2016. április 10. - Beszélgetés Marghescu Tamás erdőmérnökkel, a C.I.C. vezérigazgatójával
A szakember a Nemzetközi Vadászati és a Vadvédelmi Tanács budakeszi központjában fogadott.
- Hogy’ képzeljük el az ottani erdőtelepítést?
- Amikor oda kerültem két erdei fenyő alfajjal végezték a telepítést. A Pinus caribaea és Pinus keysia. A Caribaea száraz, könnyen gyullad, állandóak voltak az erdőtüzek, és nem őshonos ott. Állandó konfliktus volt az emberek és az erdészet között: az előbbiek hasznosítani akarták a területet mezőgazdaságra, mi meg erdőt telepíteni. Emiatt négy lábon álló stratégiát vittünk. Először is a terület megtartásához ünnepélyes faültetést rendeztünk a király vagy a királyné születésnapján, mert a királyi család területéhez nem mertek nyúlni.
Stratégiai pontokon, szétosztva a területen létesítettünk ilyen ültetvényeket, amelyek biztonságosnak számítottak. De azt is tudtuk, hogy a lakosságnak is kell, hogy valami köze legyen ezekhez a területekhez, hogy valamiért kötődjenek oda, valami hasznuk legyen belőlük, mert különben fölégetik. Azt rendszert valósítottuk meg, amit Burmában honosítottak meg a XIX. század végén, amikor a teakfa és a mahagóni ültetvényeket hozták létre az akkori Burmában német erdőmérnök irányításával. Széles sortávolsággal ültettünk, s a sorok között köztes termelést engedünk. Két-három évig ott rizst, gyömbért vagy kukoricát tudtak termelni.
- Ebből az egyszerű köztes termelési rendszerből alakult ki egy új ágazat, az ú.n. agrárerdészet, amely az erdészet és a mezőgazdaság közötti területet hasznosítja?
- Igen, annak a kezdete, a XIX. század végén Burmában. Ugyanakkor, ahhoz, hogy tudjunk dolgozni, utakat kellett építeni. Ehhez nagyon jól jött a katonaság, mert nekik voltak gépeik. Példaszerű együttműködés volt, mi fizettük a napidíjat, az élelmezést és az üzemanyagot.
- Miből állt az úttervezés? Volt úttükör tervezés, kitűzés?
- Primitív kitűzés volt, a nehezebb részeken engem kértek meg, hogy segítsek. Csak úttükör volt, felépítmény nem, s ha esett az eső, csak egyes fokozattal lehetett átmenni bizonyos szakaszokon, de még így is meg-megcsúsztunk, és olykor a kocsiból kiugorva figyeltük, ahogyan a szakadékba leborult.
Az utak mentén az első három sorba többszörös hasznosítású fafajokat telepítettünk, amelyekről szedhettek gyümölcsöt, fakérget, levelet. Tehát, az út mellett közlekedő, már kevés munkával is tudta hasznosítani. Ez egyben természetes tűz elleni védő pásztát is jelentett, mert ezeket a sorokat nem gyújtották föl.
Létrehoztuk az első erdészeti gyümölcsfa termesztési központot is, megtanítottuk nekik a szemzést, és adtunk nekik csemetéket is. Megengedtük, hogy bizonyos helyeken gyümölcsfa csoportokat telepítsenek, azért is nehogy felgyújtsák az erdőt. Ebből sok gondunk származott, mert ugyebár a gyümölcstermesztés az mezőgazdasági tevékenység, más adminisztrációhoz tartozik. Semmi keresnivalója nincs az erdőben. A két adminisztráció szemben állt egymással, és a szenátusban kellett engedélyt kérnünk, hogy kipróbálhassuk ezt a módszert.
– 2015-ben jutottuk el oda, hogy az erdészeti világkongresszuson megfogalmazták, a két ágazatnak tájegységi szemléletben együtt kellene működnie. Önök, ezt a gyakorlatban évtizedekkel ezelőtt megvalósították…
– Egy másik gond a termőhely térképek hiánya volt. Egy idős erdőművelő kollégával a terepen igyekeztünk szemrevételezni a talajokat, a vízellátást, és annak megfelelően kiválasztani a fafajt. Így állítottunk össze egy termőhely térképet, amin nyolc féle termőhelyet tüntettünk föl. A vízfolyások mentére bambuszt, a száraz dombhátakra a helyi erdei fenyőt… Így létrehoztunk egy fajgazdagságot, az eredeti két fafaj helyett mintegy 15 fafajt telepítettünk. A látogatóban ott járt az öcsém, aki kitűnő hegymászó, ő ment föl a fákra magot gyűjteni. Elsőkként próbáltunk ki néhány olyan fafajt, ami ma már elterjedt erdőtelepítési fafaj Thaiföldön. Nem volt könnyű mindezt átadni az adminisztrációnak azzal, hogy fogadják el és csinálják lelkesedéssel. Ez volt a legnehezebb. Bevallom, ehhez rengeteg sört és whiskyt kellett meginnom.
– Gondolom, azért örültek annak, hogy a „talált pénzért” telepítenek nekik erdőt.
