1921. december - Midőn erdőművelésünk terén korszakalkotó újítások
megvalósításához kezdenénk, azok tökéletesítése czéljából egy, bár jelentéktelennek látszó, valójában mégis igen lényeges dologra
akarom felhívni szaktársaim figyelmét. Több mint 20 éve erdészkedem már síkföldön és itt általában azt tapasztalom, hogy a szálerdők kihasználásánál a levágott fák tuskóit visszahagyják és azokat csak később, olykor évtizedek múlva szedetik ki, külön: tuskóirtási művelettel.
Ez alól kivétel csak a mezőgazdasági közteshasználattal való felújításoknál történik.
Hegyvidéken, sőt dombos oldalakon is, ahol t. i. vízmosások, talajomlás, kőgörgetegek károsításaitól kell tartani: ez az eljárás indokolt, sőt szigorú követelmény is; de itt a Dunántúl síkvidékein és pláne az Alföldön nemcsak szükségtelen, sőt határozottan káros és ésszerűtlen is. A szálerdő tuskói ugyanis akadályai a tökéletes felújításnak, akadályai a közlekedésnek és visszamaradásuk igen jelentékeny fatömegveszteséget is okoz. Egyetlen hasznuk csupán abban nyilvánul, hogy a fák döntését sokkal könnyebb irányítani tuskók nélkül, mint tuskóval együtt, vagyis irtva. Ennek az előnynek az értékét azonban devalválja az a körülmény, hogy viszont a tuskókat sokkal nehezebb kiszedni külön, mint a fa hatalmas, emelője segítségével.
Szerény nézetem szerint szükséges volna rendeleti utasításba foglalni, hogy a síkföldi szálerdők eltávolítandó, vágásra érett fái mind gyökerestől irtandók és a tuskók, gyökerek gödrei azonnal elsimítandók. Ezáltal nemcsak arra nyílnék mód, hogy a felporhanyult talajfolton a közeli fák magja kedvező felújulási ágyat találna, de ettől eltekintve, esetleg kívánatos idegen fák közbetelepitésére is nagyon alkalmas lehetőséget szolgáltatnának ezek a tuskófoltok, melyekbe akár magról, akár csemetékkel könnyű volna elegyítéseket foganatosítani. Ha e kérdés terén kissé messzebbre tekintünk, ugyanitt nem lesz nehéz felismernünk a már sokat panaszolt gyertyántelepülés és térfoglalás egyik okozóját, előmozdító tényezőjét is.
Képzeljünk magunk elé egy kihasznált és természetes úton a legjobb sikerrel felújított tölgyest. Az újulat szépen cseperedik és oly sűrű, hogy apró lombocskáik zárt ernyője máris teljesen betakarja a talajt. Csak a letarolt óriások tuskói rikítanak, szemet bántó változatosság gyanánt, olyikuk sok négyzetméter területet hagyván maga körül felújulatlanul. Ezeket a tuskókat majd csak akkor távolítják el az erdőből, ha már gyökérzetük egészen elpusztul, sőt maguk a tuskók is korhadni kezdenek. Addig azonban sok év múlik, olykor évtizedek is eltelnek! Ez idő alatt a fiatalos magasba nő és lombsátrával beárnyékolja már a tuskófoltokat is ügy, hogy az erdész ilyenkor a tuskók eltávolítása után sem gondolhat többé arra, hogy azok helyén valami fát telepíthessen; a tuskófoltok tehát üresen maradnak. Dehogy!
Nemde jól tudjuk azt, hogy a gyertyánfa apró magjait a szelek, viharok, záporesők, sőt néha a madarak is messze elszállítják; leggyakoribb jelenség ez éppen a kihasználás előtt álló, ritkás, sima talajú öreg tölgyesekben, melyeknek visszamaradó tuskói körül mindig rejtőzködik egy-két gyertyánmag. Míg azonban áll az anyaerdő, illetve míg az újulat be nem árnyékolja a tuskófoltokat, addig a gyertyán életre nem kelhet, mert a túlságos világosság, a védtelen szabad állás nem neki való. Annál inkább kedvező rá nézve az idő és alkalom akkor, midőn a tuskók kiirtatván, azok gödre szépen porhanyítva, gazdag televénnyel töltetik meg és ezt a kívánatos, jó magágyat a magasba törő fiafal tölgyes lombkoronája zárja el a nap égető, fényes sugaraitól.
Most aztán hamarosan életre is kél a gyertyánnak régóta szunnyadó magva és kedvező helyzetében szinte rohanva tör elő, és versenyre kél a tölggyel. De a verseny csak addig tart, míg el nem éri annak koronáját; akkor aztán szinte ijedten húzódik vissza és veszteg marad az ő rejtélyes sötétségében, érezvén, hogy nyílt harczra képtelen az óriással szemben, tehát alattomosan: magjaival aknázza azt alá.
Így terjed a gyertyán, mert felületességünkkel magunk mozdítjuk elő annak terjeszkedését! Írta: Stark Dezső
