Nincs más út, mint a folyamatos erdőborítás. Az erdőtermészetesség a paradigmaváltás egyik alappillére lehet.
Szabó Vendel magán-erdészeti szakirányító és a Vas Megyei MGSZH Erdészeti Igazgatósága Tarvágásból szálalásba címmel a folyamatos erdőborítás üzemmódjainak bevezetéséről és gyakorlatáról kétnapos tanfolyamot szervezett. A házigazda Kronekker József, a Szombathelyi Erdészeti Zrt vezérigazgatója volt.
Nagy érdeklődés mellett zajlott 2009. november 4-ikén, 5-ikén, a Vas megyei Káld-Farkaserdő területén, a Hidegkúti vadászházban és a környéken a szakmai fórum, amely az utóbbi évek egyik legtöbb vitát kiváltó kérdéséről, az erdészeti paradigmaváltás egyik fontos területéről szólt. Az előadások tematikája az átalakító üzemmód gyakorlatához, annak vadgazdálkodási, ökológiai vonatkozásaihoz igazodott.
Akik a vágásos üzemmód felhagyására bíztatnak, örömmel nyugtázhatták, hogy a legtöbb társaságnál van már kedvenc lékje a kollégáknak. Ahol szépen feljött az újulat, ígéretesen fejlődik az utánpótlás. Ezt e sorok írója annál inkább igazolhatja, mivel az elmúlt egy hónapban négy erdészeti társaságnál volt alkalma megtekinteni ilyen üzemi kísérleti területeket, mit több, kamerával rögzíteni a látványt.
Csak azt sajnálhattuk, hogy nem voltak ott a Hidegkúti vadászházban és Farkaserdőben a zöld szervezetek képviselői és újságírók, hogy ’látva lássanak’…
Kondor István, az MGSZH Heves Megyei Erdészeti Igazgatóság vezetője, a Pro Silva Hungária elnöke a tőle megszokott sodró stílusával hívta fel a figyelmet az ökoszisztéma működési zavaraira, a Szálaló erdőgazdálkodás lehetőségei Magyarországon című előadásában.
Az őshonos fafajaink nem vagy csak nagyon nehezen újulnak föl, és ez alkalommal is bemutatta a vadkizárt mintaterület és a környezet közötti ordító különbséget, s felvetette, hogy a nudum, a csupasz bükkös fogalma megkérdőjelezhető. (Ha nincs vad, vagy legalábbis nem ennyi.) Az elegyarány romlik, a mintaterületen kívül több lesz a gyertyán, míg a kerítés mögött megmarad a tölgy is. Az egyre erősödő vadhatás következtében fennáll annak a veszélye is, hogy fajok tűnhetnek el. A szakember a császármadár kiveszését is ennek tudja be. Még a 10-15 éves állományban is található vágáskár.
A megoldással kapcsolatban elmondta, hogy nincs más megoldás, mint vissza a gyökerekhez, megismerni az őserdő, a természet működését.
Az erdei ökoszisztémának minden változásra meg van a maga „stratégiája”. Az erdőben zajló változások folyamatának kezdete a záródás megbomlása.
Roth professzort is megidézte az előadó, miszerint annyira megszokottá vált az erdészek számára a vágásos erdőkép, hogy a természetes már-már visszatetszőnek tűnik. Az alma mater jeles egyénisége már 1935-ben megjósolta, hogy nincs más út, mint a folyamatos erdőborítás.
A vágásos és az (ős)erdő közötti különbségekről elmondta, hogy vágásos üzemmód esetén például a talaj minden hatásnak kitett, melegszik, megindul a degradálódás. A mikroorganizmusok életfeltételei megváltoznak, a klíma átalakul, a vízháztartás felborul.
Felhívta a figyelmet a holtfa szerepére, és arra, hogy a „lábas” fák kialakulása a természetes folyamatok megindulásának jele. Ebből következik, hogy a legsérülékenyebb a felújítás alatt álló terület.
Kijelentette, hogy a szálalóvágás nagy lépés az erdész számára, de kis lépés a természetnek. 
Az átalakító és a vágásos üzemmód közötti különbségről szólva kifejtette, hogy alapvető a természetes felújítás, a folyamat a szálalással való elnyújtása, hagyásfák tartása, törekvés az elegyességre, erdőszegély kialakítása. Lényeges a madárvilág támogatása, amennyiben nincs odú, úgy mesterségesen kell pótolni.
