldet mostak le a hegyoldalakról. Emiatt a nagy trópusi esők után lapátolni kellett a víz által lemosott sarat a házak között. Ilyen körülmények közé érkezett meg a két nagy szervezet, a hadsereg és az erdészet, és ezzel együtt jó magam is, akkor még, mint egyetlen nem bennszülött. Milyen helyzettel találtuk szemben magunkat? Befolyásos közvetítők kölcsönt adtak földnélküli illegális telepeseknek (sokszor még a 120 százalékos kamatot is elérve) és egyben kukorica vetőmagot osztottak avval a feltétellel, hogy a kukorica betakarítását követően a kölcsönt a kamatokkal együtt vissza kell fizetni. A szerencsétlen illegális telepesek így menthetetlenül belekerültek egy adóssági spirálba, amiből nem tudtak szabadulni. A lepusztított, sokszor meredek lejtőkön illegális telepesek csörlővel biztosították a lefelé szántó traktort, amit utána felhúztak a csörlővel, hogy aztán újból leengedjék. Evvel óriási „támadó felületet” adtak az eróziónak. Ezt követően bevetették a szántott területet kukoricával, amely szintén nem védett az erózió ellen.
Elszámolás a betakarítás után volt. A termést fölvásárolta a közvetítő és levonta belőle az adósságot. Első dolgunk az volt, hogy – miközben például engem védett két fekete egyenruhás katonai rendész M16-os gépkarabéllyal –, útzárlatokat, ellenőrző pontokat hoztunk létre ahhoz, hogy megértsük, hogy tulajdonképpen mi is történik, és hogyan, és ki rejtőzik az igen szervezetten folyó illegális termelés mögött. A szervezők nem saját vagy bérelt földdel dolgoztak, rendkívül olcsó munkaerőt használtak és adót nem fizettek. Rájöttünk, hogy három, nagyon magas rangú politikus volt a szervező. Ezt kiderítve és jelentve a katonai főparancsnokságnak azt eredményezte, hogy először is engem elküldtek két hét szabadságra Ausztráliába. A távollétemben egy felfegyverzett katonai konvoj bekopogtatott egyenként a három politikushoz, és a tiszt a „mosoly országában” mosollyal az arcán csak egy kérdést tett fel a politikusnak: szeretné életbe maradni? Mire a politikus nagyon ideges mosollyal, igennel válaszolt. Így oldódott meg az illegális termelési rendszer felszámolása, és elkezdhettük a valódi munkánkat.
Egyúttal kikapcsoltuk az uzsorásokat is. Ezzel rendkívül nagyot nőttünk a helyiek szemében. Ekkor tudtuk elkezdeni az erdőtelepítést. De ezt nem lehetett folytatni anélkül, hogy a szociális körülményeket ne vennénk figyelembe. Sorsolással választottuk ki azokat, akiket le tudunk telepíteni. Mindenkit nem tudtunk. Ezt követően kemény „kiképzést” tartottunk. Az ő gazdasági horizontjuk három hónap: annyi idő alatt érik be a kukorica.
- Ráadásul egy évben több három hónap is lehetett…
- Kettő volt. Aztán megkérdeztem tőlük, hogy ki a leggazdagabb. Rámutattak az egyikre. Megkérdeztem, mivel foglalkozik. Ezzel és ezzel. Majd megkérdeztem, ki a legszegényebb? Az egyik föltette a kezét. Ő kukoricával foglalkozott. Megkérdeztem tőlük, hogy miként kell dolgozni ahhoz, hogy valaki gazdag legyen? Sorolták. Megkérdeztem tőlük, ki a legerősebb. Az egyik jelentkezett, bár mindenki kinevette. Odahívtam, egy lábra álltam, és azt mondtam lökjél föl! Először nem mert, de bíztattam, mire meglökött, majdnem elestem. Aztán két lábon, már nem sikerült. Végül lementem négykézlábra. Nos, mit kell csinálni? Több lábon kell állni! Ilyen egyszerű módszerekkel mutattam meg a lényeget.
- Hol tanulta ezeket a didaktikai trükköket? Workshopokon?
- Ezek spontán jöttek – mosolyodik el a vezérigazgató.
- Ahogy emlékszem, Thaiföldön mindig labilis volt a politikai helyzet, katonai junták váltották egymást, forradalmak és felkelések voltak.
- Akkoriban elég erős volt a junta, és elkötelezettek voltak az iránt, hogy az országot demokratikus irányba vezessék. De a választás az úgy zajlott, hogy fizettek az embereknek, kire szavazzanak. Ma már bevallhatom, hogy nekem is 1500 levesembe és 1500 sörbe került, hogy arra szavazzanak az embereim, akikre én akartam.
- Ugyanakkor külső fenyegetettség is volt, mert a környező országokban, Laoszban, Kambodzsában baloldali politikai hatalom regnált.
- A legnagyobb baj az volt, ha a hadseregen belül volt konfliktus. Szerencsére a király le tudta állítani.
Az ott töltött idő nagyon tanulságos volt.
- Mennyi ideig tartott?
- Hat évig.
- Megtanulta a helyi nyelvet?
- A thai… Akkor folyékonyan beszéltem, de már sokat felejtettem. (zé)