– Ráadásul ez az egész a korrupció melegágya volt. Később, már innen vittem oda egy hazai küldöttséget, és az egykori thai kollégám elmondta, hogy korábban nagy kritikusom volt, de ma már látja, hogy akkoriban volt élet ott, mindig volt mit csinálni. Utólag még ő is értékelte a munkámat. Azt javasoltam, hogy a parasztokat inkább ki kellene képezni golf caddynek (segítőnek), az asszonyokat pedig még nem létező hotelekbe takarítónőnek, segédszemélyzetnek, mert az egész területből a kedvező hűvös éghajlat és a táj szépsége miatt a turizmus fellegvára lesz, és a fenntartható mezőgazdaság nem lesz versenyképes ezek mellett. Ezért hiába tanítanánk a fenntartható mezőgazdaságot.
– Ehhez golfpályák kellenek…
– A fejlődés a golfpályák irányába mutat. Ha ma megnézi az internetet, az a vidék, a „Thaiföld Svájca” megnevezést kapta és már több golf pálya működik. Soha nem lehet dolgozni a fejlődés ellen. Nekem lett igazam.
De akkoriban volt a nagy aids járvány is. Nagyon sokan megfertőződtek, ám a parasztok azt mondták, hogy őket megvédi a Buddha. Erre megszerveztem, hogy autóbuszokkal elvittem őket egy olyan buddhista templomba, ahol az aids betegeket ápolták. Láthatták és beszélgettek ott híres, beteg popsztárokkal. Megkérdeztem az egyik papot, hogy mivel tudnék segíteni nekik. Azt mondta, nincs elég fája a halottak elégetéséhez, kellene egy gázzal működő krematórium. Az ENSZ bangkoki képviseletétől kértem segítséget. Tehát a komplex vidékfejlesztéshez ez is hozzátartozott. ..
- Akkoriban mifelénk még nem így hívták ezt a foglalatosságot…
- Mindennel kellett foglalkoznom. Például haltenyésztéssel is. Az erdőtelepítés szinte csak melléktevékenység volt. De megkaptam minden segítséget. Ha kellett egy helikopter, fölhívtam a hadsereg főparancsnokságot és kértem. Újat vagy régit? – kérdezték. Mondtam, inkább újat, mert én is rajta leszek – meséli nevetve Marghescu Tamás.
- Innen nézve úgy gondolhatnánk, hogy Thaiföldön csak dzsungel van, holott sok a telepített erdő is.
- Körülbelül 10 százalék a telepített erdő, s újabban a magánszektor elsősorban eukaliptuszt ültet. Máshol, délebbre meg gumifát ültettek. A természetes erdők védettek, ott nem szabad fát kitermelni. De ez nem jelenti azt, hogy ezt a tilalmat be is tartják. Sőt, a burmai és a laoszi határ közelében földalatti fűrészüzemek működtek.
– Ezt az egész koncepciót ki találta ki? Voltak helyi erők is?
– Nekem volt 21 helyi erdőmérnököm, akik főleg Bangkokban végeztek. Szezontól függően pedig 1500-2000 munkás. A gond az volt, hogy a XIX. században bevezetett rendszeres erdőgazdálkodás óta semmit sem fejlődött. Volt egy jól felkészült helyi erdőmérnök kollégám, akivel együtt vezettük a projektet, s akivel ma is tartom a kapcsolatot. Meg voltak az eszközeink, merhettem tervezni, mert meg tudtuk valósítani.
– A hat év Thaiföld után hogy’ alakult a további sorsa?
– A magyar származású feleségem pisztolyt nyomott a tarkómhoz, hogy most akkor Ausztráliába megyünk, mert ő ott született. Sajnos nekem ott nem adódott megfelelő munkakör, így konzulensként jártam a világot. Közben látogattam Magyarországra is, egy magán-erdőtulajdonosoknak szánt projekt ügyében, de nem akarták ezt a támogatást. Az ország ekkor már fölszabadult, 1992-őt írtunk. Egy országjáró, mobil kiképző központról lett volna szó.
Később (1995-ben) a Természetvédelmi Hivatalhoz kerültem, mint német szakértő. Bemutatkozásom alkalmával szereztem egy szponzorált terepjárót, amivel „visszafizettem” egy kis időre a helyi, magyarországi fizetésemet. Onnan kezdve elvileg bérmentesen dolgoztam az ország természetvédelméért.
– Mit vártak Öntől? Szemléletváltást vagy valami mást?
– Nem volt egyszerű „eladni” magamat. Volt olyan kolléga, aki első nap kimondta, hogy az ittlétem indifferens neki. Sokakat viszont érdekelt a véleményem. Ráadásul voltak nemzetközi kapcsolataim. Szerettem ott dolgozni, és én voltam az egyetlen külföldön született, magyar származású szakember, aki hat évig dolgozott az államigazgatásban.