Ezzel is a természetes folyamatokat utánozzuk, és a záródás szabályozásával befolyásoljuk a fényigényes és árnytűrő fajok fejlődését.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a lék mérete nagyon fontos. Álláspontja szerint az nem haladhatja meg az 500 m2-t. Az általános lékméret a 300-350 m2. Hasonlóan lényeges az egymástól mért távolságuk, és a lék tájolása, hogy a déli Nap ne melegítse föl túlságosan.
A fakitermelés során a faanyagmozgatáshoz szükséges közelítőnyomok kijelölése lényeges: lehetőség szerint a hegyvidéki területen keskenyet, hogy minél hamarabb benőhesse az erdő.
Kijelentette, hogy ez az üzemmód a vadállománynak is kedvezőbb életfeltételeket teremt.
Bartha Dénes, a NymE intézetvezető tanára a magyar erdők természetességéről, az erdőtermészetesség gyakorlati alkalmazásáról beszélt.
E szemlélet bevezetése kezdetének felidézésekor elmondta, hogy 1996-ban írt egy tanulmányt a hazai erdők degradáltságáról az Erdészeti Lapokban, amely szakmai körökben kellő felháborodást váltott ki. Azóta nem degradáltságról, hanem az erdők természetességéről beszél.
2002-ben a Széchenyi terv keretében lehetőségük nyílott a természetesség vizsgálatára.
Az azt követő években pedig a természetesség fogalmának a bevezethetőségét kutatták.
Mire is jók az erdőtermészetességi adatok?
Az erdőben uralkodó állapotok rögzítésére, és az összehasonlításra a korábbi állapotokhoz képest. Segítségével erdőállományokat is összehasonlíthatunk. Lehetőség nyílik az üzemmódok összehasonlítására és minősítésére.
Az erdőtermészetesség az első minőségi mutató az erdőgazdálkodás történetében.
Az előadó szerint a paradigmaváltás egyik alappillére lehet.
Napjaink jogszabály-alkotására térve elmondta, hogy az új erdőtörvény 7.§-a 6 természetességi fokozatot sorol fel, a természetes erdőtől az ültetvényig.
Az erdő természetességi állapotának minősítését a körzeti erdőtervekben tartják nyilván.
A módszer lehetőséget nyújt az erdővédelmi járulék megállapítására.
A természetességi mutató ne csupán összetételi adatokat, hanem szerkezeti és működési jellemzőket is tartalmazzon.
Ez a mutató a folyamatosságot, a változást tükrözi, ezért ösztönzi az erdőkezelőt.
Kérdés még, hogy az új erdőtörvény végrehajtási rendeletében milyen formát ölt ez a módszer.
A természetesség megállapítására az erdőtervezéskor kerüljön sor. A felülvizsgálatot az erdőfelügyelők végzik majd. Kérdés, hogy az erdőtelepítések természetességének a megállapítása hogy’ történjék. A válasz: a befejezéskor.
További kérdés, hogy mi legyen az üres területek minősítésével és a faültetvényekkel. Ez utóbbiak esetében a 15 évnél magasabb vágásfordulójúak jöhetnek számításba.
A módszertanról szólva elmondta, hogy három értékelési szint van.
Az adattár alapján indikátorok állapíthatóak meg: a faállomány összetétele, a faállomány szerkezete, a cserjeszint és a károsítás.
A faállomány összetételét tekintve: őshonos-e, termőhely-honos-e. A szerkezetet tekintve: milyen a záródása, elegyessége, kora, eredete, a keletkezés módja, a holtfa megléte.
A cserjeszintet illetően: a borítás és az összetétel számít.
A károsítások szempontjából a fakitermelési, talaj és vadkárokat veszi figyelembe.
A másodi értékelési szint a kritériumokat súlyozza.
A harmadik szint további súlyozást jelent. Például azt, hogy a faállomány összetétele fontosabb, mint a cserjeszint. Ez a módszer érzékenyebb mint az erdőtörvényben szabályozott hat kategória.
0-tól 100-ig terjedő értékek állapíthatók meg segítségével, összetett, több szempontot egyesít, és objektív, kizárja a szubjektivitást.
A jövő feladataival kapcsolatban az előadó megjegyezte, hogy nem szabad félni a módszertől, a gyakorlatban dolgozók meg fogják szokni. Fontos, hogy ne legyen támadható.
A professzor hangsúlyozta a támogatáson és az ösztönzésen túl a módszer által nyújtott PR-szempontokat is. (Z.Z.)