Fotó: Örményi János
2011. június 16. - Méltó összejövetellel indult 2011. június 15-én a megalakult az Erdész Klub előadássorozata az Országos Erdészeti Egyesület Tamási Helyi csoport szervezésében. A tolnai dombság vadgazdálkodásának és a nagyvad élőhelyét nemkülönben meghatározó erdőgazdálkodás történetének megismerését tűzte ki célul ez a találkozó.
A Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. központjának nagytermében tartott előadáson, találkozott az erdőgazdaság régebben nyugállományba vonult és a jelenleg aktív szakemberek társasága.
Gőbölös Péter vezérigazgató az összejövetel megnyitójában megkülönböztetett tisztelettel köszöntötte a jelenlévő két volt elődjét Deák István és Müller János nyugalmazott vezérigazgatót. A köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a jelenlegi aktív szakembergárda átlagéletkora fiatal és a korosztály folytonosságában van egy „lék” a jelenlegi aktív erdész szakemberek életkormegoszlása és a már nyugdíjas kollégák korosztálya között. Nagyon fontos, hogy a fiatalok megismerjék a korábbi szakmai elvek és folyamatok előzményeit, összefüggésben látva a jelenlegi táji erdő- és vadgazdálkodás gyakorlatával, ezért kiemelt jelentőségűnek nevezte a hagyományteremtő előadássorozat első előadását. Fontos, hogy a fiatalok tanuljanak az elődeik óriási szakmai tapasztalataiból, sikereiből és kudarcaiból egyaránt. Antli István vezérigazgató helyettes a HCS elnöke köszöntőjében kiemelte az erdész klub létrehozásának fontosságát és azt, hogy a folytatása következik, melyről a vezérigazgató támogatásáról biztosította.
Jó néhány fiatal kolléga először találkozott a sokszor emlegetett „nagy elődökkel”.
Az előadást Deák István tartotta, amelynek nagyobb része a Tamási és környéke erdeinek történetéről, azok kezeléséről szólt. Az előadás a 19. század elejére nyúló, herceg Esterházy Miklós nevével fémjelzett Tamási - Ozora környékén kialakult „vadászati fénykor”-ról való beszámolóval kezdődött, részletes szakmai leírással és bölcs kritikával. Ebben az időben a Rácz-völgyben az országúton végig haladó szekérről este vagy reggel látható volt 200-300 db vadból álló, tökéletes nyugalomban fekvő csoport is. Létesítettek vadaskerteket is, a legnagyobb 600 hold volt, amely égetett téglából épített erős fallal (3 m magas) volt bekerítve. Ezekben az években nem volt ritka a 2-3 napos vadászatokon az 1000 db-ot meghaladó teríték.
Az Eszterházy hercegi birtok Tamási – Dombóvár – Ozora vidékén 20, addig a Tolnai-hegyhát nyugati Hőgyész-Lengyel vonulatában a Apponyi gróf uradalom 23 községhatárban volt érdekelt az erdő- és vadgazdálkodásban. Az előző birtokon a dámvad, míg az utóbbinál a szarvas állomány volt jelentős. A Tolnai-hegyhát vonulatának keleti részén (a mai Pincehelyi Erdészet) a Nagyszékely-Simontornya erdőkomplexumban 1940-ig üzemtervi kötelezettség híján, megfelelő elvárású erdőgazdálkodás sem folyt, így a területen gyenge termőhelyi adottsággal párosuló sarjerdők voltak találhatók. Ez az erdőtömb inkább a vadászati tevékenységet szolgálta, de vadászattörténeti múltjáról vajmi keveset tudunk.
A vadászat fénykora nem tartott sokáig, minden bőkezűségnek megvan a kényszerű határa, amely az Eszterházyak nagy eladósodottságában és a mai szóhasználattal az uradalom csődhelyzetében csúcsosodott ki. A közeledő csődhelyzet reménytelenségét jelezte az is, hogy 1821-ben a tűzvész során az ozorai istálló leégett, s a herceg jobban sajnálta a benn égett - a vadászatoknál terelésre használt – 3 m magas vászonkerítést, mint az elpusztult 1100 lovat.
Az Apponyiak „szolidabban” gazdálkodtak a Hőgyészi-Lengyeli térségben 1925-ig.
1860-as évek után az Esterházy uradalom bérbeadásával a teljes vadgazdálkodás degradálását jelentette 20. század elejéig. Ahogy változtak az érdekek, vele együtt a gazdálkodási cél, az erdőre, vadra egyaránt káros birka- és marhalegeltetést helyezték előtérbe. A vad „mindenkié” lett, illetve senkié sem volt. Az 1879. évi első erdőtörvény, továbbá a 1907-től megszűnő bérbeadások mind az erdő- és vadgazdálkodás tervszerűségét folyamatosan erősítette.