– Akkoriban még nem volt túl nagy tekintélye a természetvédelemnek…
– Tardy János helyettes államtitkárnak, Kovács Mátyás főosztályvezetőnek és stábjuknak nem volt rossz a renoméja. Nemcsak erdészettel foglalkoztam, hanem az EU-s felkészítésben segítettem, valamint a FAO-val végrehajtottunk egy példaszerű vidékfejlesztési projektet Buják környékén. Magyar erdész kollegáimmal létrehoztuk a Pro Silva Magyarország szervezetet, és közreműködtem természetközeli erdőgazdálkodási bemutató területek létrehozásában.
– Amikor letelt a hatéves periódus, merre indult?
– 2001 végén az IUCN-hez, a világ legnagyobb természetvédelmi szervezetéhez jelentkeztem európai régióigazgatónak. Amikor a Genfi tó mentén Gland városában, az IUCN főhadiszállásán (ott ahol a nemzetközi WWF is székel) bementem a meghallgatásra, már eldöntötték, hogy valaki mást neveznek ki. De megváltoztatták a döntést, és végül mégis én kaptam meg a posztot.
– Akkor egy haragost szerzett magának…
– Nem, ma is kollegiális kapcsolatban vagyunk.
– Most hol van az európai központ?
– Ma már Brüsszelben. Én költöztettem el a székhelyet Tilburgból, Hollandiából az európai fővárosba.
– Mik derülnek ki…
– Az IUCN ma egy óriási világszervezet, amely több mint ezer szakembert foglalkoztat és majdnem 15.000 tudóst és szakembert mozgósít 5 bizottságban világszerte.
– Ők állítják össze a vörös listákat is…
– Igen.
– Kik finanszírozzák? Az ENSZ?
– Nem. Érdekes, hogy nagyon hasonlít a szervezeti felépítése a C.I.C.-hez, és az alapszabályuk is csaknem ugyanolyan. Elsősorban a tagság finanszírozza az IUCN-t.
– Ez tagországot jelent?
– Tagállamokat, nem-kormányzati, helyi és nemzetközi szervezeteket és tudományos intézményeket, amelyek mind természetvédelmi tevékenységet kell, folytassanak. Magyarországot például a Földművelésügyi Minisztérium képviseli tagként. De magyar tag a Nimfea, a Gönczöl Alapítvány is.
– Honnan van ennyi pénzük?
– A tagdíj a tagsági kategória, valamint a szervezet tagságának létszámától függ. Az államok a népességük függvényében fizetnek tagdíjat.
– Az újabb állomáson, az IUCN-nél hány évet húzott le?
– Nyolcat. Páneurópai régióképviselő- és az IUCN EU-s állandó képviselőjeként dolgoztam, eleinte Brüsszelben két emberrel kezdtem, és a végén hatvannal fejeztem be, a létesített moszkvai, tbiliszi, belgrádi irodák személyzetét is beleértve.
– A szervezetek szociológiai természete ilyen…
– Lehet ilyen, de egy kicsit azon is múlik, hogy hogyan csinálod. Nem volt szabad olyat ígérni, amit aztán nem lehet megcsinálni. Szerveztünk több olyan megmozdulást, amelyek rendkívül sikeresek voltak. 2002-ben Dél-Afrikában, Johannesburgban tartották a Világ Fenntarthatósági Csúcsértekezletét. A kormányok vezetői aláírták, hogy 2010-ig meg fogják állítani a biológiai sokféleség fogyatkozását. De volt olyan politikus, akit az aláírás után egy fél órával megkérdeztünk, hogy mi is az a biodiverzitás és nagyon „érdekes” válaszokat kaptunk. Hazatérve Brüsszelbe leültünk és azon gondolkoztunk, hogy mit kezdhetünk evvel a politikai megállapodással. Elhatároztuk, hogy felelősségre bíztatjuk a politikusokat, mert ez nem a mi célunk volt, hanem az övéké. Ahhoz, hogy a téma a politikai napirenden maradjon, rábeszéltük elsőként az ír európai uniós elnökséget, hogy indítsa el a „Countdown 2010” nevezetű projektet és minden egyes európai uniós elnökség stafétabotként adta át a projekt felelősséget a következő elnökségnek. Minden elnökség alatt újabb és újabb konkrét akciókat tudtunk csatlakoztatni a projekthez, amely 2009 táján már társadalmi mozgalommá alakult. Kis falvak közössége, nagy cégek, világvárosok (Amsterdam, Barcelona, Berlin, Párizs), országok, mint Magyarország is, csatlakoztak a „Countdown 2010”-hez. Sajnos 2010-ben Nagoyában, a biológiai sokféleségről szóló egyezmény közgyűlése alkalmával „eltemették” a „Countdown 2010”-et és „haza küldték” a partnereket avval, „hogy nem értük el a célt, menjetek haza”, ahelyett, hogy tovább építették volna a mozgalmat. Úgy tűnik, hogy kezdett félelmetes lenni a mozgalom azok számára, akiknek ez nem volt érdekük…
– Ehhez a munkához Önnek az EU biztossal kellett jóban lennie…
– Persze. Ebben a helyzetben bizalmi kapcsolat alakult ki, egymásra voltunk utalva.
– Kölcsönös függőség… (zé)