Tolna megye erdőterülete 1840-ben 110 ezer hektár volt, amely a századfordulóra 30 ezer hektárra csökkent, míg 2000-re 50 ezer hektárra növekedett!
Az előadás történelmi részében a gazdálkodás tárgyi feltételeiről (épületekkel, utakkal, erőgépekkel való fejlesztés és gazdálkodás) is bőséges részletes tájékoztatást kaptunk, ami dicsérte az előadó helytörténeti ismereteit. Például említést tett nemcsak a 600 hold vadaskertet körülvevő téglakerítésből épült házakról, hanem az erőgépek megjelenéséről is az erdőgazdálkodásban.
Érdekes volt hallani, hogy a leírások alapján a Tamási – Ozora erdőtömbökben, a Kapos, Koppány, Sió ártereiben a 19. századot megelőző időben nem volt jellemző fafaj a tölgy, a kocsányos tölgyet nagyobb mennyiségben a 19 század közepén az Eszterházyak telepítették be. A mocsarak lecsapolásával egyre több kultúrerdő jelent meg a 20. században, amelyeknek a vadgazdálkodási, vadeltartó képessége meglehetősen szerény, de legalább a nagyvad számára használható életteret biztosított.
A századforduló után kezdték a vadászok a dám trófeáját megbecsülni, értékelni, egymással összehasonlítani. A tamási környéki erdőkből származó dámbikák trófeái már akkor is kitűntek, méreteikkel is kiemelkedtek, s mióta a kiállítások trófeáit pontozásos alapon bírálták, az itteni dámlapátok sok aranyérmet „produkáltak”. A nemzetközi kiállításokon is bemutatott dámtrófeák az 1970-es évekig szinte csak önmagukkal vetélkedtek. Néhány kiemelkedő trófea ebből az időből:
Elejtő év Nemz. pont Megjegyzés
Fehér Lajos 1965 212,45 világrekord
Fehér Lajos 1969 214,99 világrekord
Tolnai Ferenc 1970 219,64 világrekord
Kádár János 1971 220,31 világrekord
1952-től 1969-ig a vadgazdálkodás és az erdőgazdálkodás irányítása nem tartozott össze. Ennek ellenére 1955-óta az erdőgazdaságnál dolgozó Deák Pista bácsi lelkesen beszélt erről az időről, az akkori terveiről, az erdőben elvégzett munkákról.
Nagy lendületet adott a vadgazdálkodás fejlesztésének az, hogy 1969-től újból egy irányítás alá került az erdőgazdálkodással és 1971-ben a vadászati világkiállítás helyi rendezvényeit is itt bonyolították. Ezért ennek a keretében új vadföldek, létesítmények és vadászati berendezések készültek.
Az egyre növekvő vadlétszám azonban mind nagyobb gondot jelentett az erdőgazdasági és mezőgazdasági vadkárok növekedésében. A vadkárok csökkentése érdekében született döntés az összefüggő erdőtest körülkerítésére. Az 55 km-es külső kerítés 1973-ban 7593 hektáros erdőterületet zárt be. Át kellett térni az intenzívebb takarmányozásra, tudomásul kellett venni, hogy a zárt terület vadeltartó képessége jelentősen csökkent a vadállomány növekedésével. Meg kellett találni azt a helyes egyensúlyt, ami a területen élő állomány táplálékának pótlása és a környezet vadeltartó képessége között fennáll.
A világhírű Gyulaji vadaskert területen évszázadok óta magas színvonalú vadgazdálkodás folyik, a történelem hátrányos szakaszai sem tudták tönkretenni az itt élő dámállományt. A kiváló genetikai adottsággal rendelkező dámállománynak avval a kihívással kellett 1973 óta szembenézni, hogy vadaskertben zárttéri vadgazdálkodási körülmények között él tovább.
A közel 3 óráig tartott szenvedélyes történetekkel tarkított beszámolót, ami egy szakmai élet összefoglalóját is jelentette, rendkívüli figyelemmel kísérte a hallgatóság. Többször, a megjelent idős kollégák is „besegítettek” az emlékezésbe, s az utána kialakult kérdezz-felelek beszélgetésben igazán jó hangulatban teljesedett ki a szakmai találkozó. A történetekben sokszor hallhattunk a táj meghatározó nagy erdész szakembereiről, mint például id. Barkóczi Istvánról, a Pári Erdészet köztiszteletű erdészetvezetőjéről, vagy Rosenberger Pálról is. Firbás Nándor, az OEE Tamási HCS titkára